A „válság” szót tizenkét éves koromban ismertem meg és azóta használom: az újságokban és a tévében folyton az olajválságot követő megszorító intézkedésekről beszéltek.
1973-at írtunk akkoriban.
Ez a szó azóta is része a szókincsemnek,
és azóta sem sikerült kikerülnöm a zsarnoksága alól.
Tehát több, mint 40 éve,
jómagam és az úgynevezett „olasz gazdasági boom” többi szülöttei egy
„válság”-ban élünk.
A válságról minden évben kijelentik, hogy már „a hátunk mögött van”, mégis rendszeresen, nap mint nap továbbra is szembenézünk vele.
Ezzel párhuzamosan egyre kellemetlenebb az a tudat, hogy a hátunk mögött valami egészen más lopakodik.
Felesleges megmondani, micsoda: értjük mi egymást.
A válság tehát nem a „mai idők” szülöttje.
Hanem épp ellenkezőleg: a mai idők a válság szülöttje.
Mi pedig nem a válság „termelői”, hanem annak a „termékei” vagyunk, és a válság permanens, nem csak átmeneti állapot.
Egyszer csak egy „szép napon” – mondhatjuk úgy is – a „tenger” szintje annyira megemelkedett, hogy mindannyian víz alá kerültünk.
Akkor elmagyarázták nekünk, hogy attól kezdve hozzá kell szoknunk a víz alatti élethez.
Legalábbis addig, amíg meg nem találják a módját annak, hogy a víz alá került területek újra a felszínre emelkedjenek és mi is visszakerülhessünk a szabad ég alá.
Az a nap soha nem fog elérkezni: senkinek nem áll érdekében megszabadítani bennünket a válságtól.
Így aztán senki sem keresi, miként húzhatnak ki bennünket a víz alól.
Ennek épp az ellenkezője igaz: az áll érdekükben, hogy mi a víz alatt maradjunk, mivel így tudnak hatalmukban tartani bennünket, így képesek valamennyiünk életét ellenőrizni, és eladni nekünk a víz alatti élethez szükséges eszközöket: búvárpalackokat, légzőcsöveket, búvármaszkokat, stb.
Vagyis: mi duplán fizetünk,
ők pedig dupla hasznot húznak ebből.
Amit mi „válságnak” nevezünk, azt ők „üzletnek”.
De kik is azok az „ők”:
Egyrészt azok a név és arc nélküli „hatalmak”, akiknek az egyre jobban növekvő gazdagsága a jelenlegi állapotok fennmaradásától függ – másrészt azok a szolgalelkű politikusok, akik ezeket a hatalmakat megszabadítják olyan „kellemetlenségektől”, mint a demokrácia, a jogállamiság, a jóléti állam és hasonlók; és akiknek ezért cserébe megengedik, hogy felszedhessék a „Nagy Bankett” asztaláról lehulló morzsákat.
Az előbbiek disznók.
Emezek meg férgek.
Tanulság?
Víz alatt fogunk élni.
MIndörökké.
Senkinek sem érdeke, hogy kihúzzon bennünket.
És mi túlságosan ostobák vagyunk (többnyire fel sem fogjuk, hogy a víz alatt élünk), és túlságosan megosztottak ahhoz, hogy kimásszunk ebből a helyzetből.
De vigyázat! Sajnos nem ez a legrosszabb hír.
Nem?
Nem.
A legrosszabb hír az, hogy azok, akik a „válságot termelik”, egyre csak azt ismételgetik nekünk, hogy tegyünk még egy kis erőfeszítést (a sokadikat!), és akkor hamar kilábalunk és újra lélegezhetünk.
Ez azonban ostobaság.
Az alagút vége olyan, mint a horizont: minél közelebb jutunk hozzá, annál távolabbra kerül.
Sosem fogjuk elérni.
Miért nem?
Mert maga a „válság” az az eszköz, amivel az életünket kormányozzák.
És ők nem bolondok, hogy lemondjanak erről.
Tehát mi továbbra is azok maradunk, akik vagyunk: ketrecbe zárt hörcsögök, akiket arra kényszerítenek, hogy eszeveszetten rohanjunk a mások által beszerelt futókerékben azért, hogy megtermeljük a válságból való kilábaláshoz szükséges energiákat; közben pedig észre sem vesszük, hogy erőfeszítéseink nem hogy csökkentik, hanem tovább növelik a válság súlyát.
Először is, mivel az állandó rohanástól kifulladunk (előbb-utóbb pedig ki is purcanunk tőle); másodszor, mivel ez a futás a válság méretéhez képest abszolút jelentéktelen (ugyan ki tudná szanálni az olasz államháztartási hiányt, ami már elérte a GDP 133%-át?) és semmi mást nem termel, mint azon „javak” és „szolgáltatások” iránti keresletet, amiket a „válság termelői” – vagyis ugyanazok, akik ezen javakat termelik és szolgáltatásokat nyújtják – készségesen kínálnak nekünk.
Persze mindezt nyilvánvaóan – pénzért.
Mire gondolok?
Kínálnak nekünk „futócipőket”, hogy gyorsabban futhassunk, válogatott „tápokat”, hogy jobb formában legyünk, valamivel nagyobb „futókerekeket”, hogy vendégül láthassuk a barátainkat, továbbá „kijelzőket”, „monitorokat” és „fülhallgatókat”, amelyekkel kikapcsolódhatunk és néha megborzonghatunk, és amik főleg arra jók, hogy kiöljék belőlünk a tudatosságnak a maradék utolsó szikráját is.
Nyugalom, emberek: hiszen a válság már a hátunk mögött.
Még egy utolsó erőfeszítés!
Ezt mondogatják 1974 óta…
Írta: Giuseppe Cesaro
olasz újságíró