Hencida. Valaha Kádár János ide járt vadászni. Vonattal elutazott Berettyóújfaluig, onnan autó vitte Hencidára.
Akkor még emberi körülmények voltak mindenki számára. A történelmi óra mutatói viszont nem álltak meg, Kádár János meghalt, vele együtt meghalt az a rendszer is, mely emberhez méltó életet tudott biztosítani a társadalom minden tagjának. Kormányok jöttek, kormányok mentek, a mélyszegénység száma folyamatosan negatív csúcsokat döntött az elmúlt 23 évben. Miközben a társadalom nagy része kormányváltást szeretne, és az ellenzék az összefogás nevében kirekesztősdit játszik és még miniszterelnök-jelöltet sem tud állítani, addig itt, Hencidán 2013-ben, így élnek emberek. Embereket írok, mert a cigány is ember. Sőt, magyar ember, ha ebben az átkozott országban lakik.
A rendszerváltás első számú vesztesei a cigányok voltak. Ők voltak az elsők, akik megtudták mi az a munkanélküliség. Míg a városban élő cigányoknak volt némi lehetősége munkát találni, addig itt vidéken, nem maradt más csak a szétvert TSZ maradékok, és néhány vagy éppen egy helyi gazda aki a rendszerváltáskor jól megszedte magát.
Hencida jellegzetessége a következő:
Akik dolgoznak, ők rendre ugyanannál a helyi vállalkozónál vannak, a havi fizetésük nettó 61.000 Ft. Akik nem itt dolgoznak, nekik az önkormányzat biztosít szociális munkát az aktívkorúak ellátási segély fejében, melynek összege 22.800 forint.
Azok a nők, akik nem dolgoznak és elmúltak tizennégy évesek vagy szoptatnak, vagy terhesek. Az elmúlt 23 év kaptalista, neo-liberális gazdaságpolitikája olyan sorba taszította itt vidéken az embereket, hogy máshol a házi állatoknak különb helyük van.
Az úgynevezett portákon, a kerítésnek használt tárgyakon lógnak a száradó ruhák, amik persze nem tiszták. A porta körül meztelenül szaladgáló gyermekek, a legkisebbtől a legnagyobbig, számuk változó, de rendre 6-8 gyermek az átlag. A nagyobbakon már van ruha és ők nem is szaladgálnak a portán meztelenül, inkább bandába verődve járják a falut. Néha, jobb híján úgynevezett megélhetési bűnözés hajtja őket, hol csirkét, hol tűzifát tulajdonítva el a magányosan élő nyugdíjasoktól.
Az úgynevezett lakóházakban, ahol meghúzzák magukat, ha van házi állatuk, akkor azoknak rendre bejárásuk van a szobákba is, ezt a helyiek azzal magyarázzák, hogy ezek olyan húshibrid csirkék. Persze magyarázni mindent lehet.
Vajon mi lesz ezekből a gyerekekből, ah megélik a felnőttkort? Vajon milyen felnőtt válik belőlük?
Én ott voltam. A fő megélhetés a családi pótlék és a különféle segélyek. Kitörés? Semmi esély rá. Aki tudja, hogyan kell ilyen faluból, ilyen helyzetből kitörni, felemelkedni, normális emberré válni, legyen ő az ellenzék miniszterelnök-jelöltje. Aki ezt nem tudja, az jobb is, ha felhagy mindenféle képmutatással és a megélhetési politizálással.
Emberek élnek így, ilyen körülmények közt, állatok módjára…
Mikor emeljük már fel a szavunkat ez ellen a szemét, embertelen rendszer ellen? Mikor kergetjük el azokat a politikusokat, akik csak koncokon marakodnak? Mikor emelünk fel olyan munkás-politikusokat, akik megoldanák ezeket a problémákat?
Ezek a fő kérdések! És a válaszok? Mindenkinek a saját önző, vagy épp nem önző lelkiismerete.
Nyári Zsolt