Az egyik forgalmas kaposvári áruház parkolójában rakosgattam a bevásárló kocsiból az autóba a karácsonyi előzetest, amikor megállt mellettem egy fiatalember.
Rendes, tiszta ruha, normális megjelenés, semmi extra. Kérdő tekintetemet látva, halkan érdeklődött, nincs-e valamilyen munka a ház körül, bármit elvállalna, bárminek örülne, nagyon kevés pénzzel beérné. Telefonszámot is adott, és közben elmondta, hogy közmunkás, de már csak egy hónapig, hogy két apró gyereke van, hogy a feleségét néha elhívják takarítani, de sajnos nem rendszeren, hogy albérletben laknak, és hogy ő maga huszonnégy éves. Még szerencse, hogy egészsége jó, nem is panaszkodik, mert tud ő dolgozni, nem fél a melótól. Öt perc alatt elmondta egész nyomorult életét, nekem meg Móricz jutott eszembe, a Boldog ember. Az, hogy Móricz korához képest nem változott ebben a nyomorult országban semmi, hogy ez a szerencsétlen még nem tudja, hogy munkaviszonyhoz fogja kötni dicső kormánya a kicsik élelmezését biztosítani hivatott családi pótlékot, hogy jövőre már munkaügyi központ sem lesz, és hogy nem fogja őt már senki semmire átképezni ebben a rohadt életben. Gyerekei pedig, ha majd iskolába járnak, szép, erkölcsös nevelést fognak kapni Balog miniszter urunk lelkészi lelkéből kifolyólag.
És a tanterem falát díszítő, kalligrafikus írással írt, cirádás keretbe foglalt intelmet naponta fogják olvasni a huszonegyedik század Boldog emberének boldog csemetéi: ORA ET LABORA! Vagyis nem fogják olvasni, mert azt sem fogják tudni, mi fán terem a latin nyelv. Nekik elég lesz, ha magyarul tudják:
IMÁDKOZZÁL ÉS DOLGOZZÁL!
Szöllősi Istvánné