A kritikus gondolkodás válsága; más szavakkal, ahogy a világot felfogjuk, hogy átalakíthassuk, arra vezeti az elemzőket, hogy a nem túl precíz koncepciókat sokszorozzák, amely inkább leírásba, mint elemzésbe hajlik, ezért zavart okoz.
A neoliberalizmus az egyik koncepció, amelyet kevésbé szilárdan használnak.
Sok politikai szakértő között egy idea terjedt el, amely a neoliberalizmust egyfajta „piaci fundamentalista” kormánnyal hozza összefüggésbe, mikor a jelentésének strukturális irányba kellene mutatnia: ez kapitalizmus egy olyan korszakában, amikor az eltulajdonítás felhalmozódása válik uralkodóvá.
David Harvey marxista geográfus, aki megalkotta az eltulajdonítás/rablás felhalmozódásának koncepcióját, a tőke ezen módozatát a Washingtoni Konszenzus által pártolt neoliberális politikához társítja: privatizációk, a finánctőke uralma, a bevételek regresszív eloszlása, valamint válság generálása, hogy felgyorsítsák az előző három folyamatot.
Latin-Amerikában a neoliberalizmus első privatizációs periódusa az volt, amelyben az állami tulajdonú vállalatok jó részét tönkretették, majd nagyon alacsony áron átjátszották azokat északi multiknak. A privatizáció itt széleskörű népi és középosztálybeli ellenállással nézett szembe, ezért olyan mozgósításokat eredményezett, amely tucatnyi jobboldali kormány bukását eredményezte az 1989-es Caracazo-tól a 2005-ös második bolíviai gázháborúig.
A privatizációk és az azt pártoló politikai vezetők hitelüket vesztették, ezért a neoliberalizmus az eltulajdonítás felhalmozásának magját más területekre helyezte, amelyet már extraktivizmusnak (kitermelésizmus) nevezünk: mezőgazdasági üzlet, külszíni fejtés, infrastruktúra munkák és városi ingatlanspekulációk. Azzal nézünk szembe, amit Maristella Svampa szociológus „árucikkekkel kapcsolatos konszenzusnak” nevezett, bár én általában egy alulról jövő definíciót használok, amely „negyedik világháborúnak” nevezi ezt.
A probléma, amelyet megfigyelek, hogy sok elemző fenntartja a neoliberalizmus sokkal korlátozottabb definícióját, amelyet a gazdaságba és a társadalomba való nagyobb vagy kisebb állami beavatkozásokhoz társítanak. Ezen a módon, hiszen gyakran fenntartják, ha „etatista kormányról” van szó, már be is léptünk a „poszt-neoliberális korszakba.”
Úgy vélem a dolgok ilyen definiálása zavartságot eredményez. A kormányzati változások nem érintik a neoliberális modellt, inkább nehezen érintik ugyanannak az oldalsó szemszögeit. Például, gyakran említik, hogy a kompenzatorikus szociális politika a poszt-neoliberális korszak része. Bár két központi tényt figyelmen kívül hagynak.
Egy: nem a haladó vagy poszt-neoliberális kormányok találták fel ezt a politikát, inkább a Világbank, hogy feldarabolja a rendszerellenes mozgalmakat. Kettő: a szociális politika a pénzügyi szektornak jövedelmez, mivel a bankokat a kedvezményezettek elé helyezi. Mindkét esetben a neoliberalizmus erősödik: gyengítik azokat, akik szembe szállhatnak vele és erősítik a pénzügyi tőkét.
De a legfontosabb, hogy a neoliberalizmust, a kapitalizmus jelenlegi fázisát, nem lehet szavazással, új politikusok megválasztásával legyőzni, hanem annak alapjainak feldarabolásával, amelyen nyugszik: a pénzügyi tőke koncentrált hatalmát, amely pajzsként és kardként használja az államapparátust, a politikusok rotációján túl.
Fenntartom, hogy a neoliberalizmustól való megszabadulás rendkívüli válságot okoz, mivel a tőke által létrehozott hatalom annyira szilárd, hogy csak a népek önszerveződésének hosszú időszakába, a termelőeszközök visszaszerzésével, az élet nem-kapitalista módjának bevezetésével, az azt védő államhatalom nélkül lehet legyőzni.
A neoliberalizmus egyik legalávalóbb következménye, hogy megszilárdította az 1% hatalmát. Ezen hatalom olyan állami intézményekben nyugszik, mint a fegyveres erők, amely alárendelte érdekeit a kábítószer-csempészetnek és az eltulajdonítás felhalmozásának más formáinak, és nem lehet feldarabolni az erőviszonyok radikális megváltoztatása nélkül, amelyet eddig sosem sikerült szavazás által vagy rövidtávon elérni.
A tőke a neoliberális periódusban felfegyverkezett, mivel tanult a győzedelmes forradalmak leckéiből. Ezért nem lenne könnyű elűzni őket a hatalomból, amely feladat a választási és fegyveres lehetőségek során is megbukott. És Kína és Vietnam nem neoliberális?
További probléma, amelyet Darío Aranda is leleplez briliáns jegyzetében. Az extraktivizmus és a neoliberalizmus állami politikák. A konzervatív kormányok egyezményt értek el a multinacionális vállalatokkal, a közös elosztásáról. A haladók ugyanezt tették.
Az elsődlegesen exportáló, extraktív modell a folytonosság köztük. Bár a haladók biztosítanak minket, hogy ahogy kormányra kerülnek, nem lesz többé neoliberalizmus, inkább kérdezzék meg a népeket.
Írta: Raúl Zibechi
Megjelent spanyol nyelven a La Jornádában