A pénzügyi integráció a neoliberális kezdeményezés egyik alapköve, és nehéz elfogadni azt a szűkös vitát azok között, akik azt mondják, hogy ellenségei ennek a modellnek, amely a finánctőke uralmára központosult.
A Világbank (WB) a pénzügyi integráció legfontosabb felbujtója azzal a céllal, hogy az egész világ népessége függővé váljon a bankrendszertől, amely célja eltüntetni a fizikális pénzt.
A kezdeti vita azt bizonygatta, hogy a pénzügyi integráció szükséges a pénzmosás és a drogcsempészet elleni harchoz. Később ugyanez a bank hozzátett más magyarázatokat, nagyon hasonlóakat azokhoz, amelyek a „szegénység elleni harcról” szólnak. 2015-ben ezt írta a weboldaluk: „Két milliárd ember, vagyis a felnőtt lakosság 38%-a nem használ formális pénzügyi szolgáltatásokat, és a szegények még nagyobb százalékának nincs bankszámlája.” (http://goo.gl/3Tf0Nt).
A WB megvédi a tézist, hogy a pénzügyi integráció hozzájárul a nyomor csökkentéséhet, „erősíti a nőket” és „növeli a közös jólétet”. A célja között írja, hogy az állami szektor minden bevételét és kiadását elektronikusan működtessék, és azt szorgalmazzák, hogy a szociális hiteleket ne készpénzben fizessék, hanem inkább a bankrendszer által, ahogy az számos országban történik.
Röviden, a WB ezt javasolja: „elérni még egy milliárd embert, akik jelenleg ki vannak zárva a pénzügyi rendszerből,” még azt a szót is használva, hogy „exklúzió” (kizárás), hogy azt a benyomást keltsék, hogy ezek hátrányos helyzetű emberek, és hogy a pénzügyi szolgáltatásokhoz való hozzájutás a kulcsa az ő integrációjuknak („inklúzió”) mint polgárok. Jim Yong Kim, a Világbank elnöke olyan célokat tűzött ki, hogy minden munkakorú felnőttnek univerzális hozzáférése legyen a pénzügyi szolgáltatásokhoz nem később mint 2020-ra
A cél a bankolás használatának fejlesztése a feltörekvő országokban és a világ déli részén. Az Egyesült Államokban és Európában 20% alatt van azon emberek száma, akiknek nincs bankszámlájuk; ez a szám Latin-Amerikában 50% és néhány afrikai országban több mint 80%.
Amit fontos legalább elmondani, hogy a haladó kormányok ezt a politikát úgy fogadták el, hogy arról előzetesen nem nyitottak vitát. Brazíliában a fizetések 80%-kal nőttek 2001 és 2015 között, de az egyéni hitelezés 140%-kal nőtt. Az eredmény a fogyasztás exponenciális növekedése és a családi eladósodás: 2015-ben a bevételek 48%-át az adósságok kifizetésére költötték; ez 22% volt 2006-ban.
A pénzügyi integráció az első lépés a fizikális pénz megszüntetése felé, amellyel mindnyájan függővé válunk a banki és pénzügyi rendszertől, lenullázva vagy extrémen megnehezítve saját egyéni és kollektív autonómiánkat. Ez az komplett spektrum uralmának „mikro” jellege. Számos országban, mint Uruguayban, már vannak határok, hogy mennyi pénzt lehet felvenni az ATM-ekből, és idén a taxit is lehet már bank- vagy hitelkártyával fizetni.
Németországban már kampány folyik a fizikális pénz megszűnése ellen a következő jelszó alatt: „A készpénz megvéd az állami felügyelettől.” Számos politikai csoport elítélte a készpénz korlátozását. Konstantin von Notz, a Zöld Párt alelnöke kifejtette az okait a Twitteren: „A készpénzt lehetővé teszi, hogy anonimek maradjunk a mindennapi műveleteink során. Egy alkotmányos demokráciában ez olyan szabadság, amelyet meg kell védeni.” (http://goo.gl/CD53LE).
Az adatok megmutatják a németek és más fejlett országok viselkedése közötti világos különbséget. Németországban a kifizetések 18%-a kártyákkal történt 2013-ban, összehasonlítva az Egyesült Királyság 59%-ával, az USA 54%-ával és a franciák 50%-ával. Ők (a németek) minden öt számlából négyet bankjeggyel és érmékkel fizetnek. (http://goo.gl/CD53LE).
Két okot is találtam, hogy a pénzügyi integráció és a fizikális pénz eltűnése, miért nem része a latin-amerikai kritikus gondolkodás szükséges vitáinak a baloldalon és a népi mozgalomban.
Az első ok az opció, hogy ne kérdőjelezzék meg a kapitalizmus jelenlegi alapjait, más szavakkal, az 1%-os nézetet vallják, bár a diskurzus máshogy fogalmazna. A finánctőke központi szerepet játszik a jelenlegi világunkban, és a viszálykodó hatalom keményen játszik addig a pontig, amíg kockára nem kerül az elnöki székeik megszilárdítása és az előnyök, amelyeket a politikai vezetők általában élveznek, mivel ennek a szektornak óriási kapacitása van, hogy válságokat provokáljon és siettesse bármely kormány bukását.
Ma olyan korszakon megyünk keresztül, amelyben a rendszertől való balra és a haladás felé való elhelyezkedés van jelen. Könnyebb absztrakt módon kritizálni az imperializmust, mint dolgozni a társadalmi alapokkal, amelyek a fogyasztás csapdájába estek – és ezáltal a finánctőkével a bankok által -, hogy felülkerekedjenek a fogyasztási kultúrán. A népi vidéki élet kulturális legyőzése a konfliktus alábecsüléséhez vezetett, amely forrása a változásnak, valamint a választási kérdés túlbecsüléséhez.
A második teljesen a kritikus gondolatot és a kritikus gondolkodást érinti. Úgy is jellemezhetnénk, mint képtelenséget, hogy ellene menjenek a józan észnek, hogy alkalmazkodjanak a valósághoz, és ne az uralkodó ideológiát tegyék fel kérdésnek a népi szektorban, amely iránt nem elkötelezettek. Lehetetlen fejlődni, ha valaki képtelen az árral szemben úszni, amely nyilvánvalóan magában rejt némi izolációt, akár az állami intézmények részéről, akár a lakosság azon részéről, amely még hisz bennük.
Ha a tőke folytatja a tömeges fogyasztáson alapuló társadalomtípus megszilárdítását, a legfőbb gátja uralmának feloldódik; a strukturális és szociális heterogenitás léte. Bár a baloldal egy része úgy hiszi, hogy ezek a múlt dolgai, taiangui-k (szabadtéri közösségi piacok – a szerk.), tequilo-k (kollektív munkahelyek) és kölcsönösség nélkül nem is álmodhatunk a kapitalizmus meghaladásáról.
Raúl Zibechi
Eredetileg megjelent spanyol nyelven a La Jornadá-ban
A szerző cikkei magyarul A MI IDŐNK-ön elérhetők ide kattintva.
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.