Slavoj Žižek lehetne a világ legismertebb filozófusa.
Vagy legalább a mi világunk legismertebbje – a tanulmányai támadássorozatok a neoliberalizmus hegemóniája ellen, magába foglalva a radikális harcok történelmét, bombasikerű mozikat, mocskos poénokat és jókedvű vicceket a maga lakonikus dialektikus materialista elméletével. A könyveit majdnem olyan gyorsan írja, mint ahogy beszél: idén hét könyvet adott ki, beleértve a viccek kompendiumát, a Hegeli dialektika erőteljes újra megfogalmazását és egy levelezés-gyűjteményt a Pussy Riot zenekar tagjával, Nadja Tolokonnikovával. Ezek közül a legéleterősebb a Zavar a Paradicsomban (Trouble in Paradise), amelyet Allen Lane publikált ebben a hónapban. Egy bűnbánatot nem érző kommunistaként, aki Szlovéniában nőtt fel, amely akkoriban a Szocialista Köztársaság része volt, Zizek kifejti a közösségeink elleni növekvő digitális lázadást, valamint a vállalatok és államok általi kolosszális megfigyelést. Ezt megspékelve Julian Assange esetét is tárgyalja (aki véletlenül épp Londonban tart vitaindító előadást), valamint a késői felvilágosítási terveket és a páviánok szexuális szokásait. Szórakozzatok jól, és vegyétek meg a könyvet még több infoért.
Julian Assange meglátogatása 2013 decemberében Ecuador londoni követségén inkább depresszív élmény volt, még a követség személyzetének kedvessége ellenére is. A követség egy hatszobás épület kert nélkül, tehát Assange még a napi sétáját sem teheti meg; nem is léphet ki a lakásából a főfolyosóra – a rendőrök már várják ott. Mindig tucatnyian vannak körülötte a házban és néhányan a környező épületekben. Még a toalett kis ablaka mögött is áll valaki, arra az esetre, ha Assange szökni próbálni a kis lyukon. Az épület alulról-felülről be van poloskázva és az internetkapcsolat is lassú.
A Wikileaks vívmánya elég jól el van zárva Assange ironikus önmeghatározásától, mint a nép kéme. A „népért való kémkedés” nem közvetlen tagadása a kémkedésnek (amely kettős ügynökként működne, a titkaink ellenségnek való kiszolgáltatásával), de öntagadás, azaz, a kémkedés legalapvetőbb elvét aknázza alá, a titok alapelvét, amióta a célja a titkok publikussá tétele. Ily módon hasonlóan működik, mint ahogy a marxisták „proletárdiktatúrájának” kellene működnie (persze csak ritkán fordult elő): mint a diktatúra legalapvetőbb elvének önmagában rejlő öntagadása. Azok számára, akik a kommunizmust madárijesztőként látják, azt kell mondanunk, hogy a WikiLeaks a kommunizmus gyakorlata szerint működik. A WikiLeaks egyszerűen kiosztja a népnek az információt.
Az eszmék harcában a burzsoá modernitás felemelkedését példázza a Francia Enciklopédia, egy gigantikus kísérlet, amely szisztematikusan bemutatott minden fellelhető tudást a széles közönségnek. Ennek a tudásnak a címzettje nem az állam volt, hanem a köznép. Úgy látszik, a Wikipedia a ma Enciklopédiája, de valami hiányzik belőle: a tudás, amelyet figyelmen kívül hagynak és elnyomnak a közösségi térből, elnyomják, mert precízen leírja, ahogy az állam működik, és ahogy az ügynökségek kontrollálnak és szabályoznak minket. A WikiLeaks célja, hogy egy egyszerű kattintással elérhetővé tegye számunkra ezt az információt. Assange korunk d’Alembert-e, az új Enciklopédia szerkesztője, az igazi népi enciklopédiáé a huszonegyedik század számára. Miért?
Az információs köztulajdonunk mostanában az osztályharc kulcsterületeként bukkan fel, két aspektusból is: gazdaságilag szűkebb értelemben és társadalom-politikailag. Egyfelől, az új digitális média szembekerül velünk a „szellemi tulajdon” zsákutcájaként. A World Wide Web (Világháló) alaptermészete kommunistának tűnik, a szabadon áramló információ felé tendálva – a CD-k és DVD-k folyamatosan tűnnek el, emberek millió csak letöltik a zenéket és a videókat, legtöbb esetben ingyen. Ezért az üzleti érdekeltségek elkeseredett harcot kezdtek, hogy rátegyék a kezüket a magántulajdon áramlásának erre a formájára a szellemi tulajdonra vonatkozó törvények ráerőltetésével. Természetesen ez a szabad forgalom előidézi a magában rejlő veszélyeket, ahogy erre Jaron Lanier is rámutatott, aki a digitális tér alapvető tulajdonságában egy olyan fenyegetést lát, amelyet általában úgy ünnepelnek, mint a legnagyobb társadalmi találmányt, az információ és az eszmék szabad áramlását: ez a túlzott nyíltság szülte meg a nem-kreatív tartalomszolgáltatókat (Google, Facebook), amelyek majdnem monopolhatalmat gyakorolnak az adatáramlás szabályozása felett, miközben az egyének, akik megteremtik a tartalmat, elvesznek a hálózat névtelenségében. Lanier megoldása egy masszív visszatérés a magántulajdonhoz: minden, ami a neten kering, beleértve a személyes adatot (mely oldalakat látogatom, milyen könyveket nézek meg az Amazonon) úgy kellene kezelni, mint értékkel rendelkező árut, jutalmazni kellene, ráadásul mindent egy egyéni emberi forrásnak kellene világosan tulajdonítani. Amíg Laniernek igaza van abban, hogy a névtelen, anarchikus, szabad áramlás előidézi a saját hatalmi hálózatát, valakinek mindazonáltal meg kellene kérdőjeleznie a javasolt megoldását: a globális privatizáció/árucikkesítés tényleg az egyetlen útja, hogy ezt megtegyük? Nincs más módja a globális szabályozásnak?
Másrészt, a digitális média (különösen az internethez és a mobiltelefonokhoz való univerzális hozzáférés) új utakat nyitott meg hétköznapi emberek milliói számára, hogy hálózatokat hozzanak létre, és összehangolják kollektív tevékenységüket, amelyi egyúttal állami ügynökségeknek és magánvállalatoknak soha nem is remélt lehetőséget kínál arra, hogy kövessék a köz- és magánszférabeli cselekedeteinket. És ebben a küzdelembe avatkozott be robbanásszerűen a WikiLeaks. Jacques Lacan számára a pszichoanalízis etikájának axiómája a következő: „Ne egyezzünk ki a vágyainkban”. Ez az axióma nem egy pontos megnevezése ezeknek a visszás cselekményeknek? Ez a megalkuvást nem ismerő álláspont egy állandó emlékeztető a mindennapi életünkben, hogy egyre jobban hasonlítunk a páviánokra. Úgyszólván, miért van a páviánoknak nagy, kitüremkedő, szőrtelen piros fenekük? Feltehetően a valódi ok, hogy a nőstények fenekük megemelésével jelzik a hímeknek, hogy készen állnak a párzásra. A behódolás jeleként is szolgál, amikor az egyik állat a másik felé fordítja a farát: „Tudom, hogy erősebb vagy nálam, úgyhogy ne harcoljunk tovább”. A páviánok, amelyeknek vörösebb és szőrtelenebb a feneke, több társukkal közösülnek, és több utódot nemzenek, és ezek az utódok is népszerűek, mivel az átlagosnál vörösebbek és szőrtelenebbek a többieknél. Ez nem ugyanolyan, ahogyan az ideológiai hegemóniáért folytatott harc kinéz? Az egyének kiteszik a szőrtelen feneküket, felajánlva magukat az ideológiai üzenetek behatolásának. Nincsen szükség erőszakos ráhatásra, az áldozat önként felajánlja önmagát – ahogyan az világosan kiderült a közelmúltban az életünk jelentős digitális kontrollja kapcsán.
Írta: Charlie Robin Jones
Forrás: dazeddigital.com