A címben elhangzó mondatot nap mint nap halljuk. Nem is csoda. A magyar politikai életnek nevezett valami ugyanis nem mondható tiszta, erkölcsös cselekménysorozatnak.
Ennek folytán a hétköznapi ember megundorodik a politikának csúfolt államirányítástól, törvényhozástól, igazságszolgáltatástól és mindentől, ami ezekhez még kapcsolódik. A politika néhol aljas dolog, ami teljes egészében megérdemli a társadalom megvetését.
DE!!!
A politika nem ezt jeleni! Marxista logikával megközelítve ugyanis különbséget kell tennünk igazság és valóság között. Amiről eddig értekeztünk, az a mai magyar valóság. De mi valójában a politika? A politika a görög polisz, azaz városállam szóból eredeztethető, a mai jelentése leginkább úgy foglalható össze egyszerűen és világosan, hogy a „saját közügyeinkbe való beavatkozás”.
Hogy valósul ez meg?
Számos fajtája van: Például, hogy nem valósul meg (legalábbis a többség számára nem), lásd a rabszolgatartó társadalmak esetén vagy a feudális társadalmakban, ahol a kisembernek, azaz a többségnek nem volt beleszólása a közügyekbe, ha mégis megpróbálta, a földesúr élt a pallosjoggal és levágatta a fejét (neki már volt beleszólása). A görög „demokráciában” is csak a polgároknak volt népuralom, akik nagyon kevesen voltak, de ők már szavazhattak több módon (lásd osztrakiszmosz = cserépszavazás, stb…), de a nők még egyáltalán nem, a polgár nők sem. Természetesen a többség is néha beleszólt a közügyekbe, ám ezt kizárólag akkor érte el, amikor felkelt, a kaszát kiegyenesítette, és a munkaeszköz eme társadalmi tulajdonba vétele némileg megszüntette az osztálykülönbségeket. Ám, ez is ideiglenes maradt, hiszen a rabszolga- és jobbágyfelkeléseket vérbe fojtotta az uralkodó hatalom, de ez nem azt jelenti, hogy nem rettentette el őket annyira, hogy az osztályelnyomáson lazítsanak.
A történelmi fejlődés szerencsére kedvezett azoknak is, akik dolgoztak, és a munkásmozgalom kiharcolta magának a 8 órás munkaidőt, az általános szavazójogot, nyugdíjat, egészségügyi ellátást, oktatást… azaz kemény harccal szerzett magának jólétet és jogokat. Erős munkásmozgalommal, mint nyugaton ezek a jogok szélesebbek, a bérek pedig magasabbak, mint a mai Magyarországon. Miért történt ez meg? Mert az emberek bele akartak szólni a saját közügyeikbe, és kikényszerítették, ami megilleti őket. Így a naponta verhető, megölhető tárgyként kezelt rabszolgából egyes társadalmak eljutottak olyan szintre, hogy a munkások havi 500.000-1.000.000 forint körüli fizetést keresnek, van egészségbiztosításuk, a gyermekeiknek bölcsőde, iskoláztatás. Ez nem óriási változás, hanem óriási változTATás. Ez pedig a változtatni akarók és változtatók politikai érdeme. Bizony! A mai Magyarországon is siralmas a helyzet, de azt, hogy ma nem vernek minket ostorral és a földesúrnak nincs joga a nászéjszakánkon először az újdonsült feleségünkkel szeretkezni (mert ilyen törvény is létezett!!) azért az elnyomottak által művelt politika érdeme.
Miért utáljuk mégis a politikát?
Valójában nem a politika igazságát, hanem a valóságát utáljuk. Ám, ha a kettőt egybemossuk, akkor tulajdonképpen saját magunk alatt vágjuk a fát. Ha azt mondjuk, hogy „utálom a politikát”, „nem politizálok”, akkor nem csak azt mondjuk, hogy elítéljük a korrupciót, a háborúkat, a megszorításokat, hanem azt is, hogy „Nem vagyok hajlandó részt venni a saját közügyeimben!” Ennél nagyobb szívességet pedig nem is tehetnénk annak a hatalomnak, amely szeretne a mi munkánkból jól élni. Annak a hatalomnak, amelynek érdekei ellentétesek a mieinkkel, mert azt szeretnék, ha nem lenne tulajdonunk; a lakásunk, kocsink a banké lenne; ha sok hitelünk lenne; ha minél kevesebb bért kellene adni; ha minél hosszabb lenne a munkaidőnk, stb.
A hatalom igyekszik meggyűlöltetni az általa használt módszereket, a politikát a dolgozókkal, hogy azok ne akarjanak beleszólni. És ha mi nem törődünk a „politikával”, akkor a hatalom politikája majd törődni fog velünk, és azt nem kesztyűs kézzel fogja tenni.
„Rajtam úgysem múlik semmi!”
Ezt a mondatot is nap mint nap halljuk. Az ember ne gondolja magát apró porszemnek, hangyának az élet nagy forgatagában! A mai deviáns kultúra arra törekszik, hogy az emberi élet értékét minél jobban alábecsülje, ezáltal elérje, hogy az ember is értéktelennek, tehetetlennek gondolja magát. Számos módszere van erre: elég, ha arra gondolunk, az akciófilmekben milyen értéktelen az élet; ha mindenféle spirituális, vallásos nézetekkel más képzeteket tesznek az ember fölé, ezáltal szolgává, báránnyá degradálva a népet; a híradók pedig csak azt hangsúlyozzák, hogy bármelyik pillanatban végünk lehet, mert elvisz az árvíz, közlekedési baleset, gyilkosság, tsunami, földrengés, vadállat, repülőszerencsétlenség, hitelcsapda, válság. De változtatni akkor is lehet és kötelességünk. Egyedül nem megy, csak együtt. Ezért nem csak magunkkal szemben kötelesség, de barátainkkal, családtagjainkkal, de bármely ismeretlennel szemben is, mert talán számítanak ránk, és mi is számítsunk rájuk! Ha nem lehetne változtatni, akkor ma mind rabszolgák lennénk, ha nem próbáljuk meg, biztosan azzá is válunk.
Emberek vagyunk, nem szolgák.