Első 2016-os cikkében a Nobel-díjas Paul Krugman az oligarchák pénzének uralmának következményeit elemzi hazája politikai rendszerében. A „Privilégium, patológia és hatalom” című cikkében (The New York Times, 2016. január elseje) ezt állítja: „A gazdagok általában kevesebb empátiát mutatnak a normák és a törvények tisztelete iránt, ráadásul sokkal megbízhatatlanabbak, mint azok, akik a gazdasági létre alsóbb fokait foglalják el.”
Ez nem csak a társadalmi és kulturális állapotokról szól, még kevésbé spirituális tendenciákról. Az elemzését egy kulcskérdés köré központosítja: „Mi történik egy nemzettel, amely mindenkor nagyobb politikai erőt garantál a szupergazdagoknak?”
A választ példákkal világítja meg. A 2016-os választási kampány első felének minden jelöltjének hozzájárulásának a fele a 200 leggazdagabb családtól származott. Az efféle családoknak vannak gyermekeik, akik viselkedését Krugmann úgy osztályozza, mint „romlott rendmániások”, akikre legjobb példa, aki a republikánus banda élén menetel, Donald Trump. Véleménye szerint ő lehetett a „hangadó és a szájhős” minden területen, ahol megjelent, mivel „a milliárdjai megengedik neki, hogy kitérjen a kontroll elől, amely meggátolja az emberek többségét, hogy kieresszék nárcisztikus hajlamaikat.”
Más példa: Sheldon Adelson egy Las Vegas-i szerencsejáték mágnás, akiket a szervezett bűnözéssel való kapcsolattal és prostitúciós üzlettel vádolnak. Hogy gátolja a bírósági eljárását, megvette Nevada legnagyobb újságját, leváltotta a nyomtatott verziót, és elmondta az újságíróknak, hogy kezdjék el a bíróság három bírájának tevékenységét figyelni a vádemelése ügyében, és állítólag „negatív riportokat kezdett közölni a bírókról.” A multimilliomos Adelson fontos szerepet kezdett játszani a Republikánus Pártban a Las Vegas-i bástyájából, amelyet választási platformként használ.
Krugman olyan oligarchiáról beszél, amely birtokba veszi a politikát. Mondhatjuk, hogy ez nem újdonság, és hogy csak néhány elemző van, aki egyetért ezzel az ítélettel. Paul Craig Roberts, Ronald Reagan kormányának pénzügyminiszter-helyettese, azt állítja, hogy a Szovjetunió 1991-es összeomlása az Egyesült Államok elitjében az arrogancia robbanását provokálta, amely arra vezette a neo-konzervatívokat, hogy átvegyék hazájuk kül- és belpolitikájának irányítását. A belső pénzügyi szabályozás visszavonása és a tendencia, amely a világot nemzetközi szinten a nukleáris háború felé vezeti a legominózusabb következményei ennek a rendszerszintű fordulásnak.
A népi mozgalmak számára nem csak az a probléma, hogy odafenn rossz irányba mennek, mivel nincs kapcsolatuk a társadalommal vagy legalább egy szemernyi érdekük a társadalom túlélésében. Csak a pénz érdekli őket, a javak non-stop felhalmozása, még akár az élet elpusztítása árán is. A problémánk, hogy mit tegyünk a választási rendszerrel, amely a politikai rendszer egyetlen olyan közösségi szertartásává alakult át, amely valóban létezik. Bár a többség tudja, hogy a választásokat megbundázzák, a csalás szisztematikus (a szavazatok leadása előtt, közben és után), és még akkor is elmennek szavazni a kisebbik rosszra (ha egyáltalán létezik), és semmi alapvető nem fog megváltozni, de sokan vannak odalenn, akik hiszik, hogy ez a legjobb módja, hogy javítsanak a jelenlegi helyzeten.
Azt hiszem, az EZLN legújabb, január elsejei kommünikéje ad némi vezérfonalat, hogyan jussunk ki ebből az önkéntelen helyzetből, amely a hegemón politikai kultúrához vezet. A szöveg, amelyet Subcomandante Moisés felolvasott Oventic-ben, hangsúlyozza, hogy a zapatista közösségek életszínvonala sokkal jobb, mint 22 évvel ezelőtt, amikor elindult a felkelés, és jobb, mint azon közösségekben, amelyek a kormánnyal vannak kapcsolatban. „A rossz kormánynak való kiárusítás nem csak nem oldotta meg a szükségleteiket, hanem sokkal több borzalmat adott hozzájuk. Ahol ezelőtt éhség és nyomor volt, most továbbra is éhség és nyomor van, de most kétségbeeséssel.”
Miközben a párttagok átalakultak „koldusok csoportjaivá, akik nem dolgoznak, csak várnak a következő kormány programjaira,”, addig a zapatisták nem csak arról ismertek, hogy kendőt hordanak, hanem hogy tudják, hogyan kell megművelni a földet, ápolni a kultúrájukat, mivel megtanulták, valamint tisztelik a nőket a méltóságuk miatt. A zapatistáknak megvan a „tiszta és büszke nézetük”, ők az autonóm kormányt szolgálatnak tekintik, és kollektíven kormányoznak. A zapatisták nem várnak megoldásokat föntről; immár 22 éve, mondja a kommüniké, „tovább építjük a másmilyen életformát”, amelybe beletartozik az önkormányzat. Azt hiszem itt van a kulcs. Akár a rendszer leghíresebb tagjai, mint Krugman, felismerik, hogy odafent minden rohad. Tudjuk, és jó erre emlékezni. De még mindig híján vagyunk ennek a másféle életformának a megalkotásában: hogy képesek legyünk magunkat kormányozni. Mindenek felett még mindig híján vagyunk annak, hogy elhiggyük, hogy képesek vagyunk ezt megtenni, és ezáltal elkezdjük ezt tenni. Az új politikai kultúra nem a könyvekből vagy nyilatkozatokból származik: a másokkal való kollektív munkából emelkedik fel.
Raúl Zibechi
Eredetileg megjelent spanyol nyelven a Desinformemonos-ban.
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.