Moldáviában november 30-án parlamenti választásokat tartottak.
Ezen az ország eddig legnagyobb pártja a Moldovai Köztársaság Kommunistáinak Pártja (PCRM) súlyos, mondhatni katasztrofális vereséget szenvedett (történetének legrosszabb választási eredményét érve el): a szavazatok nem egész 17,5 %-ával 21 mandátumhoz jutott a 101 tagú parlamentben. MANDÁTUMAINAK SZÁMA ÉPPEN A FELE ANNAK, AMIT A NÉGY ÉVVEL EZELŐTTI VÁLASZTÁSON KAPOTT (42). A moldáv parlament 1998 ÓTA LEGNAGYOBB FRAKCIÓVAL RENDELKEZŐ PÁRTJA A HARMADIK HELYRE CSÚSZOTT VISSZA, a parlamentbe most bekerült öt párt közül.
Az ok, sajnos, világos: VLAGYIMIR VORONYIN pártelnök ez év nyarán – mindenki számára teljesen váratlanul – PUCCSSZERŰEN MEGVÁLTOZTATTA A PÁRT KÉT ÉVVEL EZELŐTT MEGTARTOTT VII. KONGRESSZUSÁNAK (belpolitikai szempontból is életbevágóan fontos) KÜLPOLITIKAI (és külgazdasági) IRÁNYVONALÁT: (ellentétben a kongresszuson elfogadott kurzussal, illetve a moldáv lakosság nagyobbik felének akaratával) AZ EURÁZSIAI INTEGRÁCIÓ SZORGALMAZÁSA HELYETT HITET TETT „AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ” FOLYTATÁSA MELLETT. Mi több, még azt is kijelentette: A PÁRT VÁLASZTÁSI GYŐZELME ESETÉN NEMHOGY NEM MONDJA FEL AZ EURÓPAI UNIÓVAL (addig csak parafált, ám június 27-én alá is írt) TÁRSULÁSI MEGÁLLAPODÁST, DE MÉG CSAK A MEGÁLLAPODÁS ÚJRATÁRGYALÁSÁT SEM KÍVÁNJA KEZDEMÉNYEZNI. (Összehasonlításul: még a fasiszta kijevi junta is megpendítette, hogy a társulási megállapodás gazdasági részeinek egyes pontjait újra kívánja tárgyalni /merthogy annyira előnytelenek Ukrajna számára/ – amire még az EU is készséget mutatott. Ehhez érdemes hozzáfűzni: az egyidejűleg Ukrajnával, Moldáviával és Grúziával aláírt társulási megállapodások gyakorlatilag megegyeznek egymással, vagyis egyaránt kirívóan előnytelenek mindhárom ország számára.)
A döbbenetes fordulat azonban, sajnos, messze nem előzmény nélküli.
I.
A Szovjetunió felbomlásakor, 1991 augusztusában, az utódállamok nagy részében azonnal betiltották az SZKP-t (illetve – formailag – önálló köztársasági tagpártjait). Nem volt ez másképpen a Moldáviában addigra már hatalomra jutott reakciós, haza- és nemzetáruló rezsim esetében sem. Az a rezsim – illetve most regnáló utóda – a többi utódállammal ellentétben nem „saját” nacionalizmusának álláspontjára helyezkedett, hanem a függetlenség első pillanata (sőt, már 1989 nyárutója óta) A NAGYROMÁN SOVINIZMUS, IRREDENTIZMUS ÁLLÁSPONTJÁT KÉPVISELI: álláspontjuk szerint az 1940 június végén létrejött moldáv szovjetköztársaság az orosz / szovjet / kommunista erők románellenes agressziójának terméke. Afféle bábállam, amelynek területét és népét erőszakkal szakították ki az anyaország, Románia testéből. Kétszer is: 1812-ben, majd 1940. június 28-án, amikor az 1918 eleje óta Románia által megszállt és annektált Besszarábiát a szovjet kormány, ultimátummal, visszakövetelte. Ez az un. unionista irányvonal vezetett az 1992-es véres Dnyeszter-melléki konfliktushoz (vezetett el majdnem az ország déli részén, a törökkel rokon nyelvet beszélő gagauzok önállósodási törekvéseinek fegyveres elfojtásának – lásd még: Donbassz – kísérletéhez. Azt a konfliktust sikerült kompromisszummal rendezni: a gagauzok – széleskörű autonómia ígéretének fejében – végső soron hajlandók voltak lemondani önállósodásukról. Más kérdés, hogy a 2009 őszén a hatalomba visszatért reakciós, pro-román, vazallus rezsim egyre erősebben korlátozza az akkor megígért, de csak részben megvalósított autonómiát.)
A Dnyeszter-mellékként ismert terület a Dnyeszter bal partján terül el: lakosságának csak alig több mint egyharmada moldáv: a többség ukrán, orosz, illetve egyéb nemzeti kisebbségekhez tartozó személy. Az 1918 és 1940 közötti román uralomról, illetve az 1941 és 1944 közötti újabb román megszállásról a besszarábiai lakosságnak is rémes emlékei vannak. Az utóbbiról még szörnyűbb emlékei vannak a Dnyeszter-mellék népének. Amely így legrémesebb álmában sem gondolta volna, hogy az újabb román uralom fenyegető – főleg pedig konkrét – valósággá válhat.
Ezért az 1989-től kibontakozó nagyromán kurzus, majd a Szovjetunió mindinkább előrehaladó bomlási folyamatának láttán a Dnyeszter-mellék népe 1990-ben az önállóság mellett döntött – ami véglegessé vált az 1991-es széthullással. A következő évben – lásd még: Donbassz – a reakciós, jobboldali kisinyovi rezsim KATONAI ÉS RENDŐRI ERŐVEL AKARTA LETÖRNI a Dnyeszter-mellék függetlenségi törekvéseit. A konfliktus rövid és véres volt – ám a kisinyovi katonai-rendőri erők vereségével, a szóban forgó területről való kiszorításukkal végződött. Az ennek nyomán, illetve Moldávia rohamos elszegényedésének, a gazdaság leépülésének talaján A ROMÁNBARÁT KURZUS 1994-RE MEGBUKOTT. A román annexió veszélye így egyelőre elhárult. De nem végleg: ugyanezek az erők 2009 őszén visszatérhettek a hatalomba.
Fontos hangsúlyozni: AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ÉS AZ EURÓPAI UNIÓ – NEM CSUPÁN HALLGATÓLAGOSAN, DE TEVŐLEGESEN IS – TÁMOGATTA (legalábbis eddig) A NAGYROMÁN IRREDENTA, SOVINISZTA, EXPANZIONISTA TÖREKVÉSEKET. Moldávia román annektálásával a most román területen lévő amerikai bázisokat, az elhíresült rakétavédelmi rendszert még közelebb lehetne tolni Oroszországhoz. (Moldávia ugyan nem határos Oroszországgal – ám az ország szempontjából sem lenne közömbös, ha megvalósulna Novorosszija – a Harkovtól Ogyesszáig terjedő új államalakulat –, illetve az összesen nyolc, zömben oroszok és oroszajkú ukránok lakta megye csatlakozna Oroszországhoz. Ez esetben területi összeköttetés jönne létre Oroszország és a Dnyeszter-mellék között; Oroszország határossá válna Moldáviával, A NATO-TAG ROMÁNIÁVAL – az USA pedig Ogyessza megkaparintásával sem tudná kárpótolni magát a már-már a zsebében érzett szevasztopoli támaszpont és hadikikötő elvesztéséért.
II.
1994 után a korrupció által is fojtogatott, tehetetlen, tolvaj kormányok által irányított ország mélyrepülése tovább folytatódott: az ország 2000 végére a teljes összeomlás szélére jutott. (Valami hasonlónak lehetünk most – kiváltképpen pedig most, a puccs óta – tanúi Ukrajnában is.)
1993 októberében egy maroknyi kommunista – Vlagyimir Voronyin vezetésével – a Moldovai Köztársaság Kommunistáinak Pártja (PCRM) néven újjáalakította a pártot. A rohamos leépülés és elnyomorodás közepette a párt népszerűsége gyorsan nőtt: 1994-ben még csak egy baloldali összefogás részeként jutottak be a parlamentbe. 1998-ban már a legnagyobb parlamenti párttá váltak: 40 mandátumot szerezve a 101 tagú parlamentben. 2001 februárjában (a moldáv burzsoáziában akkor még volt egy szemernyi tisztesség) előrehozott választásokat tartottak. Ennek eredménye minden antikommunista számára döbbenetes volt: a KOMMUNISTA PÁRT 71 MANDÁTUMOT SZERZETT A 101-BŐL. Még ugyanabban az évben az ország (harmadik) államfőjévé választották Vlagyimir Voronyint, aki ki is töltötte két ciklusát (2001-2009).
A kommunista párt irányításával az ország lebénult gazdasága új életre kelt, megindult a konszolidáció, a talpraállás. Nyolc esztendei kormányzása alatt a párt korszakos eredményeket ért el – bár még rengeteg tennivaló maradt (volna) ahhoz, hogy a nép életszínvonalában is jobban érződjön a gazdaság konszolidációja (a 2008-as világgazdasági válság is a kommunista kormányzás időszakára esett, ami érzékenyen érintette a minden nagyszerű eredmény dacára is még nagyon alacsony életszínvonalon élő tömegeket). Ha nem is olyan mértékben, mint addig, illetve 2009 óta – de azért folytatódott a munkanélküli, illetve elképzelhetetlenül alacsony béreket kereső tömegek elvándorlása (az alig több mint 4 millió állampolgárból hozzávetőlegesen egymillió /!!/ külföldön dolgozik.
A közvélemény azonban egyrészt méltányolta a kommunista párt irányításával elért látványos eredményeket – másfelől a jobboldal sem tudott sokáig magához térni 2001-es katasztrofális vereségéből. A 2005-ös parlamenti választásokon a párt 64, a 2009 áprilisin 60 mandátumhoz jutott. Ez utóbbi tény azonban sorsfordítónak bizonyult.
Még 2000 táján éppen az Európai Unió erőszakolta ki, hogy az addig közvetlen államfőválasztást a parlamenten belüli választás váltsa föl. A moldáv alkotmány értelmében az államfő megválasztásához 61 képviselő szavazata szüksége. Ha ezt második nekifutásra sem sikerül biztosítani, az államfőnek föl kell oszlatnia a parlamentet, és új választást kell kiírnia. Nos, ez történt 2009 nyarán: a jobboldali ellenzék – magától értetődően – két fordulóban sem adta oda a kommunisták jelöltjének megválasztásához még szükséges egyetlen szavazatot. Így 2009 júliusában újabb választásra került sor: ezen a kommunista párt már csak 53 mandátumot szerzett. Rövidesen azonban öt renegát képviselő távozott a frakcióból – így a párt kisebbségbe került. Voronyin gáláns volt: pártjával ellenzékbe vonult, átadva a hatalmat a (mindmáig regnáló) jobboldali koalíciónak. (Ami végzetes tévedésnek bizonyult: a haza- és nemzetárulók e koalíciójának esze ágában sem volt viszonoznia Voronyin korrektségét: noha az ő kormányra kerülésük után sem sikerült két fordulóval sem megválasztani az államfőt – a jobboldali koalíció, görcsösen ragaszkodva nagy nehezen visszaszerzett hatalmához, a hatalmi trükkök, alkotmány- és törvénysértő módszerek egész tárházát bevetve igyekeztek elkerülni az újabb előrehozott választást.
III.
Visszatérve a kommunista párt kormányzásának időszakához: a nagyszerű eredmények mellett számos súlyos fogyatékossága, hibája – sőt, bűne – is volt.
1. EGY SOR TERÜLETEN NEM ÉRZŐDÖTT, HOGY EGY KOMMUNISTA PÁRT VAN HATALMON. Ez még akkor is végzetesnek bizonyult, ha, természetesen, tudomásul vesszük: egy kommunista párt napjainkban nemigen állíthatja vissza a szocializmust. Belátható időn belül, legalábbis, nem.
A baj ezzel összefüggésben inkább az, hogy a párt nyolc évi hatalmon léte NEM HOZOTT ERKÖLCSI MEGTISZTULÁST A TÁRSADALOMNAK, NEM EREDMÉNYEZTE AZ EMBEREK KÖZÖTTI VISZONYOK LEGALÁBB RÉSZLEGES MEGÚJULÁSÁT. Továbbra is meghatározó volt a korrupció, egy oligarchikus hatalmi rendszer mechanizmusa, az elvtelen összefonódások, hatalmi dölyf, basáskodás, úrhatnámság. Alig változott, szinte semmit sem tisztult az igazságszolgáltatás rendszere. Az államfőtől kiinduló „jóságosság” közepette nemcsak indokolatlanul kis arányban töltöttek be pozíciókat kipróbált elvhű politikusok (a kormányban mindössze két kommunista volt, a többi pártonkívüli technokrata) – de sokszor fontos pozíciókban maradhattak az új kurzus kifejezett (bár magukat többé-kevésbé álcázó) ellenségei is. A PCRM korszakának utolsó miniszterelnöke a kitűnő pénzügyi szakember, de pártonkívüli Zinaida Grecanii asszony volt (akinek családját súlyos sérelmek értéke a 30-as évek „kuláktalanításai” idején), illetve IGOR DODON, a szakmájában ugyancsak kiváló gazdasági szakember, aki miniszterelnök-helyettes, egyben gazdasági miniszter is volt.
MEGMARADTAK AZ (OLIGARCHIKUS) ÖSSZEFONÓDÁSOK. Ebben a posványban, bizony, sajnos egyes kommunisták is korrumpálódtak. Ennek egyik szomorú példája VORONYIN PÁRTELNÖK FIA, OLEG, AKI 2009-IG AZ ORSZÁG EGYIK LEGHATALMASABB OLIGARCHÁJÁNAK SZÁMÍTOTT. (Fényűző életéről még évekkel a pártnak a hatalomból történt kibukása után is élvezettel csámcsogott a burzsoá sajtó – illetve a pártnak a nagyon kevés, ám jó szándékú polgári kritikusa is visszatérően felhánytorgatott.) MÉG ENNÉL IS NAGYOBB BAJ VOLT AZONBAN, HOGY – mint sokan a rossz-, illetve jó szándékú kritikusok közül fölemlegetik – VORONYIN IDEJÉBEN LETT „VALAKI” az ország mára méltán első számú közellensége, VLAGYIMIR PLAHOTNYUK OLIGARCHA, mostanra az ország egyik leggazdagabb embere, aki GYAKORLATILAG AZ ORSZÁG TÉNYLEGES URÁVÁ LETT. (Szerepéről majd később). Az ezt firtatók nem egyszer felhozzák: A VORONYIN-CSALÁD ÉS PLAHOTNYUK KÖZÖTT – 2008 végéig – SZEMÉLYES, JÓBARÁTI VISZONY VOLT. Plahotnyuk akkor kezdett eltáncolni a „családtól”, amikor 2008 végén – 2009 elején érzékelte a széljárás fordulását.
2. VLAGYIMIR VORONYIN VOLT A KEZDEMÉNYEZŐJE ANNAK, HOGY MOLDÁVIA MEGINDULJON AZ „EURÓPAI INTEGRÁLÓDÁS” ÚTJÁN. Hogy ezt miért tette…? Azért romlott-e meg Moldávia és Oroszország viszonya MÁR AZ Ő IDEJÉBEN IS, mert az európai integrálódást kezdeményezte – TÉNYLEGESEN MEGALAPOZVA AZ ORSZÁG NYUGATI ORIENTÁCIÓJÁT? Vagy azért sietett a Nyugat ölelő karjaiba, mert Oroszországgal való viszonya megromlott? (Ezért ő maga is nem keveset tett: választási ígéreteinek dacára nem emelte az oroszt az államnyelv rangjára; egészen 2006-ig hagyta, hogy a nagyromán irredentizmus, oroszellenes gyűlölködés és kirívó történelemhamisítás szellemében oktató román iskolai programokat Moldáviában is alkalmazzák. A Dnyeszter-mellékről pedig később külön).
MA NEM KEVESEN, AKIK A FÜGGETLEN MOLDÁVIA JÖVŐBENI ÖNÁLLÓ ÁLLAMISÁGÁÉRT AGGÓDNAK, KESERŰEN HÁNYJÁK A SZEMÉRE, HOGY Ő INDÍTOTTA EL MOLDÁVIÁT AZ „EURÓPAI INTEGRÁCIÓNAK” AZ ORSZÁG SZÁMÁRA KATASZTRÓFÁBA VEZETŐ ÚTON. A 2009 utáni pártpropaganda szerint az elnök ugyan ezen azt értette, hogy „meg kell teremteni minálunk Európát” – ám a legtöbb, Moldáviát fokozatosan az EU vonzáskörébe szippantó program éppen az ő kormányzásának idején indult be. Sokáig maga Voronyin, és a pártpropaganda is nem győzte szajkózni, hogy a PCRM sokkal többet tett Moldávia integrációjáért, mint az „európai integrációt” saját elnevezésébe emelő jobboldali kormánykoalíciót.
Brüsszelben, persze, szívesen vették a moldáv kommunisták saját maguktól történő ajánlkozását. Az első években egészen jól elvoltak egymással (noha az EU-ban 2001 februárja óta a hajukat tépték: hová tették a szemüket, hogy hagyták a kommunisták pártját földcsuszamlásszerű győzelmet aratni). Brüsszelnek, az EU-nak AKKOR LETT ELEGE A MOLDÁV KOMMUNISTÁKBÓL, AMIKOR, közeledve a 2009. április 5-re kitűzött parlamenti választásokhoz, a közvélemény-kutatások egybehangzóan jelezték: a párt harmadszor is győzni fog. EZT MÁR MÉGSEM LEHETETT HAGYNI! Az addig meglehetősen szívélyes viszony és együttműködés gyorsan az ellenkezőjére váltott át: A NYUGAT, ATTÓL AZ IDŐPONTTÓL KEZDVE VÁLT A HAZA- ÉS NEMZETÁRULÓ JOBBOLDAL LEGFŐBB MENTORÁVÁ, FINANSZÍROZÓJÁVÁ – egészen a koalíció mindenáron való hatalmon tartását célzó, az eszközökben már egyáltalán nem válogató, a cél érdekében pedig kifejezetten brutális és példátlan (legalábbis a kijevi eseményekig példátlan) nyílt beavatkozásokig.
(Ugyanígy gondolta a jobboldali ellenzék is – amelyik ezért előkészítette és 2009. április 7-én ki is robbantotta a „kisinyovi Majdant”. Bár az a kérdéses napon el is bukott, mégis, utólag nézve, nagyban hozzájárult a párt kieséséhez a hatalomból.)
3. Vlagyimir Voronyin, a PCRM álláspontja, ténykedése A DNYESZTER-MELLÉK kérdésében valószínűleg nagy talány marad.
A Dnyeszter-mellék 1992 óta a posztszovjet térség négy „befagyott konfliktusának” egyike. (A másik három: Abházia és Dél-Oszétia Grúzia viszonylatában, illetve Hegyi-Karabah /Arcah/ Örményország és Azerbajdzsán között.) Rendezésére azóta is történnek próbálkozások – mindeddig sikertelenül. Eközben a területen kétszer is népszavazást tartottak: 1996-ban és 2006-ban is. Mindkét esetben a lakosság elsöprő többsége (nyolc éve 97 százaléka) a terület függetlenségére, a továbbiakban pedig Oroszországhoz történő csatlakozására szavazott.
A kisinyovi vezetés maximum egyfajta (korlátozott) autonómia megadására hajlandó – cserében azért, hogy Tiraszpol (a Dnyeszter-mellék székhelye) lemond a kiválásról. Miközben változatlanul Moldávia területi egységéről, unitárius moldáv nemzeti államról beszél.
Sokan fölvetették: a megoldás Moldávia FÖDERATÍV ÁLLAMMÁ VALÓ ÁTALAKÍTÁSA lenne. (Egy olyan piciny ország, mint a Dunántúlnál alig nagyobb – 34 ezer km2 – Moldávia esetében ez, némileg, hajmeresztőnek tűnik. De hát, mégis…) Eme elképzelés szerint a föderatív Moldávia az ország törzsterületéből, Gagauziából, illetve a Dnyeszter-mellékből, mint a föderáció „alanyaiból” állna. Valószínűleg ez lenne (most már inkább csak: lehetett volna) az egyetlen épkézláb ötlet, amivel még meg lehetett volna menteni Moldáviának az 1991 előtti határai közötti területi integritását.
Ezt élesen ellenzik Moldávia román nacionalistái – DE ÉLESEN ELLENEZTE – államfőként, de még utána, pártelnökként is – VORONYIN.
2003-ban Dmitrij Kozak – az orosz államfői hivatal akkori irányítója – kidolgozott egy rendezési tervet, amely, alapjában véve, a föderatív átalakítás elképzelésére épült. Hosszú, nehéz tárgyalások után, úgy tűnt, sikerült meggyőzni Voronyint az elképzelésről. Putyin elnök moldáviai látogatásra készült – ahol aláírták volna ezt a vonatkozó megállapodást is. Az orosz államfő különgépe már-már elindult, amikor Voronyin váratlanul lemondta a látogatást: a megállapodást mégsem írhatja alá, mert az, úgymond ellenkezik a moldáv alkotmánnyal (mely az unitárius állam területi egységének védelméről rendelkezik). SOKAK SZERINT PUTYIN AZÓTA SEM TUDTA MEGBOCSÁJTANI VORONYINNAK EZT A SÉRTÉST – ami szinte azonnal a két ország közötti kapcsolatok elhidegüléséhez vezetett. (Ámbár, ismerve Putyin álláspontját egynémely kérdésekben, illetve azt, hogy más kérdésekben távolról sem olyan sértődős fajta, joggal feltételezhetjük: a haragtartásnak volt jó egynéhány egyéb oka is. TÉNY ÉS VALÓ: OROSZORSZÁG KÖVETKEZETESEN NEGLIGÁLTA A MOLDÁV KOMMUNISTA PÁRTOT ÉS ANNAK VEZETŐJÉT – még akkor is, amikor pedig a PCRM tűnt az egyetlen olyan politikai erőnek, amely őszintén az orosz-moldáv kapcsolatok fejlesztésének, az ország keleti (orosz) orientációjának a híve.
Voronyin újabb olajat öntött a tűzre, amikor – 2005-ben – (a kommunista többségű) moldáv parlament törvényt hozott az unitárius moldáv állam területi integritásának védelméről. Azóta – tehát Voronyin ideje óta – tartja úgy Tiraszpol, hogy Kisinyov szószegő, egyetlen általa vállalt megállapodást sem tart be (évekkel korábban egy, a három fél részvételével, aláírt megállapodás még feltételezni engedte: Moldávia hajlik a föderatív átalakításra).
Szeszélyes és érthetetlen álláspontjával Voronyin csakugyan annyi kárt tett az orosz-moldáv kapcsolatokban, hogy – már 2009 után – a román érzelmű unionisták vezéregyénisége, Mihai Ghimpu liberális pártelnök is (akinél többet pedig senki sem tett az említett két ország közötti viszony megmérgezéséért), cinikus demagógiával a PCRM elnökét vádolta meg Moszkva és Kisinyov kapcsolatainak megrontásáért.
Ellenfelei – de jó szándékú bírálói közül is sokan – most azzal vádolják Voronyint és pártját: csak azóta olyan nagy oroszbarátok, hogy kibuktak a hatalomból. Ez sokáig igaztalan vádnak tűnt, ám most kiderült: sajnos, ez a vélekedés nagyon is megalapozott volt (legalábbis, személy szerint, Voronyint illetően).
IV.
A kisinyovi Majdanra 2009. április 7-én, két nappal a választások után került sor. Az indok: a kommunisták, úgymond, elcsalták a választásokat. Azt ugyan nem tudni, honnan tudták – hiszen a Központi Választási Bizottság még közzé sem tette az eredményeket. Tény azonban, hogy már jóval a választások előtt is „tudták” – mondjuk február végén-márciusban: a kommunisták április 5-én elcsalták a választásokat. Február közepétől az akkori ellenzék naponta tartotta felvonulásait a főváros főutcáján – ott, ahol az április 7-én megtámadott és részben kiégetett parlament, átellenben pedig az Elnöki Hivatal toronyház magasságú impozáns épülete emelkedik.
Az Európai Unió, illetve tagállamainak helyi képviseletei (plusz, természetesen, az amerikai) úgyszintén bedobták magukat. Bár a terv fő külföldi kivitelezője Románia volt, ahonnan több mint ezer újfasiszta érkezett már napokkal korábban. És ami igen fontos: A KOMMUNISTÁK „VÁLASZTÁSI CSALÁSA” ELLENI TÜNTETÉS IGEN GYORSAN ÁTVÁLTOZOTT ROMÁN FASISZTA, IRREDENTA TÜNTETÉSSÉ, AHOL NEM KEVESEBBET KÖVETELTEK, MINT AZ „EGYESÜLÉST” (mármint Moldávia román bekebelezését). Moldáv állami jelképeket gyaláztak meg, az Elnöki Hivatal épületéről letépték a moldáv és kitűzték a román zászlót (amúgy a kettőt csak a moldáv zászlóban lévő állami címer különbözteti meg egymástól). Az erőszak csaknem akkora volt, mint Kijevben: a RENDŐRÖKNEK OTT IS PARANCSBA ADTÁK, HOGY NEM TÁMADHATNAK, még saját életük, testi épségük érdekében sem. Minden esetre jóval több összevert, összerugdosott, kővel fejen dobott rendőr került aznap kórházba, mint „békés tüntető”.
Az ellenzéki pártvezérek kivétel nélkül mind kint voltak az utcán. Látván, persze, hogy elszabadul a pokol, eliszkoltak.
Ami aznap történt Kisinyov főutcáján, az indokolta volna a hatóságok legerélyesebb fellépését – akár páncélkocsikkal, könnygázzal, lovas rohammal. Indokolta volna a román, illetve román érzelmű helyi újfasiszták letartóztatását. De indokolta volna az ellenzéki vezérek letartóztatását is – ha másért nem hát azért, mert hagyták, hogy a politikai tiltakozó akcióból ERŐSZAKOS ÁLLAM- ÉS NEMZETELLENES ZAVARGÁS, AZ ORSZÁG FÜGGETLENSÉGE ELLENI USZÍTÁS, AZ ÁLLAMI JELKÉPEK MEGGYALÁZÁSA LEGYEN.
Voronyin azonban – jóllehet pozíciói összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint Janukovicsé (hiszen, például, a nép körében népszerű volt) – A POLITIKAI BÁRGYÚSÁG ÚTJÁT VÁLASZTOTTA. Azzal a tetszetős felkiáltással, hogy „egyetlen középület sem éri meg, hogy értük emberi vért ontsanak” – megtiltott a rendőröknek bármiféle erélyes fellépést. Pedig volt belügyminiszterként, kommunista funkcionáriusként tudnia kellett volna: egy középület, bizony, nagyon is fontos jelkép. A zavargás másnapra elcsitult – de nagyon sokan értetlenül, döbbenten figyelték: hogy tombol akadálytalanul a fasiszta horda: fosztja ki, gyújtja fel az ország két legfontosabb középületét, tűzi ki az egyikre a sokak által gyűlölt valamikori megszálló és elnyomó zászlaját a moldáv államiságot jelképező épületre. A 2009. április 7-i zavargások így alapjaiban kezdték ki a kommunisták hatalomgyakorlását.
2009 júliusában a párt még 53 mandátumhoz jutott (akik közül öten dezertáltak). A 2010. novemberi (mégis csak kikényszerített) idő előtti választás hihetetlen törvénysértésekkel, elképesztő csalásokkal zajlott: a pártnak itt már csak 42 mandátum jutott. Voronyin (hihető) értékelése szerint a párttól akkor elcsaltak legalább 4-5 mandátumot. De hát, azzal is csak 46-47 mandátuma lett volna a választásoktól győzelmet váró pártnak. Tehát – a jobboldali rezsimtől addigra már megtapasztalt számtalan keserv, haza- és nemzetárulás dacára – A PÁRT SZAVAZÓTÁBORA SEMMIT SEM NŐTT. A 42 KÉPVISELŐ KÖZÜL IDŐKÖZBEN NYOLCAN (!) DEZERTÁLTAK. Közülük, elsőként, a már említett Igor Dodon és két képviselőtársa (akik közül az egyik a már szintén említett volt miniszterelnök, Zinaida Grecanii volt).
Moldáviában meglehetősen gyakoriak a különféle kisebb-nagyobb pálfordulások, árulások. DE EGYETLEN PÁRTBÓL SEM DEZERTÁLT – MÉG MEGKÖZELÍTŐLEG SEM – ANNYI PARLAMENTI ÉS HELYI ÖNKORMÁNYZATI KÉPVISELŐ, MINT A MOLDÁV KOMMUNISTÁK PÁRTJÁBÓL. Volt, akiket lekenyereztek – másokat családtagjaikkal, rokonaikkal zsarolták meg (úgy látszik, volt mivel és miért!)
2011 júniusában önkormányzati választások voltak Moldáviában. A Kommunista Párt az említett Igor Dodont indította főpolgármester-jelöltként. (Igor Dodon 2010 tavaszán lépett be a pártba: igaz, már akkor sem titkolva fő célját, hogy „belülről megreformálja” a pártot. IGOR DODON ONNANTÓL A NYUGAT KEDVENCE VOLT.)
A kitűnő gazdasági szakemberből, jó szervezőből minden bizonnyal – végre! – szakavatott vezetőt kapott volna a sok tehetségtelen, korrupt főpolgármester által eddig alaposan lezüllesztett főváros. 2011 JÚNIUSÁBAN – A FÜGGETLEN MOLDÁVIA TÖRTÉNETÉBEN ELŐSZÖR – A KOMMUNISTA JELÖLT KAPTA A LEGTÖBB SZAVAZATOT MAGÁBAN A FŐVÁROSBAN (mintegy 53 százalékot – jelentősen megelőzve az addigi, és jelenlegi főpolgármestert).
Egy sok évvel ezelőtt meghozott helyi törvény értelmében azonban (amit a kommunisták hagytak elfogadni, és nem nyúltak hozzá azóta sem!) A KISINYOVI FŐPOLGÁMESTERRE SZAVAZHATNAK 18 KÖRNYÉKBELI, MASSZÍVAN JOBBOLDALI TELEPÜLÉS LAKOSAI IS (noha ők saját polgármestereket, képviselőtestületeket is választhatnak!). Győzött a „sok lúd disznót győz” elv: a sok jobboldali település voksai miatt Dodon – ha csupán 4,5 ezer szavazattal is – de alulmaradt a mostani főpolgármesterrel szemben.
SÚLYOS – A KOMMUNISTA ERKÖLCCSEL ÖSSZEEGYEZTETHETETLEN FEJLEMÉNY – VOLT, HOGY A PÁRT VÁLASZTÁSI STÁBJA DODON ELLEN DOLGOZOTT: egy koholmánynak bizonyult , az ellenfelet lejáratni hivatott (ál)dokumentummal alaposan megvezették saját jelöltjüket: aki pár nappal a választások előtt szenvedett tekintélyét alaposan lejárató csapást a széles nyilvánosság előtt. (Igor Dodont sokan nem kedvelték a pártban – beleértve magát Voronyint is. De hát ez a módszer…) Az ügyet, természetesen, széles körben tárgyalta a polgári sajtó. Bármit gondoljunk is az utóbb szintén renegáttá vált Igor Dodonról: az ügy megint csak sokat ártott a párt megítélésének.
RÁADÁSUL, sajnos! A VÁROSHÁZA KOMMUNISTA FRAKCIÓJA, kivált annak néhány vezető tisztségviselője 2011 után JÓ EGYNÉHÁNY OLYAN TELEKSPEKULÁCIÓS, KORRUPCIÓS ÜGYBE KEVEREDETT, AMELYEK ALÓL NEM TUDTA MEGGYŐZŐEN TISZTÁZNI MAGÁT. ÍGY ENNEK A TESTÜLETNEK AZ ERKÖLCSI HITELE ODALETT – amit csak súlyosbít a frakció passzivitása, fontos, szociális kérdéseket érintő ügyekben is. (Mindez bizonyosan meglátszódott a mostani választásokon részt vett fővárosiak voksaiban is.)
Ezért-e – vagy egyéb okokból is (nyilván ez utóbbi) – Igor Dodon, két képviselőtársával együtt – kilépett a PCRM frakciójából. Alig egy hónappal később Dodont már meg is választották az addig úgyszólván ismeretlen, jelentéktelen képződménybe, a szocialista pártba (amelynek addigi elnökét, ennek érdekében, előzőleg finoman „félreállították”. Harmadmagával így megalakította a szocialista frakciót (noha frakció alakításához egyrészt minimum öt fő kell – másrészt frakciót alapítani csupán az új parlament felállását követő egy hónapon belül lehet). Főként a kommunista párt propagandája hangoztatta: IGOR DODON MARKÁT TÖBB SZÁZEZER – netán több millió – EURÓ ÜTÖTTE EZÉRT. Az is szóbeszéd tárgya volt, hogy a már említett VLAGYIMIR PLAHOTNYUK OLIGARCHA VOLT A „VEVŐ”.
A 2010 utolsó napjaiban összeült parlament újra elkezdte az államfő megválasztása körüli piszkos játszmáit. Noha megalakulásától számítva legkésőbb két hónapon belül az új parlamentnek hozzá kell látnia az államfő megválasztásának procedúrájához, ez egészen őszig nem történt meg. A kormánykoalíció ugyan valamelyest megerősödött (52 helyett 59 mandátuma lett), ám ez megint csak nem volt elég az államfő megválasztásához. A belpolitikai válság emiatt ismét kiújult. Számos – AZ USA, AZ EURÓPAI UNIÓ HELYI KÉPVISELETE ÁLTAL IS IMMÁR NYÍLTAN TÁMOGATOTT – piszkos trükk után elérkezett
2012. március 16 napja. Amikor is biztosnak látszott a koalíció bukása, az újabb előrehozott választás.
Ekkor azonban drámai fordulat történt: Dodon és két képviselőtársa hozzáadta a maga három szavazatát a koalíció voksaihoz. AZ ÁLLAMFŐ KIRÍVÓAN ALKOTMÁNYELLENESEN, A TÖRVÉNYEKBE ÜTKŐZŐEN TÖRTÉNT MEGVÁLASZTÁSÁVAL ELHÁRULT AZ ÚJABB VÁLASZTÁSOK „VESZÉLYE”.
A KOMMUNISTA PÁRT SOHA NEM TUDTA MEGBOCSÁJTANI IGOR DODONNAK EZT AZ ÁRULÁSÁT. Akkor úgy tűnt, a közvélemény is haraggal, megvetéssel fordult el a politikustól, aki megmentette a népnyúzó, nemzetvesztő koalíciót a biztosnak tűnő bukástól.
V.
2011-től, a kommunista párt vezetésével, fokozatosan föllendült a nemzetvesztő koalíció elleni tiltakozó mozgalom. A párt taktikát váltott: elindította utcai tömegfelvonulásait, amelyek egyre nagyobb tömegeket mozgattak meg. Ugyanakkor „Civil Kongresszus” elnevezéssel formálódásnak indult egy tömegszervezet. A tüntetések rendszeressé váltak, minden hétvégén, egyre nagyobb tömegek részvételével.
Az akkori csúcspontnak 2012. március 16. ígérkezett: a párt próbálta mozgósítani tagjait, szimpatizánsait – az államfőválasztás lehetőség szerinti (lélektani) megakadályozására, illetve, sikertelenség esetén, a törvénytelennek, alkotmányos puccsistának nevezett rezsim távozásának kikényszerítésére. Azon a napon népes, meglehetősen harcos tiltakozó tömeg gyűlt össze, előbb a parlament (ideiglenes helyszíne) előtt, majd a város főterén. A gyújtó hangulatú, lelkes megmozdulás végén azonban VÁRATLAN FORDULAT TÖRTÉNT: A SZERVEZŐK BEJELENTETTÉK A TOVÁBBI AKCIÓK FELFÜGGESZTÉSÉT, ELNAPOLÁSÁT A MÁJUS 1-I TÜNTETÉSIG.
Másfél hónap kiesés – ilyen körülmények között – iszonyú hosszú idő. Ráadásul a rezsim kapcsolt: arra a napra lefoglalta a város főterét – egy jóval kisebb térre szorítva a tüntetőket. (Ami, sajnos, elégnek is bizonyult: az értetlen, demoralizált tömeg csak nehezen ocsúdott fel a hideg zuhanyból: meglehetősen kevesen jöttek el.) Hónapoknak kellett eltelnie, mire a párt, okulva hibájából, újra meghirdette rendszeres tömeges tiltakozásait (amit, kissé nagyzolva) „bársonyos forradalomnak” neveztek el. Egy idő után a mozgalom ismét felpörgött. Újra kezdte munkáját a „civil kongresszusok” hálózata (az előző szétesett) – és a párt, okulva a hibákból, immár nem erőltette, hogy saját tagjai kerüljenek az egyes helyi civil kongresszusok élére (főleg a fővárosban nem).
A sikereken felbuzdulva, november végére a párt országos tiltakozó akciót hirdetett meg Kisinyov (mintegy százezer fő befogadására alkalmas) főterére. MOST ELŐSZÖR, A PÁRT MEGHIRDETTE: A TÖMEGGYŰLÉS ANNAK BEFEJEZÉSÉVEL NEM ÉR VÉGET – AZ EMBEREK ADDIG MARADNAK OTT, AMÍG KI NEM KÉNYSZERÍTIK A KORMÁNY TÁVOZÁSÁT.
A rezsim gyorsan lépett: a meghirdetett akció előtt egy héttel maguk hirdettek meg egy tömegtüntetést, „az európai integráció támogatására”. Adminisztratív kényszerrel, fenyegetésekkel, a megmozduláson való részvétel kötelezővé tételével (amit a helyszínen való aláírással kellett igazolni), sikerült is összetoborozni vagy százezer embert. A közlekedési, szállítási vállalatokat, a működési engedély bevonásával való fenyegetéssel kényszerítették a kellő számú jármű kiállítására.
A kommunista párt november 23-i tüntetésének megakadályozására éppen az ellenkező intézkedéseket hozták. Minden fenyegetés, zsarolás dacára azonban ezen is megjelent kb. 70-80 ezer ember. EKKOR AZONBAN ÚJABB VÁRATLAN, HIDEG ZUHANY ÉRKEZETT: A NAGYGYŰLÉS VÉGÉN A SZÓNOKOK BEJELENTETTÉK: A RENDEZVÉNYNEK VÉGE, MINDENKI MENJEN HAZA. A sok tízezer ember között pedig, nagyon sok olyan akadt, aki azzal a harci elszánással érkezett, hogy tényleg nem mozdulnak a térről, amíg a gyűlölt rezsim meg nem bukik. Készek voltak hidegre, éhségre, rendőrattakokra. Az internet megtelt az értetlen, elkeseredett emberek felháborodott írásaival. MÁR AKKOR SZÉLTÉBEN-HOSSZÁBAN BESZÉLTÉK: AZ AKCIÓT MAGA VORONYIN FÚJTA LE (már megint).
Néhány nappal később ifjúkommunisták az EU képviselet elé szerveztek tiltakozó akciót. A szűk utcán, azt teljesen eltorlaszolva, többezer ember jelent meg, akik ezúttal már lesátoroztak. A második nap estéjén elterjedt a hír: a hatalom erőszakkal, nehézgépjárművekkel indul a tüntetők ellen, amelyek kíméletlenül el fognak taposni minden útjukba kerülőt. Ekkor felemelő dolog történt: a tüntetők, két sorban felsorakozva, szorosan egymásba karolva, láncba álltak: arcukon látható volt az elszántság, hogy akár életük árán is útját állják a nehézgépjárműveknek. És akkor jött az újabb hideg zuhany: VÁRATLANUL, „LEGFELSŐBB HELYRŐL” EZT AZ AKCIÓT IS LEFÚJTÁK. A párt baloldali kritikusai, de sok lelkes, ám egyre csalódottabb párttag is, látva ezt a csiki-csukit, már korábban elkezdtek ironikusan „komfortos”, „kávé-,” stb. forradalmat emlegetni.
Mindez alaposan megtépázta a párt tekintélyét. És a mozgalom újra apálynak indult.
VI.
Moldávia mára, túlzás nélkül, halálos veszélybe került: immár maga az ország függetlensége, szuverenitása, önálló nemzeti léte és identitása kérdőjeleződik meg. A haza- és nemzetáruló, koalíció kormányzásának öt éve alatt a román expanzionizmus, irredentizmus alapjaiban kezdte ki Moldávia önálló államiságát. A kormányzó elit ezer szállal kötődik Romániához: szinte kivétel nélkül van második, román állampolgárságuk. Az államfőtől kezdve magas rangú politikusok egész sora kérdőjelezi meg saját hazájuk önálló létét, az erre való jogát. A kormányhivatalokban román tanácsadók dolgoznak, (a titkosszolgálatokról nem is beszélve). Voronyin naiv „jóságával” szemben ez a hatalom kész az elégedetlenség erőszakos letörésére is, bármi áron. Már 2010-ben megszületett az a titkos megállapodás, aminek értelmében, zavargások esetén, román rendőrök, csendőrök, sőt katonai alakulatok az ország területére léphetnek, és belátásuk szerint maradhatnak is.
Az iskolákban ma már román történelmet tanulnak, román tankönyvekből. És bár a még érvényben lévő alkotmány az állam nyelvét „moldávként” határozza meg, az iskolákban immár évek óta „románul” tanulnak. Legutóbb pedig az alkotmánybíróság mondta ki (hat bírája közül legalább négy, öt – de lehet, hogy mind a hat – egyben román állampolgár is), hogy az állam nyelve, (szemben az alkotmánnyal) igenis, a román. Ugyanez a testület beemelte az ország alkotmányába – sőt, a fölé helyezte – az 1991. augusztusi függetlenségi nyilatkozatot, illetve annak azt a passzusát, amely Moldáviát gyakorlatilag egy Romániából (orosz/szovjet) agresszió útján kiszakított bábállamnak nevezi, mely „természetellenes állapotnak” mihamarabb véget kell vetni. Mindezzel párhuzamosan egyre jobban és erőszakosabban korlátozzák az orosz nyelv használatát, szorítják ki az élet mind több területéről. Betiltották az oroszországi csatornák moldáviai sugárzását. (A HELYZET SZÁMOS VONATKOZÁSBAN EMLÉKEZTET A KIJEVI FASISZTA JUNTA INTÉZKEDÉSEIRE.) Mindezt annak dacára, hogy Kisinyov, a nagyobb városok többségében a lakosság nagyobb fele orosz, vagy legalábbis oroszajkú.
A román „anyaország” sem marad adós: ÉPPEN EGY ÉVE A ROMÁN PARLAMENT ELFOGADTA AZT AZ ÜTEMTERVET, AMINEK KERETÉBEN – legkésőbb az előző román annexió 100. évfordulójáig, azaz 2018. március 27-ig – BE KELL FEJEZNI A „KÉT ROMÁN ÁLLAM ÚJRAEGYESÍTÉSÉNEK” A FOLYAMATÁT.
Ebben a kritikus helyzetben bármely, az ország politikájával, gazdaságával összefüggő lényeges kérdés végsősoron elválaszthatatlan az alapkérdéssel: fennmarad-e Moldávia önálló, független, szuverén államként, vagy sem.
ILYEN KÉRDÉS, PÉLDÁUL, AZ ORSZÁG KÜLPOLITIKAI, KÜLGAZDASÁGI ORIENTÁCIÓJÁNAK, ILLETVE AZ ORSZÁG SEMLEGESSÉGE MEGŐRZÉSÉNEK A KÉRDÉSE is. E kérdésben eddig is kiélezett küzdelem folyt a hazafias, az ország függetlenségét igenlő erők, illetve a román annexió hívei (az „unionisták”) között.
Arra már sokan rájöttek, hogy az Európai Unió becsapta Moldáviát: az ország soha (vagy legalábbis hosszú évtizedekig) nem lesz az Unió teljes jogú tagja. A rezsim által puccsszerűen az országra erőltetett társulási szerződésnek máris kibuktak a káros – mi több, végzetes – következményei: az orosz piacok elvesztése, miközben egyrészt nem nyílnak meg a nyugatiak, másrészt a moldáv piacot elárasztják az olcsó nyugati tömegtermékek, amelyek árával a hazai versenyzők nem bírják majd a versenyt; vízumkötelezettség Oroszországgal, ami az ott dolgozó, becslések szerint 700 ezer moldáv vendégmunkás életét nehezíti meg. Nagyon sokak figyelmét nem kerülte el, hogy az Európai Unió kettős mércét alkalmaz: miközben a PCRM idején a legapróbb hiányosságokra is élesen és azonnal reagáltak – a most regnáló rezsim minden törvénytelenségére szemet hunynak. Sokan azzal is tisztában vannak: AZ „EURÓPAI INTEGRÁCIÓ” VOLTAKÉPPEN A ROMÁN ANNEXIÓ ELŐTT NYITJA MEG AZ UTAT.
Míg a „keleti”/eurázsiai integrációval eltűnne az ország termékei sújtó korlátozások jó része; az ország igen kedvező áron kapná az orosz fölgázt; bővülnének az ott dolgozó moldáv vendégmunkások jogai, kedvezőbbé válna szociális ellátásuk. Oroszország a moldávok többségének szívéhez összehasonlíthatatlanul közelebb áll, mint a Nyugat. Nem utolsó sorban pedig – a Vámunió tagjaként – közelebb kerülne a dnyeszter-melléki konfliktus megoldása (a két országrészt, sok egyéb mellett, az eltérő külpolitikai és külgazdasági orientáció is távolítja egymástól). És végül A KELETI INTEGRÁLÓDÁS ELHÁRÍTANÁ A ROMÁN ANNEXIÓ VESZÉLYÉT.
Valószínűleg a 2009-es zavargásokban is már dicstelen szerepet játszó Nyugat valódi szándékainak mind világosabb felismerése is szerepet játszott, hogy 2009-es bukását követően a PRCM határozottan az orosz orientáció felé fordult. A PÁRT HIVATALOS ÁLLÁSPONTJA SZERINT MOLDÁVIÁNAK A VÁMUNIÓHOZ KELL CSATLAKOZNIA – végsősoron pedig ebben a kérdésben népszavazásnak kell döntenie. (Közvélemény-kutatási adatok szerint a lakosság valamivel nagyobb fele a keleti, míg a kisebbik fele az európai integrációra szavazna. Meglehet, az orosz orientáció hívei valójában ennél is nagyobb túlsúlyt képviselnek. A februárban A GAGAUZ AUTONÓMIÁBAN MEGTARTOTT KONZULTATÍV NÉPSZAVAZÁSON A HELYI LAKOSSÁG KÖZEL 97 SZÁZALÉKA A VÁMUNIÓHOZ VALÓ CSATLAKOZÁSRA VOKSOLT – illetve egy külön, az európai integrálódásra is föltett kérdésben ugyanilyen arányban utasította azt el. Másutt talán nem ekkora lenne az arány – helyenként pedig a nyugati orientáció hívei győznének – mégis, az arány sokatmondó.
A PÁRT EZT AZ ÁLLÁSPONTJÁT A KÉT ÉVVEL EZELŐTT MEGTARTOTT VII. KONGRESSZUSÁN IS MEGERŐSÍTETTE. Az utóbbi években sokak – még a kommunista párttal különösebben nem rokonszenvező, ám a moldáv függetlenséget igenlők – szemében úgyszólván A PCRM VOLT AZ EGYETLEN OLYAN KOMOLY ERŐ, MELY ÁLTALÁBAN IS A MOLDÁVIA SZABADSÁGÁÉRT ÉS FÜGGETLENSÉGÉÉRT FOLYÓ HARC ÉLÉN JÁR – A KELETI INTEGRÁCIÓ ELFOGADÁSÁÉRT VÍVOTT HARCÁVAL PEDIG E FÜGGETLENSÉG LEGFŐBB VÉDELMEZŐJE. Ennek talaján a párt népszerűsége lassan és biztosan nőtt: a közvélemény-kutatási adatok szerint A PCRM EGYMAGA TÖBB SZAVAZATOT SZEREZ MAJD, MINT A KORMÁNYKOALÍCIÓ HÁROM PÁRTJA EGYÜTTVÉVE. A legreménykeltőbb jóslatok szerint a párt várható választási győzelme még a 2001-est is felülmúlja majd.
Annál inkább válthatott be a megfigyelőből egyre nagyobb értetlenséget, hogy VORONYIN PÁRTELNÖK TÉVÉMŰSOROKBAN A PÁRT HIVATALOS ÁLLÁSPONTJÁVAL HOMLOKEGYENEST ELLENKEZŐ NÉZETEKET KEZDETT HIRDETNI. Eleinte ez még afféle öregkori szenilitásnak is tűnhetett – ám ahogy szaporodtak az ilyen jelenségek, ez egyre inkább növelte ezt az értetlenséget. Amikor pedig leszögezte, hogy „az európai integráció útját kell tovább járni”, és győzelme esetén a párt nem fogja kezdeményezni nemcsak a társulási megállapodás felmondását, de még annak gyökeres felülvizsgálatát, teljes újratárgyalását sem, ez a párt legfelsőbb vezetésén belül is kiváltotta egyesek szembeszegülését a kongresszuson elfogadott irányelv ilyen nyílt felrúgásával.
Fellépésükkel azonban egyedül maradtak: a párt vezető testületeiben senki sem támogatta őket (míg ők maguk nyilván nem mérték fel az ilyen körülmények közepette szükséges teendőket – például tiltakozó fellépésük előkészítését). Voronyin pártelnök így ez év június 7-re, puccsszerűen, plénumot hívott össze – ahol ugyanilyen puccsszerűen eltávolíttatta a három elvhű kommunistát a legfelsőbb vezetésből.
Az áruló fordulat meghozta súlyos következményeit: a párt népszerűsége rohamosan zuhanni kezdett. Ezzel együtt példa nélküli, nem csupán elvtársiatlan, de a parlamenti életben is példátlan esetre sor került: a pártelnök utasítására (néhány képviselő kivételével) a teljes frakció kivonult az ülésteremből, miközben saját frakciótársuk (Grigorij Petrenkó) éppen a titokban, puccsszerűen az országra erőltetett uniós társulási megállapodásért bírálta a kormányt. (Voronyin pártelnök azt sem engedte meg, hogy a frakció tagjai kérdéseket, interpellációkat intézzenek a kormányhoz a társulási megállapodással összefüggésben. A szavazáskor pedig a frakció megint csak kivonult az ülésteremből, ahelyett, hogy – még ha reménytelenül is, de – ország-világ előtt demonstrálta volna a párt ellenvéleményét.
A párt teljesen kivonta magát azokból a tiltakozó megmozdulásokból is, amelyek vidéken kezdődtek – miután a parasztok igen hamar rájöttek: a társulási megállapodás, annak gazdasági intézkedései miatt Oroszország azonnal válasz (védekező) intézkedéseket léptetett életbe a moldáv agrártermékekkel szemben, amelyek így az orosz piacon eladhatatlanok maradtak.
Mindezt villámgyorsan fölismerte Igor Dodon. Azonnal élére állt a mezőgazdasági termelők megmozdulásainak, akik kárpótlást követeltek a kormánytól a nyakukon maradt termékek miatt. Bármennyire is kaméleon módon változtatgatta álláspontját az újsütetű szocialista pártelnök a keleti és nyugati integráció kérdésében – nyomban benyomult a PCRM által e kérdésben üresen hagyott helyre. RÖVID IDŐN BELÜL DODON ÉS SZOCIALISTA PÁRTJA VÁLT MIND TÖBB EMBER SZEMÉBEN AZ OLYAN KÍVÁNATOS KELETI INTEGRÁCIÓ LEGFŐBB BAJNOKÁVÁ. A moszkvai vezetés pedig Igor Dodon személye mellett tette le a voksot.
Dodon sokak számára váratlan diadala alaposan átalakította a parlamenti erőviszonyokat. A PCRM korábbi helyét átvette Dodon Szocialista Pártja, 25 mandátummal.MINDEZ TÖKÉLETESEN EGYBEVÁGOTT VLAGYIMIR PLAHOTNYUK OLIGARCHA TERVEIVEL. Akinek új „projektje” – Igor Dodon Szocialista Pártja – (már csak afféle álbaloldali szemfényvesztésként) káprázatos eredménnyel jutott be a parlamentbe, gyakorlatilag földarabolva a moldáviai politikai spektrumot. AZ EDDIG A KOMMUNISTA PÁRT IRÁNYÍTOTTA, ÚGYSZÓLVÁN MONOLITIKUS BALOLDAL EGY KÉTES, RENEGÁT MÚLTÚ (állítólagos elveit sűrűn cserélgető) SZOCIALISTA KEZÉBE KERÜLT.
AZ OLIGARCHA – aki eddig is kézben tartotta a teljes bírói és ügyészi testületet, az adóhatóságokat, ellenőrzi a gazdasági minisztériumot, a beérkező uniós pénzeket, médiabirodalmat épített ki, ellenőrzése alatt tartva az országos médiahatóságot is – ÚJABB GYŐZELMÉVEL FONTOS LÉPÉST TETT AZ ORSZÁG FÖLÖTTI KORLÁTLAN SZEMÉLYES EGYEDURALMÁNAK MEGTEREMTÉSE FELÉ. (És ezt ünnepli a burzsoá világsajtóval együtt a magyar hírközlés is „az Európa-barát erők” győzelmeként!)
VLAGYIMIR PLAHOTNYUKNAK – amellett, hogy román állampolgár is – mint kiderült, OROSZ ÁLLAMPOLGÁRSÁGA IS VAN. És bár harmadik hazájában körözik egy nemzetközi jelentőségű pénzmosási ügyben, el tudott úgy látogatni oda, hogy haja szála sem görbült.
Ami azt jelzi: neki is megvannak az oroszországi összeköttetései. (És az orosz oligarchák egy csoportjának pedig – rajta keresztül – a román, a balkáni oligarchák, a nyugati pénzvilág felé.) EZ – A DONYEC-MEDENCE HŐSIES, TRAGIKUS HARCÁVAL, E HARCNAK BIZONYOS ERŐK ÁLTAL JÓL LÁTHATÓAN TÖRTÉNŐ GÁNCSOLÁSÁVAL EGYÜTT – NAPJAINK EGYIK IGEN FONTOS TANULSÁGA.
A moldáv és egyéb külföldi oligarchikus erők e győzeleméért érdemes volt „megfogni” Vlagyimir Voronyint, a moldáv kommunisták pártjának egykori újjászervezőjét – bő két évtizeddel később pedig sírásóját.
Tartani lehet attól, hogy A KOMMUNISTA PÁRT VÁLSÁGA, ettől fogva VÁRHATÓ MÉLYREPÜLÉSE VALÓJÁBAN CSAK MOST KEZDŐDIK MAJD, azzal, hogy tagjai, szimpatizánsai, választói – főként pedig parlamenti képviselői – igazából most szembesülnek a lesújtó valósággal, a vezérbe vetett kritikátlan (elvtelen) vakhit következményeivel. AMIKOR A JÓ ÚTRÓL LETÉRT VEZETŐT KÖVETTÉK, AZ ELVEK HELYETT.
Csikós Sándor