Most még nincs ezzel probléma, de tíz év múlva sok háztartásban lesz bizonytalanság, mikor valaki felveti, hogy nézzük meg „a ragadozót.”
Az 1987-es Schwarzenegger film ugyanis csak a névelőben különbözik a történet mostani epizódjától.
A Predator franchise lényegében nem szól másról, csak öncélú kaszabolásról és akcióról. Ne akarjon senki nagy megfejtéseket, nagy emberi, társadalmi és technológiai mondanivalókat. Itt csak jön a szörny és irtja az emberi fajt, amely védekezik és visszatámad. Ebben lényegében rokon az Alien sorozattal, ám az újabban kezd már filozófiai kérdésekhez is hozzányúlni – nagyon helyesen. A Predator franchise-ból csak az Antal Nimród féle Predators foglalkozott egyedül az emberi jellem kérdéseivel, amely végre vitt valami intellektust a sorozatba. Viszont aki arra számított, hogy ez itt még fejlesztve lesz, súlyosan csalódni fog.
A mostani Predator lényegében elég sok rokonságot mutat az általunk lehúzott Jurassic World szériával. Adott egy alapszörny/dínó, de mindig kell egy nagyobb szörny/nagyobb dínó. Az Alienben is mindig volt egy nagyobb és fejlettebb szörny részenként, de a Jurassic World alkotói is megtervezték az Indominus Rex-et, a sorozat következő részében pedig az Indominoraptort, amelynél mindenki már fogta a fejét. Még a Star Wars széria is elkövette azt a hibát, hogy a Halálcsillag után jött még egy nagyobb Halálcsillag 2, majd egy annál is nagyobb Csillagpusztító; és közben persze a csillagrombolók mérete is jelentősen növekedett. Nem árulunk el nagy titkot, hiszen benne van a trailerben, hogy itt is feltűnik a Megapredator, amelyre a sorozat jóérzésű rajongói is fogni fogják a fejüket.
Hollywood alapjában az ingerekre épít. Minél brutálisabb és minél látványosabb ingerekre van szükség: ennek része a több robbanás, nagyobb pusztítás és persze az egy fokkal mindig nagyobb szörny. Csak néha ez már komikus és ciki, hiszen a rendezők, írók és a vizuális effektekért felelősök rendkívül hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a kevesebb néha több.
A film értékéből persze ez nem von le, de mégis csak szembeköpi az eredeti filmet, hiszen ezek szerint az eredeti Predator már nem is félelmetes. (Pedig ebben a filmben inkább a „kis” ragadozóra jutnak a horrorisztikusabb jelenetek.)
A sztori egész egyszerű. Két űrhajó starwarskodik az űrben, majd az egyik lezuhan a földre, pont főhősünk mesterlövész akciója közepébe, ahol már aprítással kezdünk. Utána pedig jönnek a gonosz kormánykatonák, akik a sztori eltussolása érdekében kénytelenek a mesterlövészt bolondnak nyilvánítani és berakni egy őrült katonákat szállító buszba, akik majd a humorforrást és az érdekes karaktereket fogják garantálni…
És eddig teljesen jó a koncepció, csak aztán túlbonyolódik. Az 1987-es Predatorban pár katona a dzsungelben harcol a földönkívüli jövevénnyel. A Predator 2 is hasonló, csak már van némi bűnügyi szál, ráadásul urbánus körülmények közé helyezték a sztorit. Az Alien versus Predator széria is viszi ugyanezt a két vonalat, csak kiegészítették a rosszakat még az alienekkel. Az Antal Nimród féle Predators megint csak dzsungelharccal operál válogatott harcosokkal. Az új Predatorban azonban van laborpatkánykodás, predatorszökés, autós és űrhajós üldözés, egy külön szál egy tudós csajszival és még egy szál a főhős autista kisfiával… közben nem csak a Predatorok ölik egymást, de az emberek is.
Ráadásul kicsit az az érzésünk, mintha a fogták volna a Predator alapjait, majd leöntötték volna némi Hollywooddal. A készítők nem intuícióból dolgoztak, hanem receptek szerint. Leültek, és eldöntötték, hogy lesz 100 perc az egész, ebbe rakunk 15 perc gyerekszálat, rakunk bele 20 perc autós üldözést, 5 perces kis űrcsatát, némi gonoszbemutatót és persze megszórjuk humorsóval és -borssal, amit sikerült túltolni. Érthetetlen módon szerelmi szál és csókjelenet nincs a filmben – lehet a készítők érezték, hogy ezért keresztre feszítés járna és kihúzták a forgatókönyvből. Csak sajnos sok mást is ki lehetett volna húzni, és egy olyan filmet csinálni, amely komolyan veszi önmagát, nem pedig paródia próbál lenni. A probléma, hogy ami rengeteg nem odaillő dolog van a filmben, az JÓ!!
Az őrültekből álló osztag lényegében kiváló humorforrás és rendkívül szórakoztató nézni a ténykedésüket és marhulásukat. Az autista kisfiú is tényleg szerethető karakter. Még a zene is jó; nem is beszélve a térhatású hangeffektekről, amelyeket sikerült úgy megcsinálni, hogy azt higgyük, valami tényleg mászkál a fejünk felett. Az akciók tényleg jól megkomponáltak és sosem unalmasak. A cselekmény azért néhol kiszámítható, hiszen pontosan tudjuk, hogy egy tízéves autista kisfiút csak nem fog kivégezni a rendező és forgatókönyvíró. A többi szereplőért való aggódás valahol a határmezsgyén mozog, hiszen bizonyos jelenetekben célzottan elkezdik kibontani a karaktereket, de valahogy nem érünk annak a folyamatnak a végére, hogy szívünkhöz nőjenek.
Az összetevők tök jók, viszont nem ezt kértük az étlapról. Ezt vagy úgy értékeljük, hogy a szakács totálisan eltévedt, vagy úgy, hogy bátor volt szakítani a konvenciókkal. És bár néhol teljesen kiszolgálja a rajongók elvárásait, sok helyütt teljesen más irányba megy, mint azt várnánk. Ez amolyan bűnös élvezet, hiszen a film szórakoztató, de más értéke nincs. Persze ez amúgy a széria többi részére is igaz; vegyük is számba gyorsan mit is adott a “kultuszfilmmé” avanzsált, Schwarzenegger-féle ’87-es Predator a világnak???
De legalább a nosztalgiafaktort nem tolták túl.
A film 18-as besorolást kapott, de ezért nem kellett sokat küzdeni, lényegében csak sok vért, levágott fejet és belet raktak bele, és csak néhol valóban borzongató jeleneteket.
Az alkotók biztosra mentek. Arra apelláltak, hogy aki nem rajong a sorozatért, az szeretni fogja, aki pedig rajong, az anélkül is megveszi a jegyet és megnézi, hogy szeretné.
A nézők számára pedig az lett volna ideális, ha ez nem egy Predator film lett volna; vagy pedig egy olyan Predator film, amely több intellektust halmoz fel.