Nem véletlen a fanyalgás a modern metál úttörőinek számító Fear Factory kapcsán.
Az utóbbi 20 év szappanoperába illő zenekari problémái (kiválások, kidobások, visszalépések, jogi hercehurcák) erősen megtépázták a hírnevüket. Ezzel azonban nem volt konzisztens, hogy mindig sikerült őrült jó minőséget produkálni a kiadott albumok terén. És a konfliktusok mindig valami újabb minőséget szültek.
Még a törzsgárda rajongótábor tagjai is egy emberként hördültek fel, mikor az utóbbi években az egymásra találó Dino Cazares gitáros és Burton C. Bell énekes ismét összerúgták a port, majd utóbbi kilépése után újabb frontembert kerestek a banda élére.
Azt még a legelvakultabb Fear Factory rajongók is bevallják, hogy a stúdióban a hörgés és a tisztán énekelt hangok tekintetében is kiváló minőséget produkáló Burton Bell élőben közel sem tudta hozni azt a színvonalat. Hogy a 30 év brutális vokálstílusa tette-e tönkre a hangszálakat, vagy csak hiányzott a turnék előtti megfelelő edzés, az kérdés. Tény, hogy a koncertek felénél a hangszálai berekedtek és nem ment a dolog, és volt, hogy a jó részeknél playback-kel is megvádolták. Sajnos nagyon minőségi fesztiválos közvetítések felvételei is megörökítették a borzalmas ének pillanatait, amit jobb lenne kitörölni az emlékezetből és a YouTube-ról is.
Vélhetően a mindig maximalista Dino Cazares számára nem volt nehéz a szakítás és egy újabb, fiatalabb, jobb alternatíva keresése több száz jelentkező közül. A választás az olasz származású Milo Silvestro-ra esett, aki az amerikai és immár európai turnén is bizonyította, méltó utódja Burton C. Bell-nek, talán túlságosan is, ha azt nézzük, milyen vehemenciával koppintja le elődje öltözködését, színpadi mozgását és immár frizuráját is.
Ez persze mindegy, amíg élőben hozza a várt minőséget, és azt kell mondani, sikerrel abszolválta a budapesti koncertet. Nem egyszerű a feladat, hiszen elég feszes tempóban 44 koncertet adnak Európában. A Budapest előtti nap Grazban, másnap Bécsben léptek fel. A turnébeosztást figyelve látható, hogy szinte minden nap más városban koncerteznek, és csak 5-7 naponként van pihenő.
A Fear Factory a budapesti koncertjével azt is elérte, hogy a szélsőjobboldali, fideszpropagandista Magyar Nemzet is olvashatóvá vált a zenekar budapesti fellépésével foglalkozó két cikk erejéig. Nyilván rajongó kollégájuk írta, és bár tartalmaz pontatlanságokat, legalább sehol nem volt benne soros és migráncsok.
Nem is lehetett volna, hiszen a Fear Factory kőkeményen a fasizmusba elfajuló modern kapitalizmus és vallás kritikája, amely előrevizionál egy olyan diktatórikus államot, amihez képest Orwell 1984-e gyermekmese. Teszi ezt úgy, hogy sci-fi elemekkel rakja tele (Terminátor, Szárnyas fejvadász, Mad Max és hasonló utalások), és a gépek és emberek közti konfliktus disztópiáját is megjeleníti szövegeiben. A Fear Factory azért zseniális, mert az általuk megénekelt disztopikus jövőt a jelenre vonatkoztatja, és azáltal meglátjuk, hogy azok az irracionális dolgok már rég részei a társadalmunknak. Hogy ebben miért nem látja felelősségét a NER-t kiszolgáló propagandista, az kérdőjel.
És az is, miért nevezi középszerűnek az előzenekarokat. Tény, hogy nincs akkora ismertségük és rajongótáboruk, mint a Fear Factory-nak, de a Butcher Babies énekesnője energikusan, kiváló vokállal tolt le szuper dalokat, miközben a banda legalább olyan jól dörrent meg, mint a főzenekar. Előzenekarként is legalább 1000-szer akkora minőséget tettek le az asztalra, mint a Puskást háromszor megtöltő Azahriah valaha is fog.
A Magyar Nemzet kritikusa hiányolta az Invisible Wounds-ot, amit azon egyszerű okból nem játszanak, hogy G-re lehangolt gitár kell hozzá, amely kb. három Fear Factory dal különlegessége, és ezért nem fognak még egy gitárt cipelni egy turnén keresztül.
A setlist amúgy ambivalens érzéseket szült. A másfél órás koncert megint csak a kötelező darabokról szólt. Igazi különlegességet a Freedom or Fire jelentett, amit nem szoktak gyakran élőben játszani, valamint az Archetype albumról jegyzett Slave Labor. Ezen album két dala azért is furcsa, hiszen a zenekari szappanoperának köszönhetően a színpadon egyetlen tag sem volt, aki szerepelt volna azon a lemezen.
Szintén üdítő volt, hogy a Fear Factory végre szakított azzal a borzalmas hagyományával, hogy a koncertjét a debütáló áttörést jelentő Replica című dalával zárta, és bár ez a dal utolsó előtti volt, a végén a Resurrection csendült fel, amely a zenekari katalógusból talán a lehető legtökéletesebb tetőpont egy koncert befejezéséhez.
Milo hozta a fiatal nyers erőt, és az 57 éves Dino Cazares és az 50 éves Tony Campos is mindent kihozott magából, még annak ellenére is, hogy az összes showelem az volt, hogy néha számok közben oldalt cseréltek a színpadon. Remélhetőleg 30 év után egyszer ezt is megunják, mint a koncertzáró Replicát. Ha ezt a minden zenekari show nonpluszultrájának, egy Rammstein koncert élményének mércéjével tesszük, akkor manapság édeskevés. Ha azt vesszük, hogy kiválóan megírt dalokat kiválóan adtak elő, akkor a mércét alaposan megütötték. De hát ez rétegzene több milliós befektetések nélkül. Az igazi kincse az a nyom, amit hagytak a modern metálzene világában: mélyrehangolt gitárokat, digitális hangzást, digitális gitárerősítőket, a brutális és tiszta vokál váltakozásának dinamikáját, szaggatott gitárriffeket, effektezett dobokat, kulturális utalásként bevágott samplerezést, mély társadalom kritikát, remixeket – a Fear Factory óriási úttörője, részese és hajtóereje volt egy forradalomnak, amely a 2000-es évekre megteremtette a nu-metált, amiből később más stílusokat is kifejlődtek.