A kritikák az egekig magasztalták a Nyugaton a helyzet változatlan 2022-es német megfilmesítését… tévednek.
Németország még Oscar-díjra is jelölte, a kritikusok dicsérték a látványvilágot, az atmoszférát, a színészeket és a háborúellenes üzenetét. Pedig ez nagyon kevés és az elkövetett hibák mellett eltörpülnek.
A készítők számára a recept egyszerű volt. A háború rossz, ezért ezt meg kell mutatni. De hát korábban ezt már százan bemutatták. Akkor ezekre is rá kell húzni egy lapot vagy rögtön inkább tizenötöt. Így született meg a műfaj, amit háborús horrorpornó néven említhetünk ezen film kapcsán. Bár annyiban különbözik a horrortól, hogy elhisszük, hogy a bemutatott szörnyűségek megtörténnek a valóságban.
Az alkotók tehát fogták a Nyugaton a helyzet változatlan-t mint brandet – elvégre létezik könyvalakban és korábbi klasszikus filmek formájában -, majd a szereplők nevét felhasználva írtak egy történetet, aminek semmi köze nincs a regényhez (és kvázi történet sincs), majd az összes létező meghalási formát leforgatták, de úgy, hogy az a kamerától centikre történjen és a vér, testrészek és mindenféle nedvek még belefröccsenjenek az arcunkba. (Szó szerint volt kamerára fröcskölt vér is). A gáztámadáson kívül az első világháború minden halálneme (leszúrás, lelövés, megégetés, repülőről lelövés, tankkal lelövés, felrobbanás gránáttól-ágyúlövedéktől) lejátszódik a szemünk előtt (3 centivel), minél borzalmasabb módon, majd ezen jelenetek összefűzéséből lett a mozifilm, amire ráírták, hogy Nyugaton a helyzet változatlan.
Minek után a készítők is érezték, hogy ez most háborús horrorpornó lett, megpróbálták menteni a helyzetet, és belevenni egy – a könyvben megint nem szereplő – béketárgyalásos politikai szálat is + egy dölyfös tábornokot, aki hajtja a háborút, amennyire csak lehet és közben utálja a szocdemeket, mert hát miattuk ér véget most ez a szent öldöklés. (Itt az alkotók mellesleg óriásit csúsztattak: azok a bolsevikok és európai kommunisták voltak, akik felnyitották az emberek szemét és véget vetettek a háborúnak, amely nélkülük még ma is tartana; a szocdemek épp nacionalista alapon beálltak a saját uralkodó osztályaik mögé és támogatták a vérfürdőt).
Minekután totális vérfürdőt és erőszakmoslékot kapunk, teljesen elmarad a karakterek felépítése, ezáltal semmiféle azonosulási pontunk nincs velük, és nem érzünk semmit, miközben elhullanak. Egyetlen drámai jelenet van a filmben, miközben egy katona felolvassa a társa levelét a latrinán, ami mélyen ütős lett.
A film következő problematikája, hogy rendkívül rosszul bánik az ellentétpárok bemutatásával: rendkívül rossz és átlátszó színészi játéka van az épp bevonuló katonáknak, akiknek mind gyermeki naivitás süt az arcukról, de már annyira, hogy az inkább kínos, mintsem jellemábrázoló. Itt elvileg 18 éves férfiak tűnnek 5 éves óvodásoknak, akik épp kibontották a karácsonyi ajándékukat. Innen jutunk el a filmvégi teljesen fásult arcig, ami már persze autentikus és érthető, de az ellentétpár másik oldala már megrontotta. Szintén túl van tolva az a párhuzam, mikor a katonák koszos vizet isznak, ellopják az ellenség kolbászát is, panaszkodnak a kenyér miatt, majd pár snittel odébb a luxusvagonokban és tábornoki kastélyban majdhogynem kaviárt zabálnak. Aztán a kaotikus csatajeleneteket néha megszakítja egy-egy csobogó patakocska, egy ódon fa vagy egy cuki rókacsalád. Érthető, hogy ezzel némi ambivalenciát akart megteremteni az alkotó, csak ez is annyira nyilvánvalóan átlátszó és az arcunkba van tolva, mint a gyalogsági ásóról a kamerába fröcsögő vér és agyvelő.
Ez a fajta túlerőltetett éreztetniakaráskényszer teljesen áthatja és megmérgezi az egész filmet.
Tény, hogy vannak erős pillanatai. A csatajelenetek kiválóan megkomponáltak (az erőszakpornó ellenére is), az operatőri munka abszolút élvonalbeli minőség. Csakhát ott van az a fránya 1917, ami három évvel korábban jött ki, és ténylegesen az első világháborús filmek csúcsa. És az operatőri munkáé is, ami azért köröket ver a Nyugaton a helyzet változatlanra, és nem csak azért, mert az egy virtuális egysnittes alkotás.
A zene szintén nagyon hatásos akar lenni. A film elején például a legváratlanabb helyeken bejön néhány dobpergés, ami inkább zavaró, mintsem aláfestő. A filmzene gerincét nem mellesleg Hans Zimmerre hajazó szintetizátorbasszus adja, három darab hanggal, ami teljesen anakronisztikus és minimalista. Ennek ellenére Oscar-díjas lett (???).
A háborúellenességével az a probléma, hogy maximum csak a témával még nem érintkezett, de a kapitalizmus militarista kultúrája miatt háborút még fetisizáló fiatal tizenévesek szemét nyithatja fel, milyen is valójában egy katonai konfliktus. Mivel ez a mű erősen 18plusszos, ők meg sem nézhetik hivatalosan (de meg fogják). Talán a gyermekek szintjén megrekedt militarista szélsőjobbosok számára hasznos lehet, de félő, hogy ők még mindig a pökhendi tábornokkal fognak egyetérteni, aki ostoba „nemzeti dicsőségről” prédikál. A fiatalokat az utolsó percekben – a regényt annyira kiforgatták, hogy 1915 helyett szó szerint az utolsó percekben is játszódik – katonáit halálba küldő tábornok nem mellesleg Ludendorff alteregója, aki később a nácik hatalomra kerülésében segédkezett.
A másik valós történelmi szereplő, Matthias Erzberger, akit a háború után két jobboldali halálosztagos ölt meg, akik ezután a Horthy-fasizmusban leltek menedékre, amely nem volt hajlandó kiadni a gyilkosokat a Weimari Köztársaságnak.
A cél méltatandó: soha többé háborút! Az eszközök élei viszont elég csorbák. A háború borzalmas, de az emberi kultúra evolúciója már azt is bemutatta, hogy a háború groteszk és őrült. (Ez volt a 22-es csapdája, ami kiváló háborúellenes kiáltvány.)