A második világháború felmérhetetlen károkat okozott Magyarországnak. Csaknem egy millió ember életét követelte (katonák a frontokon, zsidók, cigányok a koncentrációs- és munkatáborokban, civilek a hátországban). Nemzeti vagyonunknak 40%-a pusztult el. A gyáripar 1946-ban az 1938-as színt 52 százalékán állt.
Ám a felszabadulás után megkezdődött a romeltakarítás, az újjáépítés. Lassan, de normalizálódott a helyzet. Sokan évtizedekben mérték hazánk regenerálódásának idejét, az optimisták azonban nem méricskéltek, hanem munkához láttak. Rendkívül szűkek voltak a belső erőforrások, pedig a helyreállítás az ország élelmezése, a fizetések biztosítása, a jóvátétel sokba került. A Horthy-rendszertől és a Szálasi rezsimtől örökölt inflációt fokozta a bankóprés, mely egyik (nem jelentéktelen) forrása volt az állami költségvetésnek. A pénzhígulás ütemét jól mutatják az alábbi számok: 1945 júniusában 14,5 milliárd pengő volt forgalomban, decemberben 765,5 milliárd, 1946 júliusában 47,3 quadrillió. Ezt a vészes folyamatot meg kellett állítani, ha nem akartuk, hogy az ország kivédhetetlenül a teljes összeomlásba kerüljön, s a tehetetlennek tűnő kormányok elleni népharag anarchiába taszítsa hazánkat. A fokozódó infláció kárvallottjai ugyanis elsősorban a fizetésből élő munkások, a földtelen agrárproletárok és a kis földdel rendelkező szegényparasztok voltak. A zavarosban halászó spekulánsok számára a gazdasági káosz aranybánya volt.
A politikusok és közgazdászok között (jórészt osztályhelyzetük és pártállásuk szerint) különböző nézetek ütköztek a pénzügyi válságból való kilábalás kérdésében. A jobboldaliak – hogy erősítsék nyugati kapcsolataikat, – külföldi kölcsönök felvételét szorgalmazták, míg a kommunisták, a baloldali szociáldemokraták, parasztpártiak döntően az önerőre való támaszkodást javasolták. A Szovjetunió, hogy segítse országunkat gondjaink megoldásában jóvátételi kötelezettségeink fizetésének határidejét meghosszabbította. Az aktivizálódott szélsőjobb a nép elégedetlenségét a „kútmérgező” zsidók felé igyekezett terelni (Kunmadaras, Miskolc).
A külkereskedelem bizonyos mérvű felélénkülése, a hazai ipari termelés emelkedése lassan megérlelték a pénzügyi stabilizáció feltételeit. Olyan mérvű volt az infláció, hogy még a józanabb jobboldali körök, a tőkések (jórészt a kis-és középburzsoázia) támogatták a stabilizációt, főleg azért, mert már az ő érdekeiket is fenyegette a példátlan pénzromlás. A kommunisták vezette Gazdasági Főtanács vette kezébe a pénzügyi stabilizáció lebonyolítását (Vas Zoltán). A stabilizációt megelőző hónapokban a MKP nagygyűléseken ismertette elképzeléseit. Ezek a tervek optimizmussal töltötték el az embereket.
1946. augusztus elsején megszületett az új forint. (Egy forint 400 000 quadrillió papírpengővel volt egyenértékű.) A pengő – a nullifikációval – teljesítette küldetését és kikerült a forgalomból. A 20-as évek elején, a Horthy-rendszer, összehasonlíthatatlanul kisebb inflációját 5 év alatt tudta felszámolni, s azt is jelentős nyugati segítséggel. 1946. augusztus elseje után ugrásszerűen megjavult a gazdasági helyzet, mely a baloldal politikai megerősödését eredményezte. Ez a körülmény kedvezően befolyásolta a szocialista forradalom feltételeit és távlatait. Az államháztartás helyzete gyorsan javult. Az új (elsősorban a tőkéseket megterhelő progresszív adózás) 1947-ben már az állami kiadások 80%-át fedezte. A sikerekhez az is hozzájárult, hogy – kitartó harc eredményeként – az amerikaiak visszaadták kihurcolt és megdézsmált aranykészletünk maradékát. A Gazdasági Főtanács jól ellátta egyik fontos funkcióját, a burzsoázia ellenőrzését és korlátozását. Vas Zoltánnak sikerült – a stabilizáció érdekében – mozgósítani az ország legkiválóbb pénzügyi szakembereit: Varga Jenő, magyar származású szovjet vezetőközgazdászt, Antos Istvánt, stb. Csikós Nagy Bélát, (Imrédy Béla, egykori szélsőjobboldali miniszterelnök közgazdásza felajánlotta segítségét a jó pénz megteremtéséhez, de szolgálatait nem vették igénybe.) A stabilizáció történelmi határkő volt. Felgyorsította a választ a nagy kérdésre: ki, kit győz le? Szerepe volt abban, hogy az osztályharc végül a szocializmus javára dőlt el.