Az orosz forradalom, az anarchizmus és az általános sztrájk
A nemzetközi szocializmus szinte minden műve és nyilatkozata a tömegsztrájk témájáról az 1905-ös orosz forradalom előtti időből származik, amely az első nagyszabású történelmi tapasztalat volt ezzel a küzdelemi eszközzel. Nyilvánvaló tehát, hogy ezek a művek és nyilatkozatok nagyrészt elavultak. Alapvetően Engels álláspontját tükrözik, aki 1873-ban a következőket írta a bakunyinisták spanyolországi forradalmi baklövéseiről szóló kritikájában:
„Az általános sztrájk a bakunyinisták programjában az az emelőkar, amelyet a társadalmi forradalom bevezetésére használnak. Egy szép reggel minden munkás minden iparágban egy országban, vagy talán minden országban, abbahagyja a munkát, és ezzel kényszeríti az uralkodó osztályt, hogy majd négy hét múlva megadja magát, vagy megtámadja a munkásokat, akik így jogot szereznek az önvédelemre, és lehetőséget kapnak a régi társadalom megdöntésére. Ez a javaslat egyáltalán nem új: a francia és belga szocialisták folyamatosan bemutatták 1848 óta, de ennek ellenére angol eredetű. Az 1837-es válságot követő gyors és erőteljes chartista mozgalom fejlődése során az angol munkások körében már 1839-ben hirdették a „szent hónapot” – egy országos leállást –, és olyan kedvező fogadtatásban részesült, hogy 1842 júliusában az észak-angliai gyári munkások megkísérelték végrehajtani. Ezután az 1873. szeptember 1-jén Genfben tartott szövetségesek kongresszusán az általános sztrájk nagy szerepet játszott, de mindenki elismerte, hogy a végrehajtásához tökéletes munkásosztály-szervezésre és egy teljes hadikasszára van szükség. És ez a kérdés bökkenője. Egyrészt a kormányok, különösen ha a munkások politikai cselekvésben való távolmaradása bátorítja őket, soha nem engedik, hogy a munkások pénzeszközei elegendően megnőjenek, másrészt a politikai események és az uralkodó osztály behatolásai sokkal hamarabb elérik a munkások felszabadítását, mint ahogy a proletariátus képes lenne kialakítani ezt az ideális szervezetet és ezt a hatalmas tartalékalapot. De ha ezek megvannak, akkor nincs szükségük az általános sztrájk kerülő útjára, hogy céljukat elérjék.”
Itt látható az az érvelés, amely a nemzetközi szociáldemokrácia jellemző álláspontját tükrözte a tömegsztrájk kérdésében az elkövetkező évtizedekben. Ez az anarchista általános sztrájk elméletén alapul – vagyis az általános sztrájk elméletén mint a társadalmi forradalom bevezetésének eszközén, szemben a munkásosztály napi politikai küzdelmével –, és a következő egyszerű dilemma kimeríti: vagy a proletariátus egésze még nem rendelkezik a szükséges erőteljes szervezettel és pénzügyi forrásokkal, ebben az esetben nem tudja végrehajtani az általános sztrájkot; vagy már eléggé jól szervezett, ebben az esetben nincs szüksége az általános sztrájkra. Ez az érvelés annyira egyszerű és első pillantásra olyan megdönthetetlen, hogy egy negyed évszázadon keresztül kiváló szolgálatot tett a modern munkásmozgalom számára, mint logikai fegyver az anarchista kísértet ellen, és mint eszköz a politikai küzdelem gondolatának a munkások legszélesebb körébe juttatására. A munkásmozgalom az elmúlt huszonöt évben minden kapitalista országban tett hatalmas előrelépései a legmeggyőzőbb bizonyítékai a politikai küzdelem taktikája értékének, amelyet Marx és Engels a bakunyinizmus ellenében hangsúlyoztak; és a német szociáldemokrácia, mint a nemzetközi munkásmozgalom egészének előőrse, ennek a taktikának a következetes és energikus alkalmazásának közvetlen eredménye.
Az [1905-ös] orosz forradalom most gyökeresen felülvizsgálta a fenti érvelést. A történelemben először az osztályharc terén grandiózus megvalósítást ért el a tömegsztrájk gondolatának, és – ahogy erről később részletesebben is szó lesz – még az általános sztrájkot is éretté tette, ezzel új korszakot nyitva a munkásmozgalom fejlődésében. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Marx és Engels által ajánlott politikai küzdelem taktikája hibás volt, vagy hogy az anarchizmusra vonatkozó kritikájuk téves lett volna. Éppen ellenkezőleg, ugyanaz a gondolatmenet, ugyanaz a módszer, az Engels-Marx féle taktika, amely a német szociáldemokrácia korábbi gyakorlatának alapját képezte, most az orosz forradalomban új tényezőket és új feltételeket hoz létre az osztályharcban. Az orosz forradalom, amely az első történelmi kísérlet a tömegsztrájk mintájára, nemcsak hogy nem igazolja az anarchizmust, hanem valójában az anarchizmus történelmi felszámolását jelenti. Ennek a szellemi irányzatnak a szánalmas léte, amelyre a németországi szociáldemokrácia hatalmas fejlődése ítélte az elmúlt évtizedekben, bizonyos mértékben megmagyarázható a parlamenti időszak kizárólagos uralmával és hosszú időtartamával. Egy olyan irányzat, amely teljes egészében az „első csapásra” és a „közvetlen cselekvésre” épül, egy „forradalmi” irányzat a legnyersebb értelemben, csak átmenetileg szenvedhet a parlamentarizmus nyugalmában, és a közvetlen, nyílt harc időszakának visszatérésekor újra életre kelhet és kibontakoztathatja benne rejlő erejét.
Különösen Oroszország tűnt az anarchizmus hőstetteinek kísérleti terepévé. Egy ország, ahol a proletariátusnak semmilyen politikai joga nem volt, és rendkívül gyenge szervezetei voltak, a lakosság különböző rétegeinek sokszínű összetétele, az ellentétes érdekek káosza, az emberek tömegének alacsony műveltségi szintje, az uralkodó rendszer erőszak alkalmazásában mutatkozó extrém kegyetlensége – mindez úgy tűnt, mintha arra teremtették volna, hogy az anarchizmust hirtelen, ha csak rövid életű is, hatalomra emelje. És végül, Oroszország volt az anarchizmus történelmi szülőhelye. De Bakunyin szülőhazája egyben tanításainak temetkezési helyévé is vált. Nemcsak hogy az anarchisták Oroszországban nem álltak a tömegsztrájk-mozgalom élén, és nem is állnak; nemcsak hogy a forradalmi cselekvés és a tömegsztrájk egész politikai irányítása a szociáldemokrata szervezetek kezében van, amelyeket az orosz anarchisták „polgári pártokként” hevesen elleneznek, vagy részben olyan szocialista szervezetek kezében, amelyek többé-kevésbé a szociáldemokrácia befolyása alatt állnak, és többé-kevésbé megközelítik azt – mint például a terrorista párt, a „szocialista forradalmárok” –, hanem az anarchisták egyszerűen nem léteznek komoly politikai irányzatként az orosz forradalomban. Csak egy kis litván városban, különösen nehéz körülmények között – a munkások különböző nemzetiségeinek zavaros keveréke, a kisipar rendkívül szétszórt állapota, a proletariátus rendkívüli elnyomása –, Białystokban van a hét-nyolc különböző forradalmi csoport között egy maroknyi félig-meddig „anarchista”, akik a munkások körében a lehető legnagyobb zavart és összezavarodást okozzák; és végül Moszkvában, és talán még két-három más városban is, egy maroknyi ilyen ember tűnik fel.
De ezeken a kevés „forradalmi” csoporton kívül, mi az anarchizmus tényleges szerepe az orosz forradalomban? A közönséges tolvajok és fosztogatók jelképévé vált; a magánszemélyek elleni számtalan lopás és fosztogatás nagy része az „anarchista-kommunizmus” neve alatt történik – olyan cselekmények, amelyek minden depressziós időszakban és minden átmeneti védekezési időszakban a forradalom ellen lázadó hullámként emelkednek fel. Az anarchizmus az orosz forradalomban nem a harcban álló proletariátus elméletévé vált, hanem az ellenforradalmi lumpenproletariátus ideológiai címkéjévé, amely, mint egy cápatömeg, a forradalom csatahajója nyomában úszkál. És ezzel az anarchizmus történelmi pályafutása gyakorlatilag véget ért.
Másrészt az oroszországi tömegsztrájk nem a munkásosztály politikai küzdelmének, és különösen a parlamentarizmusnak a kikerülésére szolgáló eszközként valósult meg, nem pedig a társadalmi forradalomba való hirtelen beugrás eszközeként egy színházi puccs révén, hanem elsősorban a proletariátus számára a napi politikai küzdelem, és különösen a parlamentarizmus feltételeinek megteremtésére szolgáló eszközként. Az oroszországi forradalmi harc, amelyben a tömegsztrájk a legfontosabb fegyver, a dolgozó nép, és elsősorban a proletariátus által azért folyik, hogy megszerezze azokat a politikai jogokat és feltételeket, amelyek szükségességét és fontosságát Marx és Engels mutatta ki először a munkásosztály felszabadításáért folytatott harcban, és amelyekért az anarchizmus ellenében minden erejükkel harcoltak az Internacionáléban. Így hozta létre a történelmi dialektika, amelyre a marxista szocializmus egész tanítása épül, hogy ma az anarchizmus, amely elválaszthatatlanul összefonódik a tömegsztrájk gondolatával, maga került szembe a tömegsztrájkkal, amelyet a proletariátus politikai tevékenységének ellentétének tekintettek, ma pedig a politikai jogokért folytatott harc legfontosabb fegyverévé vált. Ha tehát az orosz forradalom alapvetően felülvizsgálatot követel a marxizmus régi álláspontjáról a tömegsztrájk kérdésében, akkor ez ismét a marxizmus, amelynek általános módszere és nézőpontja új formában aratta le a győzelmet. A mór szerelmese csak a mór keze által halhat meg.