A Kádár-ellenes jobboldali, antikommunista propaganda új szintet lépett.
A Hetek „Kádár és a zsidókérdés” című cikke ocsmány módon próbálja gyalázni Kádár János emlékét.
Mióta az antiszemitizmus, valamint a bevándorló- és háborús menekültellenes gyűlölet és félelem már nem csak a szélsőjobboldal, de a középjobb és néhol a neoliberális „demokraták” sajátja (valójában nem az ideológia ment középre, hanem ezen csoportok fasizálódtak), egyre inkább azzal próbálják lemosni magukról ezen bélyegeket, hogy a „baloldali antiszemitizmus” nem létező mantráját ordítozzák.
Ehhez csupán az ad muníciót, hogy a nemzetközi baloldal mindig is élesen elítélte Izrael imperialista és etnikai elnyomó, erőszakos politikáját. Nem antiszemita, nem zsidógyűlölő, nem faji/vallás/kulturális alapon, hanem kizárólag politikailag és nem mellékesen teljesen jogosan. A nemzetközi baloldal mindig is erélyesen ügyelt rá, hogy ez a kritika ne a zsidóságot, hanem kizárólag Izrael állam éppen adott bűnös kormányát, politikusait és politikáját érintse. Természetesen, akiknek ez nem tetszett, előhúzták a rég ismert összemosás kártyáját, és az izraeli állam/kormány és a zsidóság közé rögtön egyenlőségjelet tettek, így minden államkritika egyben antiszemitizmussá vált az ő teljesen hibás és logikátlan köznyelvükben.
Nem teszi ezt másként egyetlen kritizált kormány sem, köztük Orbáné. Mikor az EU a magyar kormányt ostorozta, az állami és félállami sajtóban egyből „Magyarország és a magyar nemzet elleni külföldi támadásról” beszéltek, holott ez is pont ugyanolyan távol áll a valóságtól, mint az izraeli kormány kritikájának antiszemita jellege.
Az utóbbi években a brit Munkáspárt ellen fogalmazták meg a „baloldali antiszemitizmus” propagandisztikus vádját, és sajnálatos módon azt kell látni, hogy ez a taktika a vészes jobboldali médiafölénnyel egy szinten sikeressé is válhatott. A taktikát egyből átvették bizonyos hazai médiumok is, bizonyos zsidó közéleti személyiségek és újonnan megjelent médiatermékeik pedig el is kezdtek a Fidesz kottájából játszani és a baloldal ellen uszítani, amelynek táptalaja lett a nem létező, ám a hazai szélsőjobboldal által mesterségesen megteremtett menekültválság fantomja.
Néhány hazai zsidó végre örülhetett, hogy nem ők a szélsőjobboldal elsőszámú célpontjai, mint volt az a Jobbik nemcuki fázisának idején, hanem ezek a bűnbakok most a bevándorlók, menekültek és muszlimok, akik ugye más vallás és kultúra tagjai. „Sekély e kéj”, hiszen a gyűlölet nem ismer határokat, és ha most naivan azt is gondolják, hogy kiestek a célpont szerepből, hamar vissza fognak kerülni oda. Vissza is kerültek, amint a Fidesz-rezsim elkezdte a menekültellenes uszításával párhuzamban a Soros elleni kampányt, amelynek antiszemita jellege teljesen nyilvánvaló volt, még ha a zsidó szót kormányszinten soha nem is mondták ki – rábízták ezt a közösségi oldalak, lakossági fórumok és polgári köreik habzó szájú aktivistáira.
A „baloldali antiszemitizmus” ostobaságát most a torkokon ismét lenyomni akaró propaganda legújabb állomása a Kádár Jánost lényegében leantiszemitázó cikk a Hetek hasábjain. Az írás lényegében Kádárnak a Politikai Bizottságban az Eichmann-pert elemző hozzászólása alapján indít:
„Nem jó ezekből a nyomorult, fasiszta ügyekből kizárólag zsidókérdést csinálni. Ha ebben a dologban fellépünk, a döntő az legyen, hogy ez az Eichmann a magyar állampolgárok ezreit gyilkolta meg. Ennek a vonalnak kell erősnek lennie, ne az a vonal legyen, hogy zsidókérdést csinálunk ebből az ügyből. Eichmann nem csak zsidókat gyilkolt meg, mások is voltak ott. Ez nem zsidókérdés, ez a fasizmus és antifasizmus kérdése. Elismerjük az izraeli bíróság jogát ebben a dologban. A zsidókról csak ennyit. Erre vigyázni kell.”
Valójában ebben a Kádár idézetben semmiféle antiszemitizmus nem lelhető fel. Sehol nem kritizálja a zsidóságot, még Izrael államot sem. Áttételesen sem vonható le belőle az, hogy antiszemita gondolatokat fogalmazna meg. Minden szava igaz, érvényes és nem lehet joggal belekötni.
Kádár soha életében nem volt antiszemita, sőt! Kádár közelében az antiszemitizmus és a rasszizmus még csak burkolt formában sem lehetett jelen, még csak viccelni sem lehetett vele. A pártfőtitkár legendás volt arról, hogy az ő társaságában nem lehetett zsidózni és cigányozni. Ez nem csak Kádárra volt igaz, hanem az egész rendszerére is. A szocializmusban ugyanis tilos volt bármilyen kisebbség ellen uszítani, miközben ez a mai „demokratikus szólásszabadság” teljesen rosszul értelmezett és alkalmazott fogalmának szerves része. Természetesen, ez a rendszer sem volt tökéletes, hiszen a köznyelv és gondolkodás sokat örökölt a Horthy-korszak és a korábbi feudális formák szélsőséges gyűlöletpolitikájából, de a Kádár-rendszerben a közember rasszizmusa és antiszemitizmusa kirívó volt, a közösség felkapta rá a fejét és sokan reagáltak is rá. A Kádár-rendszer sikeresen felzárkóztatta a hazai cigányságot is, akik integrálódtak a társadalomba és teljes jogú tagjaiként tanulhattak, dolgozhattak és élhettek, egyenlőségben. Manapság a rasszizmus és mindenféle gyűlöletbeszéd nem csak elfogadott, de törvényi szinten sem lehet fellépni ellene. Ez a hazai szélsőjobb ténykedésének és ténykedése hagyásának egyik „eredménye”, hazánk tragikus kulturális deficitje. A rendszerváltás utáni kormányoknak pedig első dolga volt a cigányok által betöltött munkahelyek 55%-ának megszüntetése, amely az első lépése az etnikumot érintő óriási nyomor megteremtésének.
Közben úgy vádolják Kádárt antiszemitizmussal, hogy ő volt az egyik a kevesek közül, akik vállalták a Horthy- és a Szálasi-rezsimek alatt, hogy nem menekülnek el Moszkvába, hanem a hazai földalatti mozgalomban szervezik tovább az illegális kommunisták vezetésével az antifasiszta mozgalmat. Miközben a ma sztárolt Nagy Imre ebben az időben NKVD ügynökként szerves része lett a sztálinista rendszernek és Moszkvában a saját elvtásait jelentgette fel és küldte kivégzőosztag elé, addig Kádár János Budapesten tevékenykedett és része volt abban, hogy hazánk – köztük a hazai zsidóság is – minél kevesebb szenvedés árán szabaduljon meg az elnyomó Horthy- majd a megszálló Szálasi-rezsimektől.
Ha valaki tett a hazai zsidóságért a Horthy-korszakban, ha valaki küzdött a hazai zsidóságért (is) a második világháború alatt, ha valaki kormányon óriási vívmányokat hozott létre a hazai igazságos nemzetiségpolitikáért, valamint a rasszizmus és antiszemitizmus radikális visszaszorításáért, az Kádár János és számos elvtársa.
A szocializmus 1989-es megpuccsolása és megbuktatása után a neoliberális kapitalizmus újra megszülte a fasizmus szörnyét, amelynek következtében ma bárki jogi következmények (és minden más következmények) nélkül rohangálhat horogkeresztes tetoválással és uszíthat kisebbségek ellen.
Magyarországon „nem probléma”, hogy nyugodtan lehet az egykori zsidó gettó területén horogkeresztes hanglemezt árulni Hitler beszédeivel, vagy kirakni egy kirakatba a náci párt programját, melyet szintén horogkeresztek díszítenek. Az sem probléma, hogy ha valaki ezért rendőrt hív, még az illetőt viszik el megbilincselve. Magyarországon az sem probléma, ha a rezsim szigorúan rendőrautóba vág bárkit, aki vörös csillaggal követel munkát, kenyeret, fedelet, miközben a budai várban nyugodtan lehet grasszálni a törvény által betiltott SS-jelképes egyenruhákban, ráadásul rendőri biztosítással! Magyarországon a nemlétező, mesterségesen kreált menekültválság és a nem létező, mesterségesen kreált „baloldali antiszemitizmus” a probléma.
Mindez a jelenség azért is tragikus, hiszen a hazai és az európai zsidóság a kommunista munkásmozgalomnak köszönheti puszta létét és életben maradását. És nem csak az óriási, tízmilliós nagyságrendű emberáldozatot elszenvedő Szovjetuniónak és Vörös Hadseregnek, hanem minden európai kommunistának, akik a demokratikus erők élére álltak a hátországokban folytatott partizánellenállás során.