A fasizmus válsága, amelynek eredetét és okait már részletesen leírták, könnyen magyarázható a fasiszta mozgalom fejlődésének komoly vizsgálata által.
A Fasci di combattimento a háború következményeként született. Eltelítette számos veterán szervezet kispolgári jellege, amelyek akkor voltak felemelkedőben.
A szocialista mozgalomnak való erőteljes ellenállás által elnyerték a tőkések és a hatóságok támogatását. Ebből a szemszögből a Fasci részben a Szocialista Párt és az „intervencionista” egyesületek közti konfliktusból eredt a háború évei során.
Ugyanabban a korszakban erősödtek meg, amikor a vidéki földesurak érezték annak szükségét, hogy Fehér Gárdát alakítsanak, hogy leküzdjék a munkások szervezeteit. A bandák, akiket a nagy földesurak megszerveztek és felfegyvereztek, hamar magukévá is tették a Fasci címkéjét is. A további fejlődésükkel ezek a bandák felvették saját külön jellegzetességeiket – a kapitalizmus Fehér Gárdájaként a proletariátus osztályszervezete ellen.
A fasizmus még mindig megtartotta ezen eredendő jellegét. De egészen mostanáig, a fegyveres támadás iránti lelkesedés gátat szabott a feszültségeknek a városi káder – aki legfőképp kispolgári, parlament felé orientált és kollaboráns – és a vidéki káder között, aki nagy vagy közepes földtulajdonos, valamint a bérlő farmere.
Ezek a vidéki csoportok harcba szálltak a szegényparasztok és szervezeteik ellen. Ők valójában szakszervezet-ellenesek és reakciósok. És sokkal nagyobb bizalmuk van a direkt fegyveres akcióban, mint az állam fennhatóságában és a parlament hatékonyságában.
A mezőgazdasági régiókban (Emilia, Toszkána, Veneto és Umbria) érte el a fasizmus a legnagyobb fejlődést. Ott a tőkések pénzügyi támogatásával, valamint a polgári és katonai hatóságok védelmével korlátok nélküli hatalomra tettek szert.
A proletariátus osztályszervezetei elleni könyörtelen offenzíva jó szolgálatot tett a tőkéseknek. Egy év lefolyása alatt szétverték a szocialista szakszervezeti apparátust és tehetetlenné tették azt.
Bár a támadásnak egy másik hatása is volt. Világos, hogy a fokozódó erőszak széleskörű ellenszenvet szült a fasizmus irányában a közép- és munkásosztály között.
A sarzanai, trevisoi, viterboi és roccastradai fejezetek alapvetően megrázták a városok fasiszta kádereit – akiket Mussolini személyesített meg -, akik elkezdték látni a mezőgazdasági régiók Fascijának kizárólag negatív taktikájának veszélyeit.
Bár az is igaz, hogy ezen taktika már kiváló gyümölcsöt érlelt – a Szocialista Pártot a kompromisszum terepére vonzotta és előnyössé tette számára a kollaborációt vidéken és a parlamentben.
Ettől a ponttól a látens feszültségek (a vidéki és városi fasiszta káderek között) teljes erővel kezdtek megnyilvánulni.
A városi, kollaboráns káder azt hitte, hogy már elérte a célját. Úgy érezték, hogy a Szocialista Párt elvetette az „osztály meg nem alkuvását”, és ezek a káderek most siettek hivatalossá tenni a győzelmüket a megbékélési paktummal*.
Ellenben a mezőgazdasági tőkések nem tudták feladni azt a taktikát, amely biztosította számukra a paraszt osztály „szabad” kizsákmányolását – a taktikát, amely megszabadította őket a sztrájkok és munkásszervezetek kényelmetlenségeitől.
A fasiszta tábort jelenleg megrengető minden vita azok között, akik ellenezték és támogatták a megbékélési paktumot, ezt az alapvető szakadást eredményezték. Ennek gyökere magában a fasiszta mozgalomban van.
Az olasz szocialisták állításai, hogy ők provokálták a fasiszták sorainak szakadását az ügyes kompromisszumos politikájukkal, pusztán a szocialisták demagógiáját igazolja.
Valójában a fasizmus válsága nem új. Mindig is létezett. Ahogy eltűnt a feltételes ok, amely fenntartotta a proletárellenes csoportok egységét, elkerülhetetlenné vált, hogy a látens nézeteltéréseik gyorsan lángra kapjanak. Ezért a válság nem más, mint a már létező tendenciák felszínre kerülése.
Ez a válság szakadást fog eredményezni a fasiszták között. A Mussolini által vezetett és a középosztályon (fehérgalléros munkásokon, üzlettulajdonosokon és kisiparosokon) alapuló parlamenti frakció megpróbálja megszervezni ezt a politikai miliőt. Szükségszerűen tovább fog lépni a szocialistákkal és a „népiekkel” való kollaboráció felé.
A meg nem alkuvó (vidéki) frakció, amely kifejezi az agrártőkések érdekeinek direkt és fegyveres védelmének igényét, folytatni fogja a jellemzően proletárellenes akcióit. A (munkásosztály szempontjából a legfontosabb) frakció számára a szocialisták által győzelemként éljenzett „fegyverszünet” hasztalan lesz.
A „válság” csak jelezni fogja egy kispolgári frakció leválását a mozgalomról, amely hiába próbálta igazolni a fasizmust az általános politikai „párt” programmal. De a fasizmus – annak valódi arca, amelyet Emilia, Veneto és Toszkána parasztjai és munkásai már ismernek a fehérterror utolsó két évének fájdalmas tapasztalatai alapján – folytatódni fog, bár talán egy más néven.
Most szünet van az ellenségeskedésben a fasiszta táboron belüli viszály miatt. A forradalmi munkások és parasztok feladata kihasználni ezen szünet előnyét, hogy az osztályharc valódi állásának világos megértését csepegtessék az elnyomott és védtelen tömegekbe – és megszerezzék a szükséges eszközöket az uralkodó kapitalista reakció legyőzésére.
Antonio Gramsci
1921. augusztus 25.
*A megbékélési paktumot természetesen később Mussolini felrúgta és elárulta.