Noam Chomsky: Kelet-Európa kilátásai

Kelet-Európában, az eseményekben figyelemre méltó volt, hogy a birodalmi hatalom egyszerűen kivonult.

Az SzSzSzR nem csak megengedte a népi mozgalmakat, de ténylegesen ösztönözte azokat. Erre kevés történelmi precedens van.

Ez nem azért történt, mert a szovjetek olyan jó fiuk – belső szükségességek mozgatták őket. De megtörtént, és ennek következtében Kelet-Európában a népi mozgalmaknak távolról sem kellett semmi olyannal szembe kerülni, amilyennel a mi térfelünkön kellett volna. A salvadori jezsuiták lapja pontosan rámutatott arra, hogy az ő országukban Vaclav Havelt (a korábbi politikai foglyot, aki Csehszlovákia elnöke lett) nem zárták volna börtönbe – valahol az út szélén hagyták volna, darabokra szaggatva.

A SZU még bocsánatot is kért az erőszak korábbi használatáért, és ez is példátlan. Mivel az oroszok elismerték, hogy Afganisztán megtámadása bűn volt, amely sértette a nemzetközi jogot, az amerikai sajtó megállapította, hogy végre csatlakoztak a civilizált világhoz. Ez egy érdekes reakció. Képzeljék el, hogy valaki az USA médiában azt javasolja, hogy talán az USA-nak a Kreml erkölcsi szintjére kellene emelkednie és elismernie, hogy a Vietnam, Laosz és Kambodzsa elleni támadásai sértették a nemzetközi jogot.

Az egyetlen ország Kelet-Európában, ahol jelentős erőszak volt a zsarnokság összeomlásakor, éppen az volt, amelyben a szovjetek befolyása a legkisebb volt és a mienk a legnagyobb: Románia. Nicolae Ceausescu, Románia diktátora Angliába látogatott és királyi fogadtatásban részesült. Az Egyesült Államok kedvezményezett nemzetnek szóló kezelést, kereskedelmi kedvezményeket és hasonlókat adott neki.

Ceausescu éppen olyan brutális és őrült volt, mint később, de mivel jórészt kivonult a Varsói Szerződésből és valamelyest független irányt követett, úgy éreztük, hogy részben a mi oldalunkon volt a nemzetközi harcban. (Mi a függetlenség mellett állunk, ha az mások birodalmaiban érvényesül, nem a sajátunkban.)

Kelet-Európában, másutt a felkelések figyelemre méltóan békések voltak. Volt némi represszió, de történelmileg 1989 egyedülálló volt. Nem ismerek más olyan esetet, amely közel ilyen lett volna.

Azt hiszem, hogy Kelet-Európa kilátásai elég sötétek. A Nyugatnak erre terve van: nagy részét a harmadik világ új, könnyen kizsákmányolható részévé akarják tenni.

Nyugat- és Kelet-Európa között egyfajta gyarmati viszony volt; valójában ennek az orosz blokkolása volt a hidegháború egyik oka. Ezt most visszaállítják, és komoly konfliktus van abban, ki nyeri a versenyt a rablásért és a kizsákmányolásért. A Németország vezette Nyugat-Európa lesz az (jelenleg vezet) vagy Japán (oldalt várakozik, nézve, mennyire jók a profitok), vagy az Egyesült Államok (próbálva bekapcsolódni)?

Sok erőforrás szerezhető meg és olcsó munkaerő szerelő üzemekhez. De először rájuk kell ültetni a kapitalista modellt. Mi nem fogadjuk ezt el a magunk számára – de a harmadik világban ragaszkodunk hozzá. Ez az IMF rendszere. Ha el tudjuk fogadtatni velük, nagyon könnyen kizsákmányolhatók lesznek és új szerepükhöz fognak idomulni, mint valamilyenfajta Brazília vagy Mexikó.

Kelet-Európa sok tekintetben vonzóbb a befektetőknek, mint Latin-Amerika. Ennek az az egyik oka, hogy a lakosság fehér és kékszemű, és ezért könnyebben kezelhető a befektetők számára, akik olyan, mélyen rasszista társadalmakból jönnek, mint Nyugat-Európa és az Egyesült Államok.

Jelentősebb, hogy Kelet-Európának sokkal magasabb általános egészségügyi és oktatási normái vannak, mint Latin-Amerikának, amely – a vagyon és a privilégium elszigetelt szektorait kivéve – teljesen katasztrófaterület. E vonatkozásban a néhány kivétel egyike Kuba, amely megközelíti az egészségügy és a kultúra nyugati normáit, de a kilátásai nagyon rosszak.

A Kelet-Európa és Latin-Amerika közti diszparitás egyik oka az állami terror sokkal magasabb szintje az utóbbiban a sztálini évek után. A második ok a gazdasági politika.

Az USA hírszerzése szerint a Szovjetunió az 1970-es években mintegy 80 milliárd dollárt ömlesztett Kelet-Európába. Latin-Amerikában a helyzet egészen más. 1982 és 1987 között mintegy 150 milliárd USD-t vittek ki Latin-Amerikából a Nyugatba. A New York Times becslése szerint a „rejtett tranzakciók” (köztük a kábítószerpénzek, illegális profitok stb.) a 700 milliárdos tartományban lehetnek. A hatások Közép-Amerikában különösen borzasztók, de ugyanez igaz egész Latin-Amerikára – uralkodó nyomor, alultápláltság, csecsemőhalandóság, környezetrombolás, állami terror és az életszínvonal évtizedekkel korábbira zuhanása.

A helyzet Afrikában még rosszabb. A kapitalizmus katasztrófája különösen súlyos volt az 1980-as években, egy „könyörtelen lidércálom” a nyugati hatalmak tartományaiban, az Afrikai Egységszervezet vezetőjének pontos kifejezése szerint. A WHO (az ENSZ egészségügyi szervezete) által adott illusztrációk úgy becsülik, hogy a „fejlődő világban” évente 11 millió gyermek hal meg. Ez egy „csendes népirtás”, amelynek gyorsan véget lehetne vetni, ha az erőforrásokat inkább az emberi szükségletekre irányítanák, mint a kevesek gazdagodására.

A nemzetközi korporációk és a finánctőke és az őket szolgáló szektorok érdekeinek és szükségleteinek megfelelően tervezett globális gazdaságban a legtöbb faj feleslegessé válik. Félrelökik őket, ha a hatalom és a privilégium intézményi szerkezetei népi szembeszegülés vagy ellenőrzés nélkül működnek.

(Ford. Szende Gy.)

Az írás a “Mit akar valójában Samu bácsi?” című könyv fejezete, amelynek további részei elérhetők ide kattintva.