A konzervatív képviselő, Robert Jenrick abszurd módon azt állította, hogy a korábbi brit gyarmatok „hálával tartoznak nekünk az örökségért, amit hagytunk rájuk”.
A konzervatív vezetőségi jelölt Robert Jenrick szégyentelenül kijelentette a Daily Mail hasábjain, hogy a brit imperializmus áldozatainak hálásnak kellene lenniük a Brit Birodalom iránt.
Tisztességesen megjegyezve, ez nagyon hasonlít az Új Munkáspárt (New Labour) nézeteire, amelyeket Tony Blair és Gordon Brown képviselt, és minden okunk megvan azt gondolni, hogy Keir Starmer is osztja ezt a véleményt ma. A rabszolgaságért követelt jóvátételre adott válasza sem volt sokkal jobb, és ez világosan mutatja ezt.
Az állítás természetesen teljesen felháborító. Semmi sem mutatja ezt jobban, mint a rabszolgaság története.
A brit rabszolga-kereskedelemben való részvétel borzalmai és a brit karibi gyarmatokon a rabszolgák szörnyű kizsákmányolása – ahol férfiak, nők és gyerekek dolgoztak halálra a profitért – nem képezik Jenrick figyelmének tárgyát.
Ehelyett a rabszolgaság brit eltörlését ünneplik, mint a Birodalom humánus oldalát. Ez a történelem óriási torzítása.
A rabszolgaságot nem humanitárius megfontolásból törölték el, hanem azért, mert a brit kormány meg volt győződve arról, hogy a rabszolgákat már nem lehet láncban tartani. A sorozatos rabszolgalázadások, amelyek az 1831. december 27-én kitört nagy jamaicai felkelésben tetőztek, megpecsételték a brit rabszolgaság sorsát.
A felkelés általános sztrájkkal kezdődött, amelyben több mint 60 000 rabszolga vett részt, de a britek véres megtorlást indítottak, és lázadássá fajult. Egy rabszolganő, akit azért lőttek agyon, mert részt vett a gazdája cukorfeldolgozó üzemének felgyújtásában, dacosan azt mondta kivégzőinek: „Tudom, hogy meghalok érte, de a gyermekeim szabadok lesznek.”
A katonák több mint 400 rabszolgát öltek meg és további 326-ot végeztek ki a lázadás leverését követően.
Az utolsó, aki meghalt, a felkelés vezetője, Samuel Sharpe volt, akit 1832. május 23-án akasztottak fel, és egyértelművé tette, hogy „inkább meghalna ott a bitófán, mint hogy rabszolgaságban éljen”.
A katonaság még több száz embert brutálisan megkorbácsolt, némelyiküket halálra verték.
A brit kormányt azonban az aggasztotta, hogy ez a véres megtorlás láthatóan nem rettentette el a rabszolgákat. Egyik miniszterük szerint úgy tűntek, hogy „életük kockáztatásával bosszút akarnak állni barátaik és rokonaik sorsáért”, és sokan úgy tekintettek a halálra, mint amely „végtelenül jobb a rabszolgaságnál”.
Meg volt győződve arról, hogy ha nem törlik el a rabszolgaságot, a rabszolgák maguk szabadítják fel magukat. A miniszter attól tartott, hogy bármikor megérkezhet a hír, hogy „Jamaica a négerek birtokában van”.
A rabszolgalázadástól való félelem vezetett a rabszolgaság eltörléséhez, nem pedig a brit uralkodó osztály humánus megfontolásai. A rabszolgák addig lázadoztak volna, míg meg nem döntik uraikat, és az egyetlen módja ennek megakadályozásának az eltörlés volt.
Ekkoriban Nagy-Britanniában egy erőteljes tömegmozgalom követelte az eltörlést, egy mozgalom, amely a munkásosztályból gyökerezett, és több mint 1,3 millió ember írta alá a petíciókat.
Az establishment történészei ezt a mozgalmat William Wilberforce tiszteletre méltó politikus alakjára egyszerűsítik. Úgy mutatják be, hogy a meggyőzés, az uralkodóink lelkiismeretének megérintése a helyes út, nem pedig a küzdelem és a lázadás.
És mi a helyzet a jóvátétel kérdésével? A brit kormány már fizetett jóvátételt – de a rabszolgatartóknak, nem pedig a rabszolgáknak. A kormány mintegy 20 millió fontot vett kölcsön, hogy kártalanítsa a rabszolgatartókat, ami példátlan összeg volt.
Mai értéken ez 300 milliárd fontot jelentene. De mivel a kártalanított emberek gazdagok és befolyásosak voltak, ezt elfogadták.
A 20 millió fontos kölcsönt 2015-ig nem fizették vissza. Ez azt jelenti, hogy a Nagy-Britanniában élő karibi rabszolgák leszármazottai, a Windrush-generáció, olyan adókat fizettek, amelyek hozzájárultak őseik felszabadításának költségeihez.
Ez volt a Brit Birodalom lényege.
forrás: Socialist Worker