IV. A politikai és gazdasági harc kölcsönhatása
Az előzőekben megkíséreltük néhány vonásban felvázolni a tömegsztrájk történetét Oroszországban. Még egy futó pillantás is arra utal, hogy ez a kép semmiben sem hasonlít a tömegsztrájkról szóló németországi vitákban kialakult képre. A merev és üres sémával szemben, amely a legfelsőbb bizottságok döntése alapján végrehajtott, tervszerű és átfogó politikai akciót mutatja be, itt eleven, vérrel és hússal teli életdarabot látunk, amely nem vágható ki a forradalom nagy keretéből, hanem ezer érrel kapcsolódik a forradalom minden részéhez.
A tömegsztrájk, ahogy az orosz forradalom mutatja, olyan változékony jelenség, amely tükrözi a politikai és gazdasági harc minden fázisát, a forradalom minden szakaszát és tényezőjét. Alkalmazkodóképessége, hatékonysága, keletkezésének tényezői folyamatosan változnak. Hirtelen új és széles perspektívákat nyit a forradalom előtt, amikor az már úgy tűnik, hogy egy szűk szorítóba került, és senki sem számíthat rá bizonyossággal. Most mint egy széles hullám ömlik el az egész királyságon, majd óriási hálózattá válik szűk patakokra osztva; most mint egy friss forrás bugyog fel a föld alól, majd teljesen eltűnik a föld alatt. Politikai és gazdasági sztrájkok, tömegsztrájkok és részleges sztrájkok, demonstrációs sztrájkok és harcászati sztrájkok, ágazati általános sztrájkok és egyes városok általános sztrájkjai, békés bérharcok és utcai mészárlások, barikádállítások – mindezek keresztezik egymást, egymás mellett futnak, egymásba folynak – ez egy folyamatosan mozgó, változó jelenségek tengere. És ezen jelenségek mozgásának törvénye világos: nem magában a tömegsztrájkban rejlik, sem technikai részleteiben, hanem a forradalom erőinek politikai és társadalmi arányában.
A tömegsztrájk csupán a forradalmi harc formája, és a harcban álló erők viszonyainak minden zavara, a pártfejlődésben és az osztálymegosztottságban, az ellenforradalom helyzetében – mindez azonnal befolyásolja a sztrájk akcióját ezer láthatatlan és alig irányítható módon. De a sztrájkakció maga egy pillanatra sem szűnik meg. Csak megváltoztatja formáit, méreteit, hatását. Ez a forradalom élő pulzusa és egyben legnagyobb hajtókereke. Egy szóval, a tömegsztrájk, ahogy az orosz forradalom mutatja, nem egy ravasz módszer, amelyet finom érveléssel találtak fel, hogy a proletárharcot hatékonyabbá tegyék, hanem a proletártömeg mozgásának módja, a forradalomban folytatott proletárharc jelenségi formája.
Néhány általános szempontot most megvizsgálhatunk, amelyek segíthetnek a tömegsztrájk problémájának helyes megítélésében:
1. Abszurd a tömegsztrájkot egyetlen aktusként, egy elszigetelt akcióknak gondolni. A tömegsztrájk inkább egy egész osztályharc-korszak jelzése, összefogó gondolata, amely évekig, talán évtizedekig tart. Az oroszországi tömegsztrájkok közül, amelyek az elmúlt négy évben zajlottak, a tömegsztrájk sémája csupán egy politikai mozgalom volt, amelyet egy kész terv szerint kezdtek és fejeztek be, egy rövid, egyszeri aktus, amelynek csak egy alárendelt fajtája volt – a tiszta demonstrációs sztrájk. Az ötéves időszak egészében Oroszországban csak néhány demonstrációs sztrájkot látunk, amelyek általában egyes városokra korlátozódtak. Így például az évenkénti május elsejei általános sztrájkot Varsóban és az oroszországi Łódźban még nem ünnepelték a munkából való távolmaradással; a szeptember 11-i tömegsztrájk Varsóban 1905-ben, mint emlékünnepség Martin Kaszprzak kivégzése tiszteletére; a novemberi sztrájk 1905-ben Péterváron mint tiltakozó demonstráció Lengyelország és Livónia ostromállapotának kihirdetése ellen; az 1906. január 22-i sztrájk Varsóban, Łódźban, Częstochowában és a Dombrowa szénmedencében, valamint részben néhány orosz városban, mint a pétervári vérengzés évfordulójának megünneplése; továbbá 1906 júliusában Tifliszben általános sztrájk mint szolidaritási demonstráció a katonai lázadás miatt halálra ítélt katonákkal; és végül ugyanebből az okból 1906 szeptemberében, a hadbíróság tanácskozása alatt Reválban. Az összes fenti nagy és részleges tömegsztrájk és általános sztrájk nem demonstrációs sztrájk volt, hanem harcászati sztrájk, és mint ilyen, legtöbbször spontán módon keletkezett, minden esetben specifikus helyi véletlen okokból, terv és szándék nélkül, és elemi erővel nőtt nagy mozgalommá, majd nem kezdett „rendezett visszavonulásba”, hanem gazdasági harcokká, utcai harcokká vált, vagy magától összeomlott.
Ebben az általános képben a tiszta politikai demonstrációs sztrájk teljesen alárendelt szerepet játszik – elszigetelt kis pontok egy hatalmas kiterjedésben. Ezzel időlegesen tekintve a következő jellegzetesség mutatkozik meg: a demonstrációs sztrájkok, amelyek a harcászati sztrájkokkal szemben a legnagyobb pártfegyelemmel, tudatos irányítással és politikai gondolkodással rendelkeznek, és ezért a tömegsztrájk legmagasabb és legérettebb formájaként kell megjelenniük, valójában a legnagyobb szerepet játsszák a mozgalom kezdetén. Így például a munkabeszüntetés abszolút megszüntetése 1905. május 1-jén Varsóban mint a szociáldemokraták döntésének első példája, amely ilyen megdöbbentő módon valósult meg, nagy jelentőségű tapasztalat volt a lengyelországi proletármozgalom számára. Ugyanígy nagy hatást gyakorolt az az évi szimpatikus sztrájk Péterváron mint a tudatos, szisztematikus tömegakció első kísérlete Oroszországban. Hasonlóképpen a hamburgi elvtársak „próba tömegsztrájkja” 1906. január 17-én kiemelkedő szerepet fog játszani a jövő német tömegsztrájkjának történetében, mint az első erőteljes kísérlet a sokat vitatott fegyverrel, és egyben nagyon sikeres és meggyőző sztrájkpróba a hamburgi munkásosztály harcászati kedvéről és harcvágyáról. És ugyanúgy biztosan elvezet a németországi tömegsztrájk korszaka – amint egyszer komolyan elkezdődik – a május elsejei valódi, általános munkabeszüntetéshez. A május elsejei ünnep természetesen tiszteletbeli helyre emelkedhet, mint a tömegküzdelem védnöksége alatt az első nagy demonstráció. Ebben az értelemben a „sánta ló”, ahogy a május elsejei ünnepet a kölni szakszervezeti kongresszuson nevezték, még nagy jövő előtt áll, és fontos szerepet fog játszani a németországi proletárok osztályharcában.
De a komoly forradalmi harc fejlődésével az ilyen demonstrációk jelentősége gyorsan csökken. Pontosan azok a tényezők, amelyek objektíven megkönnyítik a demonstrációs sztrájk megvalósítását egy előre eltervezett terv és a párt parancsa szerint – nevezetesen a politikai tudat növekedése és a proletariátus képzése – teszik lehetővé az ilyen típusú tömegsztrájkot; ma Oroszországban a proletariátus, a tömegek leghatékonyabb élcsapata, nem akar tudni a tömegsztrájkokról; a munkásoknak már nincs kedvük tréfálkozni, és most csak a komoly harcra gondolnak annak minden következményével. És amikor az 1905. januári első nagy tömegsztrájkban a demonstrációs elem, nem szándékosan, hanem inkább ösztönösen, spontán formában még nagy szerepet játszott, másrészt az orosz szociáldemokraták központi bizottságának kísérlete, hogy augusztusban tömegsztrájkot hívjanak össze a feloszlatott Duma melletti demonstrációként, többek között a művelt proletariátus pozitív vonakodása miatt is meghiúsult, hogy gyenge félakciókba és pusztán demonstrációkba fogjanak.
2. Amikor azonban a kevésbé fontos demonstrációs jellegű sztrájkot szem előtt tartjuk, a harcászati sztrájk helyett, amely ma Oroszországban a proletár akció tényleges hordozója, még világosabban látjuk, hogy lehetetlen elválasztani egymástól a gazdasági tényezőket. Itt is a valóság eltér az elméleti sémától, és a pedáns ábrázolás, amelyben a tiszta politikai tömegsztrájkot logikusan levezetik a szakszervezeti általános sztrájkból, mint a legérettebb és legmagasabb szintet, de ugyanakkor megkülönböztetik attól, abszolút hamisnak bizonyul. Ez nemcsak abban fejeződik ki, hogy a tömegsztrájk az 1896–97-es pétervári textilmunkások első nagy bérharcától az 1905. decemberi utolsó nagy tömegsztrájkig észrevétlenül átment a gazdasági területről a politikai területre, úgyhogy szinte lehetetlen közöttük határvonalat húzni.
Ismét minden egyes nagy tömegsztrájk úgymond kis méretben megismétli az orosz tömegsztrájk teljes történetét, és egy tiszta gazdasági vagy minden esetben részleges szakszervezeti konfliktussal kezdődik, és végigfut minden szakaszon a politikai demonstrációig. Az 1902-es és 1903-as dél-oroszországi tömegsztrájkok nagy viharának eredetét, amint láttuk, Bakuban a munkanélküliek fegyelmi büntetése miatti konfliktusból, Rosztovban a vasúti műhelyekben folytatott bérvitákból, Tifliszben a kereskedelmi alkalmazottak munkaidő-csökkentési harcából, Odesszában pedig egyetlen kis gyár bérvitájából származtatták. Az 1905. januári tömegsztrájk a Putyilov-gyár belső konfliktusából fejlődött ki, az októberi sztrájk a vasúti munkások nyugdíjalapért folytatott harcából, végül pedig a decemberi sztrájk a posta és távíró alkalmazottak szervezkedési jogáért folytatott harcából. A mozgalom egészének fejlődése nem abban fejeződik ki, hogy a gazdasági kezdeti szakasz kimarad, hanem sokkal inkább abban, hogy milyen gyorsan futják végig az összes szakaszt a politikai demonstrációig, és hogy milyen szélsőséges pontig halad előre a sztrájk.
De a mozgalom egészében nem a gazdasági harcból indul ki a politikai harc, sőt még fordítva sem. Minden nagy politikai tömegakció, miután elérte politikai csúcspontját, számtalan gazdasági sztrájkra bomlik. És ez nemcsak minden egyes nagy tömegsztrájkra vonatkozik, hanem a forradalom egészére is. A politikai harc terjedésével, tisztázásával és összetettségével a gazdasági harc nemcsak nem hátrál meg, hanem kiterjed, szerveződik és ugyanolyan mértékben összetetté válik. Közöttük a legteljesebb kölcsönhatás van.
A politikai harc minden új kitörése és minden új győzelme hatalmas lendületet ad a gazdasági harcnak, miközben kiterjeszti külső lehetőségeit és fokozza a munkások belső hajtóerejét a helyzetük javítására és a harcvágyukat. Minden habzó politikai akció hulláma után egy termékeny üledék marad, amelyből ezer gazdasági harc szára nő ki. És fordítva. A munkások állandó gazdasági harca a tőkésekkel életben tartja harcászati energiájukat minden politikai szünetben; ez úgymond a proletár osztályok erejének állandó friss tartaléka, amelyből a politikai harc mindig új erőt merít, és ugyanakkor a proletariátus fáradhatatlan gazdasági bányászait mindig, most itt, majd ott, elszigetelt éles konfliktusokhoz vezeti, amelyekből váratlanul nagyméretű nyilvános konfliktusok robbannak ki.
Egy szóban: a gazdasági harc a politikai központok közötti átvitel; a politikai harc a gazdasági harc talajának periodikus megtermékenyítése. Az ok és az okozat itt folyamatosan felcserélődik; és így a tömegsztrájk időszakában a gazdasági és a politikai tényező, amelyeket az elméleti terv szerint távolinak, teljesen elválasztottnak vagy akár kölcsönösen kizárónak kellene tekinteni, csupán az oroszországi proletár osztályharc két összefonódó oldalát képezik. És egységük éppen a tömegsztrájk. Ha a kifinomult elmélet okos logikai boncolgatásba kezd a tömegsztrájkban, hogy eljusson a „tisztán politikai tömegsztrájkhoz”, ezzel a boncolgatással, mint minden más hasonlóval, nem a jelenség élő lényegét fogja megragadni, hanem teljesen el fogja pusztítani.
3. Végül pedig az oroszországi események azt mutatják, hogy a tömegsztrájk elválaszthatatlan a forradalomtól. Az orosz tömegsztrájk története az orosz forradalom története. Amikor a német opportunizmus képviselői a „forradalom” szót hallják, azonnal vérontásra, utcai harcokra vagy puskaporra és lőszerekre gondolnak, és ennek logikus következtetése: a tömegsztrájk elkerülhetetlenül a forradalomhoz vezet, ezért nem szabad megengednünk. Valójában Oroszországban azt látjuk, hogy szinte minden tömegsztrájk hosszú távon összeütközéshez vezet a cári rend fegyveres őreivel, és ebben a szóban forgó politikai sztrájkok pontosan úgy viselkednek, mint a nagyobb gazdasági harcok. A forradalom azonban valami más és több, mint vérontás. Ellentétben a rendőri értelmezéssel, amely a forradalmat kizárólag az utcai zavargások és lázadások szempontjából nézi, vagyis a „zavargás” szempontjából, a tudományos szocializmus értelmezése a forradalomban mindenekelőtt a társadalmi osztályviszonyok alapvető megváltozását látja. És ebből a szempontból egészen más kapcsolat van Oroszországban a forradalom és a tömegsztrájk között, mint ami a közhelyes felfogásban megjelenik, miszerint a tömegsztrájk általában vérontásban végződik.
Fentebb láttuk az orosz tömegsztrájk belső mechanizmusát, amely a politikai és gazdasági harcok folyamatos kölcsönhatásán alapul. De ez a kölcsönhatás a forradalmi időszakban alakul ki. Csak a forradalom fülledt levegőjében nőhet ki bármilyen részleges kis konfliktus a munka és a tőke között általános robbanássá. Németországban a munkások és a munkáltatók között évente és naponta történnek a leghevesebb, legbrutálisabb összeütközések anélkül, hogy a harc túllépné a szóban forgó egyes ágazatok vagy városok határait, vagy akár az egyes gyárakét. A szervezett munkások büntetése Péterváron és a munkanélküliség, mint Bakuban, a bérharcok, mint Odesszában, a szervezkedési jogért folytatott harcok, mint Moszkvában, mindennaposak Németországban. Egyik eset sem változik hirtelen közös osztályharccá. És amikor elszigetelt tömegsztrájkokká nőnek, amelyek kétségtelenül politikai színezetűek, nem váltanak ki általános vihart. A holland vasutasok általános sztrájkja, amely a legmelegebb együttérzés ellenére is elhalt az ország proletariátusának teljes közönyössége közepette, ennek szembetűnő bizonyítéka.
És fordítva, csak a forradalom időszakában, amikor a társadalmi alapok és az osztálytársadalom falai megrendülnek és folyamatosan átalakulnak, bármilyen politikai osztálycselekvés a proletariátus részéről néhány óra alatt felébresztheti eddig érintetlenül maradt munkásrétegeket a passzív állapotukból, és ez azonnal és természetesen heves gazdasági harcban nyilvánul meg. A munkás, aki hirtelen aktivitásra ébred a politikai cselekvés elektromos sokkjától, azonnal megragadja a legközelebb eső fegyvert a gazdasági rabszolgaság elleni harcban: a politikai harc heves gesztusa váratlan intenzitással érezteti vele gazdasági láncainak súlyát és nyomását. És míg például Németországban a leghevesebb politikai harc – a választási harc vagy a parlamentáris harc a vámtarifákról – alig észrevehető közvetlen hatást gyakorolt az egyidejűleg Németországban folytatott bérharcok menetére és intenzitására, Oroszországban a proletariátus minden politikai cselekvése azonnal kifejeződik a gazdasági harc területének kiszélesedésében és intenzitásának mélyülésében.
A forradalom tehát először teremti meg azokat a társadalmi feltételeket, amelyekben a gazdasági harc hirtelen politikaivá és a politikai harc gazdaságivá válása lehetséges, amely a tömegsztrájkban nyilvánul meg. És ha a vulgáris séma a tömegsztrájk és a forradalom közötti kapcsolatot csak a véres utcai összecsapásokban látja, amelyekkel a tömegsztrájkok végződnek, egy kicsit mélyebb pillantás az orosz eseményekre pontosan ellentétes kapcsolatot mutat: valójában nem a tömegsztrájk hozza létre a forradalmat, hanem a forradalom hozza létre a tömegsztrájkot.
4. Az előzőek megértéséhez elegendő a tömegsztrájk tudatos irányításának és kezdeményezésének kérdését megmagyarázni. Ha a tömegsztrájk nem egy elszigetelt cselekedet, hanem az osztályharc egy egész időszaka, és ha ez az időszak egybeesik a forradalom időszakával, akkor világos, hogy a tömegsztrájk nem hívható elő tetszés szerint, még akkor sem, ha a döntés a legerősebb szociáldemokrata párt legfelsőbb testületétől származik. Amíg a szociáldemokrácia nem rendelkezik azzal a hatalommal, hogy a saját kedve szerint színre vigye vagy visszavonja a forradalmakat, még a szociáldemokrata csapatok legnagyobb lelkesedése és türelmetlensége sem lesz elegendő egy valódi tömegsztrájk-időszak létrehozásához, mint a nép élő, erőteljes mozgalma. A pártvezetés döntése és a pártfegyelem alapján egyetlen rövid demonstrációt lehet szervezni, hasonlóan a svéd tömegsztrájkhoz, vagy a legutóbbi osztrák sztrájkhoz, vagy akár a január 17-i hamburgi tömegsztrájkhoz. Ezek a demonstrációk azonban pontosan ugyanúgy különböznek egy valódi forradalmi tömegsztrájk-időszaktól, ahogyan a közismert demonstrációk a külföldi kikötőkben a feszült diplomáciai kapcsolatok idején különböznek egy tengeri háborútól. A tiszta fegyelemből és lelkesedésből született tömegsztrájk legjobb esetben is csak egy epizód, a munkásosztály harcászati hangulatának tünete lesz, amelyre azonban a békés időszak feltételei tükröződnek.
Természetesen a forradalom alatt a tömegsztrájkok sem az égből hullanak. Valahogyan a munkásoknak kell létrehozniuk őket. A munkások elhatározása és elszántsága is szerepet játszik, és valóban a kezdeményezés és a szélesebb irányítás természetesen a proletariátus szervezett és legfelvilágosultabb magjának jut. De ennek a kezdeményezésnek és irányításnak a hatóköre legtöbbször az egyes cselekedetekre, az egyes sztrájkokra korlátozódik, amikor a forradalmi időszak már elkezdődött, és valóban a legtöbb esetben egyetlen város határain belül marad. Így például, amint láttuk, a szociáldemokraták már több alkalommal sikeresen kiadtak egy közvetlen felhívást tömegsztrájkra Bakuban, Varsóban, Łódźban és Péterváron. De ez sokkal ritkábban sikerül, amikor az egész proletariátus általános mozgalmaira vonatkozik.
Továbbá a kezdeményezésnek és a tudatos irányításnak egészen határozott korlátai vannak. A forradalom alatt rendkívül nehéz a proletármozgalom bármely irányító szerve számára előre látni és kiszámítani, hogy mely alkalmak és tényezők vezethetnek robbanásokhoz, és melyek nem. Itt sem a kezdeményezés, sem az irányítás nem abból áll, hogy parancsokat adunk ki a saját hajlamaink szerint, hanem abban, hogy a legügyesebben alkalmazkodunk az adott helyzethez, és a lehető legszorosabb kapcsolatot tartjuk a tömegek hangulatával. A spontaneitás elem, amint láttuk, kivétel nélkül nagy szerepet játszik minden orosz tömegsztrájkban, legyen az hajtóerő vagy fékező hatás. Ez azonban nem azért fordul elő Oroszországban, mert a szociáldemokrácia még fiatal vagy gyenge, hanem azért, mert minden egyes harcban oly sok fontos gazdasági, politikai és társadalmi, általános és helyi, anyagi és lelki tényező hat egymásra, hogy egyetlen cselekedet sem rendezhető és oldható meg úgy, mintha matematikai probléma lenne. A forradalom, még akkor is, ha a proletariátus a szociáldemokraták vezetésével jelenik meg a vezető szerepben, nem a proletariátus manővere a nyílt terepen, hanem harc a társadalmi alapok folyamatos dübörgése, elmozdulása és összeomlása közepette. Röviden, az oroszországi tömegsztrájkokban a spontaneitás elem ilyen meghatározó szerepet játszik, nem azért, mert az orosz proletariátus „műveletlen”, hanem azért, mert a forradalmak nem engedik, hogy bárki is iskolamesterként viselkedjen velük.
Másrészt Oroszországban azt látjuk, hogy ugyanaz a forradalom, amely megnehezítette a szociáldemokraták számára a tömegsztrájk irányítását, és amely mindig ilyen komikus módon kicsavarta vagy belenyomta a kezükbe a karmesteri pálcát – maga oldotta meg a tömegsztrájk mindazon nehézségeit, amelyeket a német vita elméleti sémájában a „vezető testület” fő aggodalmának tekintenek: az „ellátás”, a „költségek felderítése” és az „áldozatvállalás” kérdése. Magától értetődik, hogy nem úgy oldja meg ezeket, ahogyan egy csendes, bizalmas megbeszélésben megoldanák őket a munkásmozgalom magasabb irányító testületei, a tagok ceruzával a kezükben ülve. E kérdések „szabályozása” abból áll, hogy a forradalom olyan hatalmas tömeget von be a színre, hogy a mozgalom költségeinek bármilyen számítása vagy szabályozása, amely egy polgári folyamatban megvalósítható, teljesen reménytelen vállalkozásnak tűnik.
Az oroszországi vezető szervezetek minden bizonnyal megpróbálják a lehető legjobban támogatni a közvetlen áldozatokat. Így például hetekig támogatták a pétervári óriási kijárási tilalom bátor áldozatait, amely a nyolcórás munkanap kampányt követően történt. De ezek az intézkedések a forradalom hatalmas mérlegében csupán egy csepp a tengerben. Abban a pillanatban, amikor egy valódi, komoly tömegsztrájk-időszak kezdődik, ezen „költségek” kiszámítása csupán olyan projekt, mint amikor egy pohárral próbálnák kimerni az óceánt. És valóban a félelmetes nélkülözések és szenvedések óceánja jön a proletár tömegekre minden forradalommal. És a forradalmi időszak megoldása e látszólag legyőzhetetlen nehézségre abban áll, hogy ilyen hatalmas tömegidealizmus szabadul fel egyszerre, hogy a tömegek érzéketlenek lesznek a legkeserűbb szenvedésekre is. Egy olyan pszichéjű szakszervezeti emberrel, aki nem marad távol a munkától május elsején, hacsak nem biztosítják előre egy meghatározott összegű támogatásban, ha áldozatul esik, sem forradalmat, sem tömegsztrájkot nem lehet csinálni. De a forradalmi időszak viharában még a proletár is átalakul egy előrelátó családfőből, aki támogatást követel, egy „forradalmi romantikussá”, akinek még a legfőbb jó, az élet is, nem is beszélve az anyagi jólétről, alig jelent valamit a harc eszményeihez képest.
Ha azonban a tömegsztrájk irányítása – eredetének ellenőrzése és költségeinek kiszámítása értelmében – magának a forradalmi időszaknak a kérdése, akkor a tömegsztrájk irányítása egy teljesen más értelemben a szociáldemokrácia és annak vezető szerveinek kötelességévé válik. Ahelyett, hogy a szociáldemokraták a tömegsztrájk technikai oldalán, annak mechanizmusán törnék a fejüket, politikai vezető szerepet kell vállalniuk a forradalmi időszak közepette.
A harc irányvonalának és vezérfonalának kijelölése; a politikai küzdelem taktikájának oly módon való szabályozása minden egyes szakaszban és pillanatban, hogy a proletariátus már felszabadult és aktív erejének teljes összege a párt harci alakzatában kifejeződjön; annak biztosítása, hogy a szociáldemokrácia taktikáját határozottság és élesség határozza meg, és hogy az soha ne maradjon el az aktuális erőviszonyok által megkövetelt szinttől, hanem inkább meghaladja azt – ez a tömegsztrájkok időszakában a vezető testület legfontosabb feladata. És ez az irányítás bizonyos mértékig magától átalakul technikai irányítássá is. A szociáldemokraták következetes, határozott és haladó taktikája biztonságérzetet, önbizalmat és harci kedvet kelt a tömegekben; egy ingadozó, gyenge taktika, amely alábecsüli a proletariátust, ezzel szemben bénító és zavaró hatást gyakorol rájuk. Az első esetben a tömegsztrájkok „maguktól” és „időben” törnek ki; a második esetben pedig hatástalanok maradnak még akkor is, ha a vezető testület közvetlen felhívást intéz hozzájuk. Mindkét esetre az orosz forradalom feltűnő példákat szolgáltat.