III. A tömegsztrájk-mozgalom fejlődése Oroszországban
A tömegsztrájk, ahogyan az leginkább megjelenik a németországi vitákban, egy nagyon világos és egyszerűen átgondolt, élesen körvonalazott elkülönült jelenség. Kizárólag a politikai tömegsztrájkról beszélnek. Ez alatt egyetlen nagy felkelést értünk az ipari proletariátus részéről, amely valamilyen legfontosabb politikai indíttatásból fakad, és amelyet az új párt és a szakszervezetek vezető szervei által kölcsönösen megértett és időzített alapokon hajtanak végre, pártfegyelem és tökéletes rend szellemében, és még tökéletesebb rendben adják át az irányító bizottságoknak, mint egy jelzést a megfelelő időben, amelyek előre pontosan meghatározzák a támogatás szabályozását, a költségeket, az áldozatokat – egy szóval a tömegsztrájk egész anyagi mérlegét.
Most, amikor ezt az elméleti sémát összevetjük a valóságos tömegsztrájkkal, ahogyan az öt évvel ezelőtt Oroszországban megjelent, kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy ez az ábrázolás, amely a német viták központi helyét foglalja el, aligha felel meg a számos lezajlott tömegsztrájk egyikének sem, másrészt pedig az oroszországi tömegsztrájk olyan sokféle cselekvési formát mutat, hogy egyáltalán lehetetlen „a” tömegsztrájkról, egy elvont sematikus tömegsztrájkról beszélni. A tömegsztrájk minden tényezője, valamint jellege nemcsak az ország különböző városaiban és kerületeiben eltérő, de általános jellege is gyakran változott a forradalom során. A tömegsztrájk határozott történelmen ment keresztül Oroszországban, és tovább is halad rajta. Aki tehát az oroszországi tömegsztrájkról beszél, mindenekelőtt szem előtt kell tartania annak történetét.
Az orosz forradalom jelenlegi hivatalos korszaka jogosan datálható a proletariátus 1905. január 22-i felkelésétől, amikor a 200 000 munkás tüntetése szörnyű vérontásba torkollott a cár palotája előtt. A szentpétervári véres mészárlás, mint ismeretes, jeladás volt az első hatalmas tömegsztrájk-sorozat kitöréséhez, amely néhány nap alatt egész Oroszországot elárasztotta, és a forradalom cselekvésre szólító felhívását Szentpétervárról azbirodalom minden sarkába és a proletariátus legszélesebb rétegeihez juttatta. A szentpétervári január 22-i felkelés azonban csak a tömegsztrájk kritikus pillanata volt, amelybe a cári főváros proletariátusa már 1905 januárjában belépett. A januári tömegsztrájk kétségtelenül azon a hatalmas általános sztrájk közvetlen hatása alatt zajlott le, amely 1904 decemberében kitört a Kaukázusban, Bakuban, és hosszú ideig az egész Oroszországot feszültségben tartotta. A decemberi bakui események pedig maguk is csak az utolsó és erőteljes ágai voltak azoknak a hatalmas tömegsztrájkoknak, amelyek mint periodikus földrengések rázták meg egész Dél-Oroszországot, és amelyek előjátéka a kaukázusi batumi tömegsztrájk volt 1902 márciusában.
Ez az első tömegsztrájk-mozgalom a jelenlegi forradalmi kitörések folyamatos sorozatában végül öt-hat évvel elválik a szentpétervári textilmunkások 1896 és 1897-es nagy általános sztrájkjától, és ha ez a mozgalom látszólag néhány évvel elválik a jelenlegi forradalomtól, a látszólagos stagnálás és erős reakció éveivel, mindenki, aki ismeri az orosz proletariátus belső politikai fejlődését a jelenlegi osztálytudat és forradalmi energia szintjéig, felismeri, hogy a jelenlegi tömegküzdelmek korszakának története ezekkel a szentpétervári általános sztrájkokkal kezdődik. Ezek tehát fontosak a tömegsztrájk kérdései szempontjából, mert már magukban hordozzák a későbbi tömegsztrájkok minden fő tényezőjét.
A szentpétervári 1896-os általános sztrájk ismét egy tisztán gazdasági részleges bérharcnak tűnik. Ennek oka a szentpétervári fonók és szövők elviselhetetlen munkakörülményei voltak; tizenhárom, tizennégy vagy tizenöt órás munkanap, nyomorúságos darabbérek, és egy sor megvetendő zaklatás a munkáltatók részéről. A munkások azonban türelmesen viselték ezt az állapotot, hosszú ideig, amíg egy látszólag jelentéktelen körülmény betöltötte a poharat. A jelenlegi cár, II. Miklós koronázását, amelyet két évvel elhalasztottak a forradalmárok félelméből, 1896 májusában ünnepelték, és ezen az alkalmon a szentpétervári munkáltatók hazafias lelkesedésüket három napos kötelező szabadsággal mutatták ki munkásaik számára, amiért – furcsa módon – nem kívántak fizetni alkalmazottaiknak. A munkások ezen felbőszülve mozgolódni kezdtek. Körülbelül háromszáz értelmiségi munkás tanácskozása után az Jekatyerinhof kertben sztrájkot határoztak el, és a következő követeléseket fogalmazták meg: először, a koronázási szabadságok alatti bér kifizetése; másodszor, tízórás munkanap; harmadszor, a darabbérek emelése. Ez május 24-én történt. Egy hét alatt minden szövő- és fonóüzem leállt, és 40 000 munkás volt az általános sztrájkban. Ma ez az esemény, a forradalom hatalmas tömegsztrájkjához mérve, kicsiny dolognak tűnhet. Akkori Oroszország politikai merevségében egy általános sztrájk valami hallatlan volt; ez még egy kis forradalom is volt. Természetesen elkezdődött a legbrutálisabb üldözés. Körülbelül ezer munkást letartóztattak és az általános sztrájkot leverették.
Itt már láthatjuk a későbbi tömegsztrájkok minden alapvető jellemzőjét. A mozgalom következő alkalmát teljesen véletlen, még jelentéktelen dolog adta, kitörése elemi volt; de a mozgalom sikerében megmutatkoztak a szociáldemokrata párt több éven át tartó agitációjának gyümölcsei, és az általános sztrájk során a szociáldemokrata agitátorok álltak a mozgalom élén, irányították azt, és felhasználták forradalmi agitáció gerjesztésére. Továbbá, a sztrájk külsőleg csupán egy gazdasági bérharc volt, de a kormány hozzáállása és a szociáldemokrata agitáció elsőrendű politikai jelenséggé tette azt. Végül pedig, a sztrájkot leverették; a munkások „vereséget” szenvedtek. De a következő év januárjában a szentpétervári textilmunkások ismét megismételték az általános sztrájkot, és ezúttal figyelemre méltó eredményt értek el: egész Oroszországban bevezették a tizenegyórás munkanapot. Ennél sokkal fontosabb eredmény azonban az volt, hogy az 1896-os első általános sztrájk óta, amelyet szervezés vagy sztrájkalap nélkül indítottak el, Oroszországban intenzív szakszervezeti harc kezdődött, amely Szentpétervárról az ország más részeire terjedt, és teljesen új perspektívákat nyitott a szociáldemokrata agitáció és szervezés számára, és amely által a következő időszak látszólag halálos békéjéhez képest a forradalom földalatti munkával készült elő.
A kaukázusi sztrájk 1902 márciusában történt kitörése látszólag ugyanolyan véletlenszerű és tisztán gazdasági részleges okokra vezethető vissza (bár egészen más tényezők által okozott), mint az 1896-os. Ez összefüggött a komoly ipari és kereskedelmi válsággal, amely Oroszországban a japán háború előfutára volt, és amely együtt azzal a legnagyobb tényezője volt a kezdődő forradalmi erjedésnek. A válság hatalmas munkanélküliséget okozott, amely táplálta az agitációt a proletariátus tömegében, ezért a kormány, hogy visszaállítsa a nyugalmat a munkások között, elhatározta, hogy a „felesleges kezeket” csoportokban szállítják haza szülőhelyeikre. Egy ilyen intézkedés, amely körülbelül négyszáz kőolajmunkást érintett volna, tömeges tiltakozást váltott ki Batumban, amely tüntetésekhez, letartóztatásokhoz, mészárláshoz, végül pedig egy politikai perhez vezetett, amelyben a tisztán gazdasági és részleges ügy hirtelen politikai és forradalmi eseménnyé vált. A batumi teljesen „eredménytelenül” lezajlott és levert sztrájk visszhangja egy sor forradalmi tömegtüntetés volt a munkások részéről Nyizsnyij Novgorodban, Szaratovban és más városokban, tehát a forradalmi mozgalom általános hullámának hatalmas előretörése.
Már 1902 novemberében az első valódi forradalmi visszhang következett egy általános sztrájk formájában Rosztovban. A vlagyikavkazi vasút műhelyeiben kialakult bérviták adták az impulzust ennek a mozgalomnak. Az igazgatás csökkenteni akarta a béreket, ezért a szociáldemokrata doni bizottság kiáltványt adott ki, amelyben sztrájkra szólították fel a következő követelésekért: kilencórás munkanap, béremelés, bírságok eltörlése, ellenszenves mérnökök elbocsátása stb. Az összes vasúti műhely részt vett a sztrájkban. Hamarosan minden más ágazat csatlakozott, és hirtelen Rosztovban példa nélküli állapotok uralkodtak: minden ipari munka leállt, és minden nap tizenöt-húszezer fős szabadtéri gyűléseket tartottak, amelyeket néha kozákok kordonja vett körül, ahol először jelentek meg nyilvánosan szociáldemokrata népszónokok, lázító beszédeket tartottak a szocializmusról és a politikai szabadságról, amelyeket hatalmas lelkesedéssel fogadtak, és a forradalmi felhívásokat tízezernyi példányban osztottak szét. A merev abszolutista Oroszország közepén a rosztovi proletariátus először szerezte meg a gyülekezési és szólásszabadság jogát. Mondanom sem kell, hogy itt mészárlás történt. A vlagyikavkazi vasút műhelyeiben kialakult bérviták néhány nap alatt politikai általános sztrájkká és forradalmi utcai harccá váltak. Ennek visszhangjaként azonnal következett egy általános sztrájk a tyihorecki állomáson ugyanazon a vasútvonalon. Itt is mészárlás történt, és itt is per, így Tyihoreck is bekerült a forradalom tényezőinek elválaszthatatlan láncolatába.
1903 tavasza választ adott a rosztovi és tyihorecki vereséget szenvedett sztrájkokra; Dél-Oroszország egész területe májusban, júniusban és júliusban lángokban állt. Baku, Tiflisz, Batum, Jeliszavetgrád, Odessza, Kijev, Nyikolajev és Jekatyerinoszlav általános sztrájkban voltak a szó szoros értelmében. De itt is a mozgalom nem valamilyen előre kigondolt tervből fakadt, hanem különböző pontokon, különböző okokból és különböző formákban indult el. A kezdőlépést Baku tette meg, ahol több részleges bérharc egyes gyárakban és részlegekben általános sztrájkba torkollott. Tifliszben 2000 kereskedelmi alkalmazott kezdte a sztrájkot, akiknek munkanapja reggel hat órától este tizenegy óráig tartott. Július 4-én mindannyian elhagyták üzleteiket, és bejárták a várost, követelve az üzlettulajdonosoktól, hogy zárják be üzleteiket. A győzelem teljes volt; a kereskedelmi alkalmazottak reggel nyolctól este nyolcig tartó munkanapot szereztek, és az összes gyár, műhely és iroda azonnal csatlakozott hozzájuk. Az újságok nem jelentek meg, és a villamosközlekedést katonai védelem nélkül nem lehetett folytathatni.
Jeliszavetgrádban július 4-én sztrájk kezdődött az összes gyárban, tisztán gazdasági követelésekkel. Ezeket többnyire elfogadták, és a sztrájk július 14-én véget ért. Két héttel később azonban újra kitört. Ezúttal a pékek adták a jelet, és a kőművesek, az ácsok, a festők, a malomipari munkások, végül az összes gyári munkás csatlakozott hozzájuk.
Odesszában a mozgalom egy bérharcból indult, amely során a híres zsandár, Zubatov programja szerint kormányügynökök által alapított „törvényes” munkásszövetség fejlődött ki. A történelmi dialektika ismét megragadta az alkalmat, hogy az egyik gonosz tréfáját játssza. A korábbi időszak gazdasági harcai (köztük az 1896-os szentpétervári nagy általános sztrájk) félrevezették az orosz szociáldemokráciát, hogy túlbecsüljék az úgynevezett gazdasági tényezők jelentőségét, és így előkészítették a munkások között a terepet Zubatov demagóg tevékenységének. Egy idő után azonban a nagy forradalmi ár megfordította a hamis zászlós kis hajót, és arra kényszerítette, hogy a forradalmi proletár flotta élén haladjon. A zubatovi szakszervezetek adták a jelet az 1904 tavaszán Odesszában kitört nagy általános sztrájknak, ahogyan az 1905 januárjában Szentpéterváron kitört általános sztrájknak is. Az odesszai munkások, akiket nem lehetett becsapni a kormány látszólagos barátságosságával és szimpátiájával a tisztán gazdasági sztrájkok iránt, hirtelen bizonyítást követeltek, és arra kényszerítették a zubatovi „munkásszövetséget”, hogy egy gyárban sztrájkot hirdessenek nagyon mérsékelt követelésekért. Azonnal kidobták őket az utcára, és amikor a hatóságok védelmét követelték, amelyet vezetőjük ígért nekik, az úriember eltűnt, és a munkásokat a legnagyobb izgalomban hagyta.
A szociáldemokraták azonnal a mozgalom élére álltak, és a sztrájkmozgalom más gyárakra is kiterjedt. Július első napján 2500 dokkmunkás sztrájkba kezdett, hogy a bérüket nyolcvan kopejkáról két rubelre emeljék, és a munkanapot fél órával csökkentsék. Július 16-án a tengerészek csatlakoztak a mozgalomhoz. Július 13-án a villamosok személyzete sztrájkba kezdett. Ezután az összes sztrájkoló, hét-nyolcezer ember gyűlést tartott; menetet szerveztek, amely gyárról gyárra haladt, lavinaszerűen növekedett, és hamarosan negyven-ötvenezer fős tömeg vonult a kikötőbe, hogy minden munkát leállítson. Hamarosan az egész városban általános sztrájk uralkodott.
Kijevben július 21-én kezdődött a sztrájk a vasúti műhelyekben. Itt is a közvetlen ok a nyomorúságos munkakörülmények voltak, és bérköveteléseket fogalmaztak meg. Másnap az öntödés munkások követték a példát. Július 23-án egy incidens adta a jelet az általános sztrájkhoz: éjszaka letartóztatták a vasutasok két küldöttjét. A sztrájkolók azonnal követelték a szabadon bocsátásukat, és mivel ezt nem engedélyezték, úgy döntöttek, hogy nem engedik, hogy vonatok elhagyják a várost. Az állomáson az összes sztrájkoló feleségeikkel és családjaikkal leült a vasúti sínekre – embertömeg volt. Puskalövésekkel fenyegették őket. A munkások kitárták mellüket és kiáltották: „Lőjetek!” Egy sortűz érte a védtelenül ülő tömeget, és harminc-negyven holttest, köztük nők és gyermekek maradtak a földön. Amint ez kiderült, Kijev egész városa ugyanazon a napon sztrájkba kezdett. A megölt munkások holttestét a tömeg magasra emelte, és tömegtüntetésben körbevitte. Gyűlések, beszédek, letartóztatások, elszigetelt utcai harcok – Kijev a forradalom közepén volt. A mozgalom hamarosan véget ért. De a nyomdászok egy órával rövidítették a munkanapot, és egy rubellel emelték a bérüket; egy élesztőgyárban bevezették a nyolcórás munkanapot; a vasúti műhelyeket a minisztérium rendeletére bezárták; más részlegek tovább folytatták részleges sztrájkjaikat követeléseikért.
Nyikolajevben az általános sztrájk Odessza, Baku, Batum és Tiflisz híreinek közvetlen hatására tört ki, a szociáldemokrata bizottság ellenére, amely szerette volna elhalasztani a mozgalom kitörését, amíg a katonák el nem hagyják a várost hadgyakorlatokra. A tömeg nem volt hajlandó visszatartózkodni; egy gyár kezdte, a sztrájkok egyik műhelyből a másikba terjedtek, a katonaság ellenállása csak olajat öntött a tűzre. Forradalmi dalokkal énekelve tömegmenetek alakultak, amelyekben minden munkás, alkalmazott, villamosok személyzete, férfiak és nők részt vettek. A munka leállása teljes volt. Jekatyerinoszlavban augusztus 5-én a pékek kezdték a sztrájkot, augusztus 7-én a vasúti műhelyekben dolgozók, majd augusztus 8-án az összes többi gyár. A villamosközlekedés leállt, és az újságok nem jelentek meg.
Így született meg 1903 nyarán Dél-Oroszország hatalmas általános sztrájkja. Számtalan kis csatornán keresztül, részleges gazdasági harcokból és kis „véletlenszerű” eseményekből gyorsan egy tomboló tengerré vált, és a cári birodalom egész déli részét néhány hétre egy bizarr forradalmi munkásköztársasággá változtatta. „Testvéri ölelések, örömkiáltások, lelkesedés, szabadságdalok, vidám nevetés, humor és öröm volt látható és hallható a több ezer emberből álló tömegben, amely reggeltől estig áradt át a városon. A hangulat magasztos volt; majdnem hinni lehetett, hogy egy új, jobb élet kezdődik a földön. Egy leginkább ünnepélyes és ugyanakkor idilli, megható látvány.” ... Így írt akkoriban Peter Struve liberális Oszvobozsgyenyije [Felszabadulás – a szerk. ]című lapjának tudósítója.
1904 háborúval és egy időre a tömegsztrájk-mozgalom csendes időszakával érkezett. Eleinte a rendőri hatóságok által szervezett „hazafias” tüntetések zavaros hulláma futott végig az országon. A „liberális” polgári társadalmat egy időre a cári hivatalos sovinizmus sújtotta le. De hamarosan a szociáldemokraták foglalták el a színteret; forradalmi munkástüntetésekkel szembesítették a rendőri pártfogás alatt szervezett hazafias lumpenproletariátus tüntetéseit. Végül a cári hadsereg szégyenletes vereségei felébresztették a liberális társadalmat a letargiájából; ekkor kezdődött a demokratikus kongresszusok, bankettek, beszédek, felhívások és kiáltványok kora. Az abszolutizmus, amelyet a háború szégyene ideiglenesen elnyomott, teljes szabadságot adott ezeknek az uraknak, és lassanként mindent rózsaszínben látott. Hat hónapig a polgári liberalizmus állt a színpad közepén, a proletariátus pedig az árnyékban maradt. De hosszú depresszió után az abszolutizmus ismét felocsúdott, a klikk összeszedte minden erejét, és a kozákok sarkának egyetlen erőteljes mozdulatával a teljes liberális mozgalmat sarokba szorította. A banketteket, beszédeket és kongresszusokat „tűrhetetlen szemtelenségként” azonnal betiltották, és a liberalizmus hirtelen az út végére ért.
De pontosan ott, ahol a liberalizmus kimerült, kezdődött a proletariátus cselekvése. 1904 decemberében a munkanélküliség miatt kitört a nagy általános sztrájk Bakuban; a munkásosztály ismét a csatatéren volt. Mivel a beszéd tiltottá és lehetetlenné vált, cselekvés kezdődött. Bakuban néhány hétig az általános sztrájk közepén a szociáldemokraták voltak a helyzet abszolút urai; és a kaukázusi decemberi különös események azonnali szenzációt kelthettek volna, ha nem lettek volna olyan gyorsan elhomályosítva a forradalom növekvő áradata által. A bakui általános sztrájk fantáziadús, zavaros híre még nem jutott el a cári birodalom minden részébe, amikor 1905 januárjában kitört a szentpétervári tömegsztrájk.
Itt is, mint ismeretes, a közvetlen ok jelentéktelen volt. Két, a Putyilov gyárban dolgozó embert azért bocsátottak el, mert tagjai voltak a törvényes zubatovi szakszervezetnek. Ez az intézkedés január 16-án szolidaritási sztrájkot váltott ki a gyárban dolgozó 12 000 ember részéről. A szociáldemokraták megragadták a sztrájkalkalmat, hogy élénk agitációba kezdjenek a követelések kiterjesztéséért, és követeléseket fogalmaztak meg a nyolcórás munkanapért, a szervezkedés jogáért, a szólás- és sajtószabadságért stb. A Putyilov gyárban dolgozók nyugtalansága gyorsan átterjedt a proletariátus többi részére is, és néhány nap alatt 140 000 munkás sztrájkba kezdett. Közös tanácskozások és viharos viták vezettek ahhoz, hogy kidolgozzák azt a proletár chartát, amely a polgári szabadságokat követelte, a nyolcórás munkanappal az élen, és amelyre január 22-én 200 000 munkás indult Gapon atya vezetésével a cár palotája felé. A két Putyilov gyári munkás fegyelmi büntetése alól való konfliktusa egy hét alatt a modern kor leghevesebb forradalmának előjátékává vált.
Az ezt követő események jól ismertek, a szentpétervári vérengzés óriási tömegsztrájkokat és általános sztrájkot váltott ki januárban és februárban Oroszország, Lengyelország, Litvánia, a balti tartományok, a Kaukázus, Szibéria minden ipari központjában és városában, északról délre és keletről nyugatra. Közelebbről szemügyre véve azonban látható, hogy a tömegsztrájk más formákban jelent meg, mint az előző időszakban. Akkoriban mindenhol a szociáldemokrata szervezetek mentek előre felhívásokkal; mindenhol kifejezetten a szentpétervári proletariátussal való forradalmi szolidaritást jelölték meg az általános sztrájk okaként és céljaként; mindenhol egyidejűleg tüntetések, beszédek, konfliktusok voltak a katonasággal.
De még itt sem volt előre meghatározott terv, sem szervezett akció, mert a pártok felhívásai alig tudták lépést tartani a tömegek spontán felkeléseivel; a vezetőknek alig volt idejük megfogalmazni a rohamozó proletariátus tömegének jelszavait. Továbbá, a korábbi tömeg- és általános sztrájkok egyéni, egymásba olvadó bérigényekből eredtek, amelyek a forradalmi helyzet általános hangulata és a szociáldemokrata agitáció hatására gyorsan politikai demonstrációkká váltak; a gazdasági tényező és a szakszervezeti mozgalom szétszórt állapota volt a kiindulópont, míg az osztályközi akció és a politikai irányítás az eredmény. A mozgalom most megfordult.
A januári és februári általános sztrájkok egységes forradalmi akcióként kezdődtek a szociáldemokraták irányításával; de ez az akció hamarosan végtelen sorozatba torkollott – helyi, részleges, gazdasági sztrájkokba különböző kerületekben, városokban, részlegekben és gyárakban. Az 1905-ös tavasz egészén át és a nyár közepéig az egész hatalmas birodalomban tombolt a sztrájk, amely szinte az egész proletariátust magába foglalta a tőke ellen – egy harc, amely egyrészt magába szívta az összes kispolgári és liberális szakmát, kereskedelmi alkalmazottakat, technikusokat, színészeket és művészi foglalkozásúakat – másrészt pedig átjutott a cselédségig, a kisebb rendőri tisztségviselőkig, sőt még a lumpenproletariátus rétegéig is, és egyidejűleg a városokból a vidéki területekre is átterjedt, sőt még a katonai laktanyák vaskapuit is megzörgette.
Ez a munka és tőke általános elrendeződésének egy hatalmas, sokszínű képe, amely minden társadalmi szervezet és minden terület politikai tudatosságának összetettségét tükrözi; és az egész hosszú skála a nagypari proletariátus egy kiválasztott és megpróbált csapatának szakszervezeti harcától a vidéki proletárok egy maroknyi formátlan tiltakozásáig, és egy izgatott katonai helyőrség első enyhe nyugtalanságáig terjed, a bank számviteli irodájában a fehér galléros és mandzsettás elegáns lázadástól a rendőrök elégedetlen gyűlésének félénk-merész zúgolódásáig egy füsttel befedett, sötét és piszkos őrszobában.
A „rendszeres és fegyelmezett” harcok szerelmeseinek elmélete szerint, a terv és a séma szerint, különösen azok szerint, akiknek mindig jobban kellene tudniuk távolról, hogy „hogyan kellett volna csinálni”, az 1905 januárjában kitört nagy politikai általános sztrájk széthullása számos gazdasági harcba valószínűleg „nagy hiba” volt, amely megbénította azt a cselekvést, és „szalmafutássá” változtatta. De az oroszországi szociáldemokrácia, amely részt vett a forradalomban, de nem „vitte véghez”, és amelynek még a törvényét is magának a folyamatnak a menetéből kellett megtanulnia, első pillantásra egy időre zavarba jött az általános sztrájk viharos áradásának látszólag eredménytelen apadása láttán. A történelem azonban, amely elkövette azt a „nagy hibát”, ezzel figyelmen kívül hagyva a hivatalnokoskodó iskolamester érvelését, hatalmas munkát végzett a forradalomért, amely olyan elkerülhetetlen volt, mint amilyen kiszámíthatatlan volt a következményeiben.
A proletariátus januárban a pétervári események hatalmas lendületének hatására történt hirtelen általános felkelése külsőleg egy politikai cselekedet volt, a forradalmi háború kinyilvánítása az abszolutizmus ellen. De ez az első általános közvetlen akció még erősebben hatott befelé, mivel először ébresztette fel az osztályérzetet és az osztálytudatot milliókban, mintha villámcsapás érte volna őket. És ez az osztályérzet felébredése azonnal kifejeződött abban, hogy a milliókban számolt proletár tömeg hirtelen és élesen ráébredt arra, hogy mennyire elviselhetetlen az a társadalmi és gazdasági lét, amelyet türelmesen elviseltek évtizedekig a kapitalizmus láncaiban. Ezután elkezdődött e láncok spontán általános rázása és rángatása. A modern proletariátus számtalan szenvedése emlékeztette őket a régi vérző sebekre. Itt a nyolcórás munkanapért harcoltak, ott a darabmunkát ellenezték, itt brutális előadókat „kitessékelték” egy zsákban egy kézikocsin, máshol a gyalázatos bírságrendszerekkel szemben harcoltak, mindenhol jobb bérekért küzdöttek, és itt-ott a házi munka eltörlését követelték. A nagyvárosok elmaradt, lealacsonyított foglalkozásai, a kis vidéki városok, amelyek eddig idilli álomban éltek, a falu feudális örökségével – mindezek, akiket a januári villám hirtelen felébresztett, most átgondolták a jogaikat, és lázasan igyekeztek pótolni korábbi mulasztásaikat.
Itt a gazdasági harc valójában nem a cselekvés hanyatlása, szétszóródása volt, hanem csak frontváltás, az abszolutizmussal vívott első általános összecsapás hirtelen és természetes megváltozása, amely a tőke elleni általános leszámolás formáját öltötte, amely jellemének megfelelően egyéni, szétszórt bérharcok formáját vette fel. A politikai osztályharc nem szakadt meg januárban az általános sztrájk gazdasági sztrájkokká való széthullásával, hanem éppen ellenkezőleg, miután a politikai cselekvés lehetséges tartalma kimerült az adott helyzetben és a forradalom adott szakaszában, az megszakadt, vagy inkább gazdasági cselekvésbe változott.
Valójában mit is érhetett volna el még a januári általános sztrájk? Csak a teljes gondolkodás hiánya várhatta el, hogy az abszolutizmus egyetlen „hosszan elnyújtott” általános sztrájkkal, az anarchista terv szerint, egy csapásra megsemmisüljön. Oroszországban a proletariátusnak kell megdöntenie az abszolutizmust. De ahhoz, hogy ezt megtehesse, a proletariátusnak magas fokú politikai nevelésre, osztálytudatra és szervezettségre van szüksége. Ezeket a feltételeket nem lehet pamfletekkel és szórólapokkal teljesíteni, hanem csak az élő politikai iskolában, a harcban és a harc folyamán, a forradalom folyamatos folyamatában. Továbbá, az abszolutizmus nem dönthető meg bármely kívánt pillanatban, amikor csak megfelelő „erőfeszítés” és „kitartás” szükséges. Az abszolutizmus bukása csupán az orosz társadalom belső társadalmi és osztályfejlődésének külső kifejeződése.
Mielőtt az abszolutizmus megdönthető, és amennyiben megdönthető, a burzsoá Oroszországnak belsőleg, modern osztálymegosztásaiban ki kell alakulnia. Ehhez szükséges a különböző társadalmi rétegek és érdekek összefogása, a proletár forradalmi pártok nevelése mellett, de nem kevésbé a liberális, radikális kisburzsoá, konzervatív és reakciós pártoké is; szükséges az öntudat, az önismeret és az osztálytudat nemcsak a nép rétegeiben, hanem a burzsoázia rétegeiben is. De ez sem érhető el és nem érhető be másként, mint a harcban, a forradalom folyamatában, a tapasztalat tényleges iskoláján, a proletariátussal való ütközésben, valamint egymással való folyamatos kölcsönös súrlódásban. A burzsoá társadalom osztálymegosztása és osztályérettsége, valamint az abszolutizmus elleni harcban való cselekvése egyrészt a proletariátus sajátos vezető szerepe által akadályozott és nehezített, másrészt serkentett és felgyorsított. A forradalom társadalmi folyamatának különböző aláramlásai keresztezik egymást, gátolják egymást, és növelik a forradalom belső ellentmondásait, de végül felgyorsítják, és ezzel még erőszakosabbá teszik kitöréseit.
Ez a látszólag egyszerű és pusztán mechanikus probléma tehát így fogalmazható meg: az abszolutizmus megdöntése egy hosszú, folyamatos társadalmi folyamat, és megoldása a társadalom talajának teljes aláásását igényli; a legfelső részt a legalulra, a legalsót a legfelsőre kell helyezni, a látszólagos „rendet” káosszá kell változtatni, és a látszólagos „anarchista” káoszt új renddé kell alakítani. Most ebben az orosz társadalom átalakulásának folyamatában nemcsak az első általános sztrájk januári villámlása, hanem az azt követő tavaszi és nyári zivatarok is nélkülözhetetlen szerepet játszottak. A bérmunka és a tőke elkeseredett általános viszonyai egyaránt hozzájárultak a nép különböző rétegeinek és a burzsoázia rétegeinek összefogásához, a forradalmi proletariátus osztálytudatához és a liberális és konzervatív burzsoázia osztálytudatához. És ahogy a városi bérmunka harca hozzájárult egy erős monarchista ipari párt kialakulásához Moszkvában, úgy a livóniai erőszakos vidéki felkelés lángja a híres arisztokrata-agrár zemsztvo liberalizmus gyors felszámolásához vezetett.
Ugyanakkor az 1905 tavaszi és nyári gazdasági harcok időszaka lehetővé tette a városi proletariátus számára, hogy az aktív szociáldemokrata agitáció és irányítás révén magába szívja a januári előjáték összes tanulságát, és világosan megértse a forradalom további feladatait. Ehhez kapcsolódott egy másik, tartós társadalmi jellegű körülmény is: a proletariátus életszínvonalának általános emelkedése, gazdasági, társadalmi és szellemi téren.
Az 1905. januári sztrájkok szinte mindenhol győzelemmel végződtek. Ennek bizonyításaként itt néhány adatot lehet felhozni a hatalmas, és még mindig nagyrészt hozzáférhetetlen anyagból, amely Varsó néhány legfontosabb sztrájkjára vonatkozik, amelyeket a Lengyelország és Litvánia Szociáldemokrata Pártja hajtott végre. Varsó fémipari nagyüzemeiben: Lilpos Rt.; Ran és Lowenstein; Rudzki és Társa; Borman, Schwede és Társa; Handtke, Gerlach és Pulst; Geisler Testvérek; Eberherd, Wolski és Társa; Konrad és Yanruszkiewicz Rt.; Weber és Daehu; Ewizdzinski és Társa; Wolonski Huzalgyár; Gostynski és Társa, Rt.; Rrun és Fia; Frage Norblin; Werner; Buch; Kenneberg Testvérek; Labour; Dittunar Lámpagyár; Serkowski; Weszk – összesen huszonkét gyárban a munkások négy-öt hét sztrájkja után (január 24–26-án) kilencórás munkanapot, 25 százalékos béremelést és különféle kisebb engedményeket nyertek el. Varsó faipari nagy műhelyeiben, nevezetesen Karmanski, Damieki, Gromel, Szerbinszik, Twemerowski, Horn, Devensee, Tworkowski, Daab és Martens – összesen tizenkét műhelyben – a sztrájkok február 23-áig kilencórás munkanapot értek el, amelyet egy további egyhetes sztrájkkal együtt, béremeléssel együtt nyertek el.
Az egész kőművesipar február 27-én sztrájkba kezdett, és a szociáldemokrácia jelszavának megfelelően nyolcórás munkanapot követelt; március 11-én tízórás munkanapot nyertek el, minden kategóriában béremeléssel, rendszeres heti bérfizetéssel stb. A festők, kocsikészítők, nyergesek és kovácsok mind nyolcórás munkanapot nyertek el bércsökkentés nélkül.
A telefonműhelyek tíz napig sztrájkoltak, és nyolcórás munkanapot, valamint 10–15 százalékos béremelést értek el. A Hielle és Dietrich nagy lenfonó üzeme (10 000 munkás) kilenc hétig tartó sztrájk után egy órával rövidítette a munkanapot, és 5–10 százalékos béremelést ért el. És hasonló eredményeket végtelen változatban lehetett látni Varsó, Łódź és Sosnovice régebbi iparágaiban.
Oroszországban a nyolcórás munkanapot 1904 decemberében a bakui kőolajmunkások néhány kategóriája érte el; 1905 májusában a kijevi körzet cukoripari munkásai; 1905 januárjában Szamara összes nyomdája (ahol egyidejűleg sikerült emelni a darabbért és eltörölni a bírságokat); februárban a katonai műszerek gyártásával foglalkozó üzemben, egy bútorgyárban és a szentpétervári tölténygyárban. Továbbá, a nyolcórás munkanapot bevezették a vlagyivosztoki bányákban, márciusban az állami gépműhelyekben, amelyek az állami készletekkel foglalkoztak, és májusban a tifliszi városi villamosvasút alkalmazottai között. Ugyanebben a hónapban bevezették a nyolc és fél órás munkanapot a maroszovi nagy pamutszövő gyárban (és egyidejűleg eltörölték az éjszakai munkát és 8%-os béremelést értek el); júniusban néhány szentpétervári és moszkvai kőolajgyárban; júliusban a szentpétervári kikötőkovácsok között; és novemberben Orel város összes magánnyomdájában (és egyidejűleg 20%-os időbéremelést és 100%-os darabbéremelést, valamint egy közvetítő bizottság létrehozását érték el, amelyben a munkások és a munkáltatók egyenlő arányban képviseltették magukat).
A kilencórás munkanapot bevezették az összes vasúti műhelyben (februárban), számos állami, katonai és tengerészeti műhelyben, a berdanszki város legtöbb gyárában, Poltava és Munszk városok összes nyomdájában; kilenc és fél óra a nyikolajevi hajógyárakban, gépműhelyekben és öntödékben, júniusban, Varsó pincérek általános sztrájkja után, számos étteremben és kávézóban (és egyidejűleg 20-40%-os béremelést, valamint évi két hét szabadságot).
A tízórás munkanapot bevezették Łódź, Szosznovec, Riga, Kovno, Ovol, Dorfat, Minszk, Harkov városok szinte összes gyárában, Odessza péküzemeiben, Kisinyov szerelői között, néhány szentpétervári öntödében, a kovnói gyufagyárakban (10%-os béremeléssel), az összes állami hajógyárban és az összes dokkmunkás között.
A béremelések általában kisebbek voltak, mint a munkaidő csökkentése, de mindig jelentősebbek: Varsóban 1905 március közepén a városi gyárigazgatóság 15%-os általános béremelést határozott meg; a textilipar központjában, Ivanovo Vosznoszenszkben, a béremelés 7-15% között mozgott, Kovnóban a munkások 73%-át érintette. Rögzített minimálbért vezettek be Odessza néhány péküzemben, a szentpétervári Neva hajógyárakban stb.
Mondanom sem kell, hogy ezeket az engedményeket időről időre visszavonták. Ez azonban csak újabb harcok okát szolgáltatta, és még keserűbb bosszúharcokhoz vezetett, így az 1905 tavaszi sztrájkhullám önmagában is az előszava lett egy végtelen sorozatú, egyre terjedő és összefonódó gazdasági harcoknak, amelyek napjainkig tartanak. A forradalom külső stagnálásának időszakában, amikor a távíró nem hozott szenzációs híreket az orosz hadszíntérről a külvilágnak, és amikor a nyugat-európai csalódottan letette az újságját azzal a megjegyzéssel, hogy Oroszországban „semmi sem történik”, a forradalom nagy földalatti munkája valójában folyamatosan, napról napra és óránként zajlott a birodalom szívében. A folyamatos intenzív gazdasági harc gyors és rövidített módszerekkel segítette elő a kapitalizmus átmenetét a primitív felhalmozás szakaszából, a patriarchális, módszertelen munkahelyi gyakorlatokból egy korszerű, civilizált szintre.
Jelenleg az orosz ipar tényleges munkanapja nemcsak az orosz gyári törvénykezést (vagyis a tizenegy órás törvényes munkanapot) hagyja maga mögött, de még Németország tényleges viszonyait is. Oroszországban a nagyipar legtöbb ágazatában a tízórás munkanap uralkodik, amelyet Németországban a társadalmi törvénykezés elérhetetlen célként határoz meg. És ami még fontosabb, az a vágyott „ipari alkotmányosság”, amelyért Németországban annyi lelkesedés van, és amelyért az opportunista taktika hívei mindig éles szélben tartanák a stagnáló parlamentarizmus vizeit, már megszületett, együtt a politikai „alkotmányossággal”, a forradalmi vihar közepén, magából a forradalomból! Valójában nemcsak az életszínvonal általános emelkedése vagy a munkásosztály kulturális szintjének emelkedése történt meg. Az anyagi életszínvonal, mint állandó jóléti szakasz, nem fér el a forradalomban. Ellentmondásokkal és kontrasztokkal teli, egyidejűleg meglepő gazdasági győzelmeket és a kapitalisták legbrutálisabb bosszúállásait hozza; ma a nyolcórás munkanap, holnap tömeges munkahelyi bezárások és tényleges éhezés milliók számára.
A leggyorsabb hullámverésben a legértékesebb, tartós dolog a mentális üledék: a proletariátus szellemi, kulturális növekedése, amely ugrásszerűen halad előre, és sérthetetlen garanciát nyújt további ellenállhatatlan előrehaladásukra mind a gazdasági, mind a politikai harcban. És nemcsak ez. Még a munkás és a munkáltató közötti viszony is megfordul; a januári általános sztrájk és az azt követő 1905-ös sztrájkok óta a kapitalista „házúr” elve de facto megszűnt. Minden fontos ipari központ nagy gyáraiban munkásbizottságok alakultak, amelyekkel kizárólag a munkáltató tárgyal, és amelyek minden vitát eldöntenek.
És végül még egy dolog, a látszólag „kaotikus” sztrájkok és a „szervezetlen” forradalmi akciók a januári általános sztrájk után egy lázas szervezési munka kezdőpontjává válnak. Történelem úrnő távolról mosolyogva csúfolja a bürokratikus bábokat, akik komoran őrködnek a német szakszervezetek sorsa felett. A szilárd szervezetek, amelyeket egy esetleges német tömegsztrájk elengedhetetlen hipotéziseként kellene megerősíteni, mint egy bevehetetlen erődöt – ezek a szervezetek Oroszországban éppen ellenkezőleg, már a tömegsztrájkból születtek. És míg a német szakszervezetek őrei leginkább attól félnek, hogy a szervezetek darabokra hullanak egy forradalmi forgószélben, mint a ritka porcelán, az orosz forradalom éppen az ellenkező képet mutatja; a forgószélből és a viharból, a tömegsztrájk és az utcai harcok tüzéből és lángjából újjászületnek, mint Vénusz a habból, a friss, fiatal, erőteljes, lendületes szakszervezetek.
Itt ismét egy kis példa, amely azonban jellemző az egész birodalomra. Az 1906 februárjában Szentpéterváron megrendezett második orosz szakszervezeti konferencián a pétervári szakszervezetek képviselője a szakszervezetek fejlődéséről szóló jelentésében a cári fővárosról a következőket mondta:
„1905. január 22., amely elsodorta a Gapon-szakszervezetet, fordulópont volt. A munkások tömegesen tapasztalattal tanulták meg értékelni és megérteni a szervezés fontosságát, és hogy csak ők maguk hozhatják létre ezeket a szervezeteket. Az első szakszervezet – a nyomdászoké – közvetlen kapcsolatban született az januári mozgalommal. A tarifák kidolgozására kinevezett bizottság megfogalmazta az alapszabályokat, és július 19-én a szakszervezet létrejött. Körülbelül ekkor jött létre az irodai dolgozók és könyvelők szakszervezete.”
„Ezen szervezetek mellett, amelyek szinte nyíltan működtek, 1905 januárjától októberéig félig legális és illegális szakszervezetek is létrejöttek. Az előbbiek közé tartozott például a vegyészek segédjeinek és kereskedelmi alkalmazottak szakszervezete. Az illegális szakszervezetek közül különösen figyelmet érdemel az órások szakszervezete, amelynek első titkos ülését április 24-én tartották. Minden próbálkozás általános nyílt gyűlés összehívására a rendőrség és a munkáltatók ellenállásán, a Kereskedelmi Kamara formájában, meghiúsult. Ez a balszerencse azonban nem akadályozta meg a szakszervezet létezését. A szabók és szabónők szakszervezete 1905-ben jött létre egy erdőben tartott gyűlésen, amelyen hetven szabó vett részt. Miután megvitatták a szakszervezet létrehozásának kérdését, kineveztek egy bizottságot, amelyet az alapszabályok kidolgozásával bíztak meg. A bizottság minden próbálkozása a szakszervezet törvényes létrehozására sikertelen volt. Tevékenysége az agitációra és az új tagok toborzására korlátozódott az egyes műhelyekben. Hasonló sors jutott a cipészek szakszervezetének. Júliusban egy titkos éjszakai gyűlést hívtak össze a város melletti erdőben. Több mint 100 cipész vett részt; jelentést olvastak fel a szakszervezeti mozgalom fontosságáról, történetéről Nyugat-Európában és feladatairól Oroszországban. Ezután határozatot hoztak a szakszervezet létrehozásáról; tizenkét fős bizottságot neveztek ki az alapszabályok kidolgozására és a cipészek általános gyűlésének összehívására. Az alapszabályokat kidolgozták, de ez idő alatt nem sikerült kinyomtatni őket, és az általános gyűlést sem sikerült összehívni.”
Ezek voltak az első nehéz kezdetek. Aztán jöttek az októberi napok, a második általános sztrájk, a cár október 30-i kiáltványa és a rövid „alkotmányos időszak”. A munkások lángoló lelkesedéssel vetették magukat a politikai szabadság hullámaiba, hogy azonnal felhasználják azt a szervezési munka érdekében. A napi politikai gyűlések, viták és klubok alakítása mellett azonnal kezébe vették a szakszervezeti mozgalom fejlesztését. Októberben és novemberben negyven új szakszervezet jelent meg Szentpéterváron. Hamarosan létrehoztak egy „központi irodát”, vagyis egy szakszervezeti tanácsot, megjelentek különféle szakszervezeti lapok, és november óta központi orgánum is megjelent, a Szakszervezet.
Ami Szentpétervárt illeti, az lényegében igaz volt Moszkvára és Odesszára, Kijevre és Nyikolajevre, Szaratovra és Voronyezsre, Szamarára és Nyizsnyij Novgorodra, valamint Oroszország minden nagyobb városára, és még inkább Lengyelországra. A különböző városok szakszervezetei kapcsolatot kerestek egymással, és konferenciákat tartottak. Az „alkotmányos időszak” vége és a reakcióba való visszatérés 1905 decemberében ideiglenesen megállította a szakszervezetek nyílt, széleskörű tevékenységét, de azonban nem olthatta ki őket teljesen. Titokban szervezetként működtek, és időnként nyílt bérharcokat is folytattak. A szakszervezeti élet legális és illegális állapotának sajátos keveréke alakult ki, amely megfelelt a rendkívül ellentmondásos forradalmi helyzetnek.
De a harcok közepette is szélesebb körben folytatódott a szervezési munka, mélyreható, nem is szólva pedáns módon. Például Lengyelország és Litvánia szociáldemokrata szakszervezetei, amelyeket az utolsó kongresszuson (1906 júliusában) öt küldött képviselt 10 000 taggal, a szokásos alapszabályokkal, nyomtatott tagsági igazolványokkal, ragasztóbélyegekkel stb. vannak felszerelve. És ugyanazok a bankárok és cipészek, mérnökök és nyomdászok Varsóban és Łódźban, akik 1905 júniusában barikádokon álltak, és decemberben csak a pétervári szóra vártak, hogy az utcai harcokba kezdjenek, időt nyertek és lelkesedtek, hogy egyik és másik tömegsztrájk között, börtön és munkahelyi zárás között, ostromhelyzetben is foglalkozzanak szakszervezeti alapszabályaikkal és komolyan megvitassák azokat. Ezek a tegnapi és holnapi barikádállítók valóban többször is súlyosan megdorgálták vezetőiket a gyűléseken, és azzal fenyegették őket, hogy kilépnek a pártból, mert a szerencsétlen szakszervezeti tagsági igazolványokat nem lehetett elég gyorsan kinyomtatni – titkos nyomdákban, az állandó rendőri üldöztetés közepette. Ez a lelkesedés és ez a komolyság a mai napig tart. Például 1906 júliusának első két hetében tizenöt új szakszervezet jelent meg Jekatyerinoszlavban, hat Kosztromában, több Kijevben, Poltavában, Szmolenszkben, Cserkasziban, Proszkurivóban, egészen a legjelentéktelenebb vidéki városokig.
A moszkvai szakszervezeti tanács június 4-i ülésén, az egyes szakszervezeti küldöttek beszámolóinak elfogadása után határozat született arról, hogy „a szakszervezetek fegyelmezzék tagjaikat és tartózkodjanak az utcai zavargásoktól, mert az idő nem tekinthető alkalmasnak a tömegsztrájkra. A kormány részéről lehetséges provokációk esetén ügyelni kell arra, hogy a tömeg ne ömljön ki az utcákra.” Végül a tanács úgy döntött, hogy ha bármikor egy szakszervezet sztrájkba kezd, a többiek tartózkodjanak minden bérköveteléstől. A gazdasági harcok nagy részét most a szakszervezetek irányítják.
Így a januári általános sztrájkból kiinduló és a mai napig nem szűnő nagy gazdasági harc széles hátteret képezett a forradalomnak, amelyből a politikai agitáció és a forradalom külső eseményeivel folyamatos kölcsönhatásban itt-ott most elszigetelt robbanások, most pedig a proletariátus nagy része tör elő. Így lángolnak fel egymás után a következő események ezen a háttéren: a május elsejei demonstráción Varsóban példátlan, abszolút általános sztrájk volt, amely véres összecsapásban végződött a védtelen tömeg és a katonák között. Łódźban júniusban egy tömeges tüntetés, amelyet a katonák szétkergettek, 100 000 munkás demonstrációjához vezetett a katonai brutalitás néhány áldozatának temetésén, és újabb összecsapáshoz a katonasággal, végül június 23-án, 24-én és 25-én az első barikádharcba torkollott a cári birodalomban. Hasonlóképpen júniusban a Fekete-tengeri Flotta matrózainak első nagy lázadása robbant ki Odessza kikötőjében a Patyomkin páncélos fedélzetén történt jelentéktelen incidensből, amely azonnal hatott Odesszára és Nyikolajevre heves tömegsztrájk formájában. További visszhangként követte a tömegsztrájk és a matrózlázadások Kronstadtban, Libauban és Vlagyivosztokban.
Október hónapban a Szentpétervári munkástanács grandiózus kísérletet tett a nyolcórás munkanap bevezetésére. A munkástanács úgy döntött, hogy forradalmi módon éri el a nyolcórás munkanapot. Ez azt jelenti, hogy a kijelölt napon Pétervár minden munkása közölje a munkáltatóval, hogy nem hajlandó napi nyolc óránál többet dolgozni, és nyolc óra elteltével hagyja el munkahelyét. Az ötlet élénk agitációt váltott ki, lelkesedéssel fogadta el a proletariátus, és végrehajtotta, de ezzel nem kerülték el a nagyon nagy áldozatokat. Így például a nyolcórás munkanap óriási bércsökkenést jelentett a textilipari munkások számára, akik eddig tizenegy órát dolgoztak, és darabmunkarendszerben. Ezt azonban szívesen elfogadták. Egy héten belül a nyolcórás munkanap minden gyárban és műhelyben érvényesült Péterváron, és a munkások öröme nem ismert határokat. Hamarosan azonban a munkáltatók, akik először megdöbbentek, felkészültek a védekezésre; mindenhol azzal fenyegetőztek, hogy bezárják gyáraikat. Néhány munkás beleegyezett a tárgyalásokba, és itt tízórás, ott kilencórás munkanapot értek el. A pétervári proletariátus elitje, a nagy állami gépészeti létesítmények munkásai azonban rendíthetetlenek maradtak, és munkahelyi záráshoz vezettek, amely negyven-ötezer embert vetett ki az utcára egy hónapra. A megállapodáskor a nyolcórás munkanap mozgalma beolvadt a decemberi általános sztrájkba, amelyet a nagy munkahelyi zárás nagymértékben akadályozott.
Eközben azonban októberben az egész birodalomban a második hatalmas általános sztrájk következik a Buligin-Duma tervére válaszul – a sztrájk, amelyre a vasutasok adták a jelet. A proletariátus második nagy akciója már lényegesen más jellegű, mint az első, januári. A politikai tudatosság eleme már sokkal nagyobb szerepet játszik. Itt is, természetesen, a tömegsztrájk kitörésének közvetlen alkalmát egy alárendelt és látszólag véletlenszerű dolog adta: a vasutasok és a vezetés közötti konfliktus a nyugdíjalap miatt. De az ipari proletariátus általános felkelése, amely ezt követte, világos politikai elképzelések szerint folyt. A januári sztrájk prológusa egy menet volt a cárhoz, hogy politikai szabadságot kérjen: az októberi sztrájk jelszava pedig elszabadult a cári alkotmányos komédiával!
És a cár október 30-i kiáltványa miatti általános sztrájk azonnali sikerének köszönhetően a mozgalom nem ömlik vissza magára, mint januárban, hanem kifelé ömlik az újonnan megszerzett politikai szabadság lelkes tevékenységében. Demonstrációk, gyűlések, egy fiatal sajtó, nyilvános viták és véres mészárlások a történet vége, majd új tömegsztrájkok és demonstrációk – ilyen viharos képet mutatnak a novemberi és decemberi napok. Novemberben a szociáldemokraták kezdeményezésére Péterváron az első demonstratív tömegsztrájkot szervezték, mint tiltakozó demonstrációt Lengyelország és Livónia véres eseményei és ostromállapotának kihirdetése ellen.
A rövid alkotmányos időszak utáni erjedés és a szörnyű felébredés végül decemberben az egész birodalomban kitörő harmadik általános tömegsztrájkhoz vezet. Ezúttal a menete és kimenetele teljesen más, mint a két korábbi esetben. A politikai akció nem változik gazdasági akcióvá, mint januárban, de már nem ér el gyors győzelmet, mint októberben. A cári klikk kísérletei a valódi politikai szabadsággal már nem történnek meg, és a forradalmi akció ezzel először és teljes hosszában az abszolutizmus fizikai erőszakának erős falába ütközött. A progresszív tapasztalatok logikus belső fejlődése folytán a tömegsztrájk ezúttal nyílt felkelésbe, fegyveres barikádokba és utcai harcokba torkollott Moszkvában. A decemberi napok Moszkvában lezárják a forradalom első eseménydús évét, mint a politikai akció és a tömegsztrájk-mozgalom emelkedő vonalának legmagasabb pontját.
A moszkvai események tipikus képet mutatnak a forradalmi mozgalom logikus fejlődéséről és egyben jövőjéről egészében: elkerülhetetlen befejezésük egy általános nyílt felkelésben, amely ismét csak egy sor előkészítő részleges felkelés iskoláján keresztül jöhet létre, amelyek részleges külső „vereségekben” végződnek, és egyenként „elhamarkodottnak” tűnhetnek.
1906-ban a Duma-választások és a Duma-incidensek következtek. A proletariátus erős forradalmi ösztönből és a helyzet világos ismeretéből bojkottálja az egész cári alkotmányos komédiát, és a liberalizmus ismét néhány hónapig a középpontba kerül. Úgy tűnik, hogy ismét előtérbe kerül a 1904-es helyzet, a beszédek időszaka a tettek helyett, és a proletariátus egy időre az árnyékba vonul, hogy szorgalmasabban szentelje magát a szakszervezeti harcra és a szervezési munkára. A tömegsztrájkokról már nem beszélnek, míg a liberális retorika csattogó rakétáit napról napra elsütik. Végül lehull a vasfüggöny, a szereplők szétszélednek, és a liberális rakétákból semmi sem marad, csak füst és pára. Az orosz szociáldemokrácia Központi Bizottságának kísérlete, hogy tömegsztrájkot szervezzen, mint demonstrációt a Duma és a liberális beszédidőszak újranyitása mellett, teljesen laposan sül el. A politikai tömegsztrájk szerepe kimerült, de ugyanakkor a tömegsztrájk átmenete egy általános népfelkelésbe még nem valósult meg. A liberális epizód elmúlt, a proletár epizód még nem kezdődött el. A színpad egyelőre üres marad.