V. Az oroszországi munkásmozgalom tanulságai Németországra alkalmazva
Most vizsgáljuk meg, hogy az orosz tömegsztrájkokból levonható tanulságok milyen mértékben alkalmazhatók Németországban. A társadalmi és politikai viszonyok, valamint a munkásmozgalom története és helyzete jelentősen eltér Németországban és Oroszországban. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az orosz tömegsztrájkok belső törvényszerűségei kizárólag az oroszországi sajátosságok termékei, amelyeket a német proletariátusnak nem kell figyelembe vennie. Az orosz forradalomban a politikai és gazdasági harc között nagyon szoros belső kapcsolat van; egységük a tömegsztrájkok időszakában valósággá válik. De vajon ez nem csupán az orosz abszolutizmus eredménye? Egy olyan államban, ahol a munkásmozgalom minden formája és megnyilvánulása tilos, ahol a legegyszerűbb sztrájk is politikai bűntett, logikus, hogy minden gazdasági harc politikaivá válik.
Továbbá, amikor éppen ellenkezőleg, a politikai forradalom első kitörése maga után vonja az orosz munkásosztály általános leszámolását a munkáltatókkal, az szintén egyszerűen annak a következménye, hogy az orosz munkásnak eddig nagyon alacsony életszínvonala volt, és soha nem folytatott gazdasági harcot állapotának javításáért. Az oroszországi proletariátusnak először ki kell magát küzdenie ezekből a nyomorúságos körülményekből, és mi csoda, hogy mohón ragadták meg az első lehetőséget, amint a forradalom friss szelet hozott az abszolutizmus fülledt levegőjébe?
És végül, az orosz tömegsztrájkok viharos forradalmi menete, valamint túlnyomóan spontán, elemi jellege egyrészt Oroszország politikai elmaradottságával, a keleti despotizmus megdöntésének szükségességével, másrészt az orosz proletariátus szervezetlenségével és fegyelmezettségének hiányával magyarázható. Egy olyan országban, ahol a munkásosztály harminc éves politikai tapasztalattal rendelkezik, ahol hárommillió tagú erős szociáldemokrata párt és negyedmillió kiválasztott csapat van szakszervezetekbe szervezve, sem a politikai harc, sem a tömegsztrájk nem veheti fel azt a viharos és elemi jellegzetességet, mint egy félig barbár államban, amely éppen most ugrott ki a középkorból a modern polgári rendbe. Ez az általános felfogás azok között, akik egy ország társadalmi viszonyainak érettségi szintjét a törvénykönyvek szövegéből olvassák ki.
Vizsgáljuk meg sorban a kérdéseket. Először is, téves úton járunk, ha az oroszországi gazdasági harc kezdetét csak a forradalom kitöréséhez kötjük. Valójában az oroszországi sztrájkok és bérviták már az elmúlt század kilencvenes éveitől kezdve egyre gyakoribbá váltak, és az oroszországi Lengyelországban már a nyolcvanas évektől kezdve, és végül polgári jogokat szereztek a munkásoknak. Persze gyakran brutális rendőri intézkedések követték őket, de mégis mindennapos jelenségek voltak. Például Varsóban és Łódźban már 1891-ben jelentős sztrájkalap volt, és a szakszervezetek iránti lelkesedés ezekben az években még rövid időre azt a „gazdasági” illúziót is megteremtette Lengyelországban, amely néhány évvel később Péterváron és Oroszország többi részén uralkodott.
Ugyanígy nagy túlzás az a képzet, hogy a cári birodalom proletárjai a forradalom előtt koldusok életszínvonalán éltek volna. A nagyvárosok nagyipari munkásainak azon rétege, akik a gazdasági és politikai harcban egyaránt aktívak és lelkesek voltak, az élet anyagi körülményeit tekintve alig alacsonyabb szinten állnak, mint a német proletariátus megfelelő rétege, és egyes foglalkozásokban Oroszországban ugyanolyan magas béreket lehet találni, mint Németországban, és itt-ott még magasabbakat is. Ami a munkanap hosszát illeti, a két ország nagyiparában a különbség itt-ott elhanyagolható. Az orosz munkásosztály állítólagos anyagi és kulturális rabszolgaságának képe szintén alaptalan a valóságban. Ezt a képet, mint egy kis gondolkodás mutatja, maguk a forradalom tényei is cáfolják, és az a kiemelkedő szerep, amelyet a proletariátus játszott benne. Koldusokkal nem lehet ilyen politikai érettségű és gondolkodású forradalmat csinálni, és a pétervári, varsói, moszkvai és odesszai ipari munkások, akik a harc élvonalában állnak, kulturálisan és szellemileg sokkal közelebb állnak a nyugat-európai típushoz, mint azt gondolják, akik a polgári parlamentarizmust és a módszeres szakszervezeti gyakorlatot a proletariátus számára nélkülözhetetlen, vagy akár az egyetlen kultúraiskolának tekintik. Oroszország modern nagy tőkés fejlődése és a szociáldemokrácia tizenöt éves szellemi befolyása, amely ösztönözte és irányította a gazdasági harcot, jelentős kulturális munkát végzett a polgári jogrend külső garanciái nélkül.
A kontraszt azonban csökken, ha másrészt egy kicsit mélyebben belekukkantunk a német munkásosztály tényleges életszínvonalába. Az oroszországi nagy politikai tömegsztrájkok már az első pillanattól kezdve felkeltették a proletariátus legszélesebb rétegeit, és lázas gazdasági harcba taszították őket. De vajon nem léteznek-e Németországban is egész műveletlen rétegek a munkások között, amelyekhez a szakszervezetek meleg fénye eddig alig hatolt el, egész rétegek, amelyek eddig még soha nem próbálták meg, vagy hiába próbálták meg napi bérharcokkal kiemelni magukat társadalmi rabszolgaságukból?
Vegyük például a bányászok nyomorúságát. Már a csendes munkanapokban, Németország parlamentáris monoton hideg légkörében – ahogy más országokban is, és még a szakszervezetek Eldorádójában, Nagy-Britanniában is – a bányászok bérharca alig fejeződik ki másként, mint időnként erőszakos kitörésekben, tipikus, elemi jellegű tömegsztrájkok formájában. Ez csak azt mutatja, hogy a munka és a tőke közötti ellentét túl éles és erőszakos ahhoz, hogy csendes, szisztematikus, részleges szakszervezeti harcok formájában szétmorzsolódjon. A bányászok nyomorúsága, amelynek kitörési talaja még „normális” időkben is a legnagyobb erőszak viharcentruma, minden nagy politikai tömegakcióval, minden erőszakos, hirtelen rántással, amely megzavarja a mindennapi társadalmi élet pillanatnyi egyensúlyát, azonnal felrobban egy erőszakos gazdasági szocialista harcban.
Vegyük továbbá a textilmunkások nyomorúságát. Itt is a keserű és legtöbbször eredménytelen bérharcok, amelyek néhány évente végigsöpörtek Vogtlandon, csak halvány képet adnak arról, milyen hevességgel robbanhat fel a trösztösített textiltőke rabszolgatömege egy politikai összeomlás, a német proletariátus erőteljes, merész tömegakciója közepette. Vegyük továbbá a házi munkások, a készruházati munkások, az elektromos munkások nyomorúságát, valódi viharcentrumokat, amelyekben annál biztosabban törnek ki erőszakos harcok minden németországi politikai légköri zavar esetén, minél ritkábban vállalkoznak a proletárok harcra nyugodt időkben; és minél sikertelenebben harcolnak bármikor, annál brutálisabban kényszeríti őket a tőke vissza a rabszolgaság igájához, fogukat csikorgatva.
Most azonban egész nagy proletárkategóriákat kell figyelembe vennünk, amelyek Németország „normális” folyamatai során semmiképpen sem vehetnek részt békés gazdasági harcban állapotuk javításáért, és semmiképpen sem élvezhetik a szervezkedés jogát. Először és leginkább a vasúti és postai alkalmazottak nyilvánvaló nyomorúságát említhetjük. Ezen állami munkások számára oroszországi viszonyok uralkodnak Németország parlamentáris alkotmányos államának közepén, vagyis olyan oroszországi viszonyok, amelyek csak a forradalom előtt, az abszolutizmus zavartalan fénykorában léteztek. Már az 1905-ös októberi nagy sztrájkban az akkor formálisan abszolutista Oroszországban a vasúti munkások gazdasági és társadalmi mozgásszabadságát tekintve fejjel magasabbak voltak a németeknél. Az orosz vasúti és postai alkalmazottak a viharban megszerezték a szervezkedés de facto jogát, és ha pillanatnyilag perek és áldozatok voltak a rendszeresek, azok nem befolyásolhatták a munkások belső egységét.
Azonban teljesen téves pszichológiai számítás lenne, ha a német reakcióval együtt azt feltételeznénk, hogy a német vasúti és postai alkalmazottak rabszolgaszerű engedelmessége örökké tart, hogy ez egy szikla, amelyet semmi sem képes elkoptatni. Amikor még a német szakszervezeti vezetők is hozzászoktak a meglévő viszonyokhoz oly mértékben, hogy szinte példátlan közönyösséggel teljes elégedettséggel szemlélhetik a szakszervezeti harc eredményeit Németországban, akkor az egyenruhás állami rabszolgák mélyen gyökerező, régóta elnyomott elégedetlenség elkerülhetetlenül kitör az ipari munkások általános felkelése közepette. És amikor a proletariátus ipari előharca tömegsztrájkokkal új politikai jogokért nyúl, vagy megpróbálja megvédeni a meglévőket, a vasúti és postai alkalmazottak nagy seregének szükségszerűen eszébe kell jutnia saját különleges szégyene, és végül fel kell ébrednie, hogy megszabaduljon az orosz abszolutizmus azon részétől, amelyet különösen számukra tartogatnak Németországban.
A pedáns felfogás, amely a nagy népmozgalmakat terv és recept szerint szeretné kifejleszteni, a vasúti munkások szervezkedési jogának megszerzését tartja szükségesnek, mielőtt bárki is „merne gondolni” egy tömegsztrájkra Németországban. A tényleges és természetes események menete csak ennek az ellenkezője lehet: csak egy spontán, erőteljes tömegsztrájk-akcióból születhet meg a német vasúti munkások, valamint a postai alkalmazottak szervezkedési joga. És a problémák, amelyek Németország meglévő viszonyai között megoldhatatlanok, hirtelen megoldást találnak a proletariátus általános politikai tömegakciójának hatása és nyomása alatt.
És végül, a legnagyobb és legfontosabb: a mezőgazdasági munkások nyomorúsága. Ha a brit szakszervezetek kizárólag ipari munkásokból állnak, az teljesen érthető a brit nemzetgazdaság sajátos jellege és a mezőgazdaság általában véve jelentéktelen szerepe miatt Nagy-Britanniában. Németországban egy szakszervezeti szervezet, legyen bármilyen jól felépített, ha csak ipari munkásokat foglal magában, és a mezőgazdasági munkások nagy serege számára hozzáférhetetlen, csak gyenge, részleges képet ad a proletariátus körülményeiről. De újra végzetes tévedés lenne azt gondolni, hogy a vidéki viszonyok változatlanok és mozdíthatatlanok, és hogy a szociáldemokrácia fáradhatatlan nevelő munkája, és még inkább Németország egész belső osztálypolitikája, nem ássa alá folyamatosan a mezőgazdasági munkások külső passzivitását, és hogy a német proletariátus bármilyen célú általános osztályharca nem vonhatja be a vidéki proletariátust is a konfliktusba.
Hasonlóképpen, az állítólagos gazdasági fölény képe a német proletariátus javára Oroszországgal szemben jelentősen megváltozik, ha elfordulunk a szakszervezetekbe szervezett iparágak és ágazatok táblázataitól, és vetünk egy pillantást azokra a proletár nagy csoportokra, akik teljesen kívül esnek a szakszervezeti harc keretein, vagy akik speciális gazdasági helyzete nem engedi, hogy a szakszervezetek napi gerilla-harcának szűk kereteibe szorítsák őket. Ott egymás után látunk egy-egy fontos területet, ahol az ellentétek kiéleződése a végletekig fokozódott, ahol bőségesen felhalmozódott a gyúlékony anyag, ahol az „orosz abszolutizmus” a legmeztelenebb formájában van jelen, és ahol gazdaságilag először a tőkével való legelemibb számvetést kell elvégezni.
Egy általános politikai tömegsztrájk során azután ezek a rendezetlen számlák elkerülhetetlenül benyújtásra kerülnének az uralkodó rendszernek. Egy mesterségesen szervezett, egyszeri demonstráció a városi proletariátus részéről, egy pusztán fegyelmezettségből fakadó tömegsztrájk, amelyet egy pártvezetőség karmesteri pálcája irányít, a nép széles rétegeit hidegen és közömbösen hagyhatná. Egy erőteljes és vakmerő harci akció az ipari proletariátus részéről azonban, amely forradalmi helyzetből születik, szükségszerűen hatással lenne a mélyebben fekvő társadalmi rétegekre is, és végül viharos általános gazdasági harcba sodorná mindazokat, akik normális időkben kívül maradnak a mindennapi szakszervezeti küzdelmeken.
Ha azonban visszatérünk a német ipari proletariátus szervezett élcsapatához, és szem előtt tartjuk az orosz munkásosztály által kitűzött gazdasági harci célokat, akkor nem találunk semmiféle hajlamot arra, hogy lekicsinyeljék a fiatal mozgalmak törekvéseit, ahogyan azt a legrégebbi német szakszervezetek tették. Így például az orosz sztrájkok legfontosabb általános követelése január 22. óta – a nyolcórás munkanap – a német proletariátus számára egyáltalán nem egy elérhetetlen követelés, hanem inkább egy szép, de távoli eszmény. Ez ugyanúgy érvényes a „ház uralmáért” folytatott küzdelemre, a munkásbizottságok minden gyárba való bevezetésére, a teljesítménybérezés eltörlésére, a kézművesipari házimunka megszüntetésére, a vasárnapi pihenőnap teljes betartására és az egyesülési jog elismerésére. Igen, közelebbről megvizsgálva az orosz proletariátus gazdasági harci céljai a német munkásság számára is nagyon is valóságosak, és igen érzékeny pontokat érintenek a munkások életében.
Ebből elkerülhetetlenül következik, hogy a tisztán politikai tömegsztrájk, amelyet előnyben részesítenek, Németországban pusztán élettelen elméleti konstrukció. Ha a tömegsztrájkok természetes módon egy erőteljes forradalmi erjedésből fakadnak, akkor éppolyan természetesen, akárcsak Oroszországban, egy egész korszakot átölelő, elemi erejű gazdasági küzdelmekké alakulnak át. A szakszervezeti vezetők azon félelmei tehát, hogy a gazdasági érdekekért folytatott harc egy viharos politikai küzdelem időszakában, tömegsztrájkok közepette egyszerűen háttérbe szorítható és elnyomható, teljesen alaptalan, iskolás elképzelés az események menetéről. Egy forradalmi időszak Németországban is olyan mértékben alakítaná át a szakszervezeti harc jellegét és fejlesztené ki annak lehetőségeit, hogy a jelenlegi szakszervezeti gerillaharc ehhez képest gyerekjátéknak tűnne. Ugyanakkor pedig ebből az elemi erejű gazdasági tömegsztrájkból a politikai küzdelem is folyamatosan új lendületet és friss erőt merítene. Az oroszországi sztrájkok jelenlegi mozgatórugója – a gazdasági és politikai küzdelem kölcsönhatása –, amely egyben a proletariátus forradalmi cselekvésének szabályozó mechanizmusa is, természetes módon Németországban is az adott körülményekből fakadna.