VI. A szervezett és szervezetlen munkások együttműködése szükséges a győzelemhez
Ezzel kapcsolatban a szervezettség kérdése Németországban a tömegsztrájk problémájával szemben lényegesen más megvilágításba kerül.
Számos szakszervezeti vezető álláspontja ebben a kérdésben általában abban összegződik, hogy „még nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy egy ilyen kockázatos erőpróbát, mint a tömegsztrájk, megkockáztassunk”. Ez az álláspont azonban addig nem tartható, amíg békés úton, fejszámolással meg lehet határozni, hogy a proletariátus mikor lesz „elég erős” bármilyen harchoz. Harminc évvel ezelőtt a német szakszervezeteknek 50 000 tagja volt. Ez nyilvánvalóan olyan szám volt, amellyel a fenti méretű tömegsztrájkra nem is gondolhattak. Tizenöt évvel később a szakszervezetek négyszeresen erősebbek lettek, és 237 000 tagot számláltak. Ha azonban akkor megkérdezték volna a jelenlegi szakszervezeti vezetőket, hogy a proletariátus szervezettsége elég érett-e már egy tömegsztrájkhoz, biztosan azt válaszolták volna, hogy még közel sem, és hogy a szakszervezetekbe szervezettek számát először milliókban kellene számolni.
Ma a szakszervezetek taglétszáma már a második milliót súrolja, de a vezetők nézetei továbbra is pontosan ugyanazok, és nagyon is valószínű, hogy a végéig is azok maradnak. A hallgatólagos feltételezés az, hogy Németország teljes munkásosztályát, az utolsó férfiig és nőig, be kell vonni a szervezetekbe, mielőtt „elég erős” lenne egy tömegakció kockázatára, amelyet aztán a régi formula szerint valószínűleg „fölöslegesnek” tartanának. Ez az elmélet azonban teljesen utópisztikus, egyszerűen azért, mert belső ellentmondást hordoz, és egy ördögi körbe esik. Azt feltételezi, hogy a munkások minden közvetlen osztályharcba való bekapcsolódása előtt teljesen szervezettek kell legyenek. A kapitalista fejlődés és a polgári állam körülményei azonban lehetetlenné teszik, hogy a dolgok normális menetében, viharos osztályharcok nélkül, bizonyos rétegek – és ezek a legnagyobbak, legfontosabbak, legalsóbbak és a tőke és az állam által leginkább elnyomottak – egyáltalán szerveződjenek. Még Nagy-Britanniában is, ahol egy egész évszázad fáradhatatlan szakszervezeti erőfeszítés zajlott anélkül, hogy bármilyen „zavargás” történt volna – kivéve a kezdeti időszakot a chartista mozgalom idején –, anélkül, hogy bármilyen „romantikus forradalmi” hiba vagy kísértés előfordult volna, nem sikerült többet elérni, mint a proletariátus jobban fizetett rétegeinek kisebbségének szervezését.
Másrészt a szakszervezetek, mint a proletariátus minden harcszervezete, nem tudnak másként fennmaradni, mint harc által, és nem is olyan harc által, mint a békák és egerek háborúja a polgári parlamentarizmus stagnáló vizeiben, hanem a tömegsztrájkok viharos forradalmi időszakaiban. A merev, mechanikus-bürokratikus felfogás nem képes másként elképzelni a harcot, mint a szervezettség egy bizonyos erősségi szintjének termékét. Ezzel szemben az élő, dialektikus magyarázat szerint a szervezettség a harc termékeként jön létre. E jelenségre már láttunk egy grandiózus példát Oroszországban, ahol egy szinte teljesen szervezetlen proletariátus egy és fél év alatt átfogó szervezeti hálózatot hozott létre a forradalmi harc viharos időszaka alatt.
Egy másik példát erre a német szakszervezetek története szolgáltat. 1878-ban a szakszervezetek taglétszáma 50 000 volt. A mai szakszervezeti vezetők elmélete szerint ez a szervezettség, mint fentebb említettük, közel sem volt „elég erős” ahhoz, hogy erőszakos politikai harcba kezdjen. A német szakszervezetek azonban, bármilyen gyengék is voltak akkor, mégis belekezdtek a harcba – nevezetesen az antiszocialista törvény elleni harcba –, és megmutatták, hogy „elég erősek” ahhoz, hogy nemcsak győztesen kerüljenek ki a harcból, hanem hogy ötszörösére növeljék erejüket: 1891-ben, az antiszocialista törvények hatályon kívül helyezése után, a tagságuk száma 277 659 volt. Igaz, hogy a szakszervezetek az antiszocialista törvények elleni harcban alkalmazott módszerei nem felelnek meg egy békés, méhecske-szerű, folyamatos folyamat ideáljának: először teljesen tönkrementek a harcban, hogy aztán a következő hullámon újjászülessenek és újjáépüljenek. De ez pontosan a proletár osztályszervezetekre jellemző növekedési módszer: a harcban próbára tenni magukat, és megerősödve kikerülni a harcból.
Ha közelebbről megvizsgáljuk a német viszonyokat és a munkásosztály különböző rétegeinek helyzetét, nyilvánvalóvá válik, hogy az elkövetkező viharos politikai tömegküzdelmek időszaka nem a német szakszervezetek féltett, fenyegető bukását hozza, hanem éppen ellenkezőleg, eddig fel nem tárt kilátásokat nyit meg a hatalmi szférájuk kiterjesztésére – egy olyan kiterjesztésre, amely ugrásszerűen gyorsan fog történni. De a kérdésnek van egy másik oldala is. A tömegsztrájkok szervezett munkásokkal történő komoly politikai osztályharcként való lebonyolításának terve teljesen reménytelen. Ha a tömegsztrájk, vagy inkább a tömegsztrájkok és a tömegküzdelem sikeresek akarnak lenni, valódi népmozgalommá kell válniuk, vagyis a proletariátus legszélesebb rétegeit be kell vonni a harcba. Már a parlamentáris formában is a proletár osztályharc ereje nem a kis, szervezett csoporton, hanem a forradalmi szellemű proletariátus környezetén nyugszik. Ha a szociáldemokraták csak néhány százezer szervezett taggal lépnének be a választási harcba, magukat meddőségre ítélnék. És bár a szociáldemokrácia törekszik arra, hogy ahol csak lehetséges, a szavazóinak nagy seregét bevonja a párt szervezetébe, a szavazótömege harminc év szociáldemokrata tapasztalata után nem a párt szervezetének növekedésén keresztül növekszik, hanem éppen ellenkezőleg, a választási harc által ideiglenesen megnyert új proletárrétegek képezik a későbbi szervezés termő talaját. Itt nem a szervezés szolgáltatja a harc csapatait, hanem a harc, egyre nagyobb mértékben, szolgáltatja a szervezés toborzóit.
Ez nyilvánvalóan sokkal inkább érvényes a közvetlen politikai tömegakciókra, mint a parlamentáris harcra. Ha a szociáldemokraták mint a munkásosztály szervezett magja, a munkások egész testének legfontosabb élcsapata, és ha a munkásmozgalom politikai tisztasága, ereje és egysége ebből a szervezetből fakad, akkor nem szabad a proletariátus osztálymozgalmát a szervezett kisebbség mozgalmaként elképzelni. Minden valódi, nagy osztályharcnak a legszélesebb tömegek támogatásán és együttműködésén kell nyugodnia, és egy olyan osztályharc-stratégia, amely nem számol ezzel az együttműködéssel, amely a proletariátus kis, jól kiképzett részének finoman színpadolt kimenetelén alapul, elkerülhetetlenül nyomorúságos fiaskóba fullad.
A tömegsztrájkok és a politikai tömegküzdelmek tehát semmiképpen sem hajthatók végre Németországban csak a szervezett munkások által, és nem is értékelhetők egy párt központi bizottságának „rendes” irányítása alapján. Ebben az esetben is – pontosan úgy, mint Oroszországban – nem annyira a „fegyelemre” és a „kiképzésre”, valamint a támogatás és a költségek előzetes legapróbb részletekig történő szabályozására van szükség, hanem egy valódi forradalmi, elszánt osztályakcióra, amely képes megnyerni és bevonni a harcba a szervezetlen munkások legszélesebb köreit, hangulatuk és körülményeik szerint.
A szervezetek túlértékelése és téves értékelése a proletariátus osztályharcában általában a szervezetlen proletár tömeg és politikai érettségük alábecsülésével párosul. Egy forradalmi időszakban, a nagy megrendítő osztályharcok viharában mutatkozik meg először a gyors kapitalista fejlődés és a szociáldemokrata befolyások egész nevelő hatása a nép legszélesebb rétegein, amelyekről békés időkben a szervezettek táblázatai, sőt még a választási statisztikák is csak halvány képet adnak.
Láttuk, hogy Oroszországban körülbelül két év alatt a proletariátus nagy általános akciója azonnal kialakulhat a munkások és a munkáltatók legkisebb részleges konfliktusából, a kormányzati szervek legjelentéktelenebb brutalitásából. Mindenki természetesen látja és hiszi ezt, mert Oroszországban „ott van a forradalom”. De mit is jelent ez? Azt jelenti, hogy az osztályérzet, az osztályösztön él és nagyon is aktív az orosz proletariátusban, így azonnal minden részleges kérdést, amely bármely kis munkáscsoportot érint, általános kérdésként, osztályügyként kezelnek, és villámgyorsan egységként reagálnak rá. Míg Németországban, Franciaországban, Olaszországban és Hollandiában a leghevesebb szakszervezeti konfliktusok alig váltanak ki általános akciót a munkásosztály részéről – és ha igen, csak a szervezett munkások mozdulnak meg –, Oroszországban a legkisebb vita is vihart kavar. Ez azonban nem jelent mást, mint hogy jelenleg – paradoxonként hangzik is – a legfiatalabb, legkevésbé képzett, rosszul nevelt és még rosszabbul szervezett orosz proletariátus osztályösztöne mérhetetlenül erősebb, mint a szervezett, képzett és megvilágosodott német vagy bármely más nyugat-európai ország munkásosztályáé. És ezt nem a „fiatal, kimeríthetetlen Kelet” különleges erényének kell tekinteni a „lomha Nyugattal” szemben, hanem egyszerűen a közvetlen forradalmi tömegakció eredményének.
A megvilágosodott német munkás esetében a szociáldemokraták által ültetett osztálytudat elméleti és lappangó: a polgári parlamentarizmus által uralt időszakban általában nem vehet részt aktívan közvetlen tömegakcióban; ez az ideális összege a választási harc során a választási körzetek négyszáz párhuzamos akciójának, a sok részleges gazdasági sztrájkoknak és hasonlóknak. A forradalomban, amikor a tömegek maguk lépnek a politikai csatatérre, ez az osztálytudat gyakorlativá és aktívvá válik. Egyetlen forradalmi év tehát megadta az orosz proletariátusnak azt a „kiképzést”, amelyet harminc év parlamentáris és szakszervezeti harc nem tud mesterségesen megadni a német proletariátusnak. Természetesen ezen élő, aktív osztályérzet intenzitása jelentősen csökken, vagy inkább lappangó állapotba kerül, a forradalmi időszak lezárulta és egy polgári-parlamentáris alkotmányos állam felépítése után.
És ugyanúgy biztos, hogy másrészt az élő, forradalmi osztályérzet, amely képes cselekvésre, hatással lesz a német proletariátus legszélesebb és legmélyebb rétegeire egy erős politikai elkötelezettség időszakában, és ez annál gyorsabban és mélyebben, annál energikusabban történik, minél intenzívebben folytatja a szociáldemokrácia nevelő munkáját közöttük. Ez a nevelő munka és Németország egész jelenlegi politikájának provokatív és forradalmasító hatása abban nyilvánul meg, hogy mindazok a csoportok, amelyek jelenleg látszólagos politikai ostobaságukban érzéketlenek maradnak a szociáldemokraták és a szakszervezetek minden szervezési kísérletére, egy komoly forradalmi időszakban hirtelen a szociáldemokrácia zászlaja alá állnak. Hat hónapnyi forradalmi időszak befejezi azoknak a jelenleg még szervezetlen tömegeknek a kiképzését, amit tíz évnyi nyilvános tüntetés és röplapok osztogatása sem lenne képes elérni. És amikor Németországban a körülmények elérik ezt a kritikus szakaszt, a ma még szervezetlen és elmaradottnak tartott rétegek a harcban a legradikálisabb, a leghevesebb elemekké válnak, és nem olyanná, akiket magukkal kell vonszolni. Ha Németországban tömegsztrájkokra kerülne sor, akkor szinte biztos, hogy nem a legjobban szervezett munkások – és egészen biztosan nem a nyomdászok – lesznek a legcselekvőképesebbek, hanem a legrosszabbul szervezettek vagy teljesen szervezetlenek – a bányászok, a textilmunkások és talán még a mezőgazdasági dolgozók is.
Ily módon Németországban is ugyanarra a következtetésre jutunk a szociáldemokrácia tömegsztrájkokban betöltött szerepével és a vezetés sajátos feladataival kapcsolatban, mint az oroszországi események elemzése során. Ha elhagyjuk a pártok és szakszervezetek mesterségesen szervezett demonstratív tömegsztrájkjainak pedáns sémáját, és a népi mozgalom élő képére fordítjuk tekintetünket, amely elemi erővel tör elő a társadalmi osztályellentétek és a politikai helyzet csúcspontján – egy olyan mozgalomra, amely politikailag és gazdaságilag egyaránt tömegküzdelmekbe és tömegsztrájkokba torkollik –, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a szociáldemokrácia feladata nem a tömegsztrájkok technikai előkészítése és irányítása, hanem elsősorban az egész mozgalom politikai vezetése.
A szociáldemokraták a proletariátus legfelvilágosultabb, legöntudatosabb élcsapatát alkotják. Nem várhatnak és nem is várhatnak fatalista módon, karba tett kézzel a „forradalmi helyzet” eljövetelére, arra, ami minden spontán népi mozgalomban az égből hullik alá. Éppen ellenkezőleg, most is, mint mindig, siettetniük kell az események kibontakozását, és törekedniük kell a folyamatok felgyorsítására. Ezt azonban nem tehetik meg úgy, hogy bármely pillanatban, véletlenszerűen kiadják a „jelszót” egy tömegsztrájkra, hanem elsősorban úgy, hogy a proletariátus legszélesebb rétegeinek világosan megmutatják e forradalmi időszak elkerülhetetlen eljövetelét, a mögötte álló társadalmi tényezőket és annak politikai következményeit. Ha a proletariátus legszélesebb rétegei megnyerhetők a szociáldemokraták politikai tömegcselekvésének, és ha viszont a szociáldemokraták képesek megragadni és megtartani a tömegmozgalom tényleges vezetését – ha politikai értelemben az egész mozgalom irányítóivá válnak –, akkor a lehető legnagyobb világossággal, következetességgel és határozottsággal kell tájékoztatniuk a német proletariátust a közelgő harc időszakában követendő taktikájukról és céljaikról.