VII. A tömegsztrájk szerepe a forradalomban
Láttuk, hogy a tömegsztrájk Oroszországban nem a szociáldemokraták előre megfontolt taktikájának mesterséges terméke, hanem a jelenlegi forradalom keretein belül egy természetes történelmi jelenség. Melyek azok a tényezők, amelyek Oroszországban létrehozták a forradalomnak ezt az új formáját?
Az orosz forradalom első feladata az abszolutizmus megszüntetése és egy modern polgári-parlamentáris alkotmányos állam létrehozása volt. Formailag ugyanaz a feladat áll előtte, mint amellyel Németország szembesült az 1848-as márciusi forradalomban, és amellyel a XVIII. század végén a Nagy Francia Forradalom. Azonban a körülmények, a történelmi helyzet, amelyben ezek a formailag hasonló forradalmak zajlottak, alapvetően különböznek a mai Oroszországétól. Az alapvető különbség, hogy míg a nyugati polgári forradalmak és a keleti polgári forradalom között a kapitalista fejlődés teljes ciklusa lezajlott. És ez a fejlődés nemcsak a nyugat-európai országokat, hanem az abszolutista Oroszországot is magával ragadta. A nagyarányú ipar minden következményével – modern osztálymegosztás, éles társadalmi ellentétek, modern városi élet és a modern proletariátus – Oroszországban uralkodó formává vált, vagyis a társadalmi fejlődésben a termelés döntő formájává.
Ebből ered a figyelemre méltó, ellentmondásos történelmi helyzet, hogy a polgári forradalom, formális feladatai szerint, első sorban egy modern, osztálytudatos proletariátus által fog végbemenni, és egy olyan nemzetközi környezetben, amelynek jellegzetessége a polgári demokrácia bukása. Nem a burzsoázia a forradalom hajtóereje, mint a nyugati forradalmakban, ahol a proletár tömegek, a kispolgárság tömegében elmerülve, pusztán ágyútölteléket szolgáltattak a burzsoáziának, hanem éppen ellenkezőleg, az osztálytudatos proletariátus az aktív és vezető elem, míg a nagypolgár nyíltan a forradalom ellen vagy liberális mérséklődés pártján áll, és csak a vidéki kispolgárság és a városi kispolgári értelmiség marad határozottan ellenzéki és még forradalmi gondolkodású.
Az orosz proletariátus, amelynek a polgári forradalomban vezető szerepet kell játszania, minden polgári demokráciával szembeni illúzió nélkül lép harcba, erősen kifejlett osztályérzetével, és abban az időben, amikor a tőke és munka közötti ellentét a csúcspontjára ért. Ez az ellentmondásos helyzet abban nyilvánul meg, hogy ebben a formálisan polgári forradalomban a burzsoá társadalom abszolutizmussal szembeni ellentétét a proletariátus burzsoá társadalommal szembeni ellentéte irányítja, hogy a proletariátus harca a burzsoá társadalom ellen egyidejűleg és ugyanolyan erővel irányul mind az abszolutizmus, mind a kapitalista kizsákmányolás ellen, és hogy a forradalmi harc programja egyaránt hangsúlyozza a politikai szabadságot, a nyolcórás munkanap kivívását és a proletariátus anyagi léthez való emberi mércéjét. Az orosz forradalom kettős jellege kifejeződik a gazdasági és politikai harc szoros egyesülésében és kölcsönös hatásában, amelyet az orosz események sajátosságaként láttunk, és amely a tömegsztrájkban találja megfelelő kifejezését.
A korábbi polgári forradalmakban, ahol egyrészt a forradalmi tömegek politikai képzését és vezetését a polgári pártok vállalták, másrészt pedig pusztán a régi kormány megdöntéséről volt szó, a barikádállítás rövid küzdelme volt a forradalmi harc megfelelő formája. Ma a munkásosztálynak saját magát kell tanítania, erőit összpontosítania és irányítania a forradalmi harc folyamán, és így a forradalom nemcsak az ancien régime ellen, hanem a kapitalista kizsákmányolás ellen is irányul; annyira, hogy a tömegsztrájk természetes eszközként jelenik meg a legszélesebb proletár rétegek forradalmi harcba való toborzására, szervezésére és felkészítésére, az államhatalom aláásására és megdöntésére, valamint a kapitalista kizsákmányolás visszaszorítására. A városi ipari proletariátus most Oroszországban a forradalom lelke. De ahhoz, hogy a proletariátus közvetlen politikai harcot folytasson tömegként, először tömegként kell összegyűlnie, és ehhez ki kell lépnie a gyárból és műhelyből, a bányából és öntödéből, legyőzve az atomizálódást és pusztulást, amelyet a kapitalizmus napi igája alatt szenved.
A tömegsztrájk minden nagy forradalmi harc első természetes, impulzív formája, és minél fejlettebb a tőke és munka közötti ellentét, annál hatékonyabbá és döntőbbé kell válnia a tömegsztrájkoknak. A korábbi polgári forradalmak fő formája, a barikádozás, a nyílt összecsapás az állam fegyveres hatalmával, a mai forradalomban csak a csúcspont, csak egy pillanat a proletár tömegküzdelem folyamatában. És ezzel a forradalom új formájában elérjük az osztályharc civilizálódását és enyhítését, amelyet a német szociáldemokrácia opportunistái – Bernstein, David stb. – jósoltak. Igaz, hogy ezek az emberek a kívánt civilizálódást és enyhítést kispolgári demokratikus illúzióinak fényében látták – úgy vélték, hogy az osztályharc kizárólag parlamenti küzdelemre szűkül, és az utcai harc egyszerűen megszűnik. A történelem mélyebb és finomabb módon találta meg a megoldást: a forradalmi tömegsztrájkok megjelenésében, amelyek természetesen semmilyen módon nem helyettesítik a brutális utcai harcokat vagy teszik azokat szükségtelenné, hanem a hosszú politikai küzdelem folyamatának egy pillanatává redukálják őket, és egyidejűleg összekapcsolódnak a forradalmi időszakkal és hatalmas kulturális munkával a szó legszorosabb értelmében: a teljes munkásosztály anyagi és szellemi felemelésével a kapitalista kizsákmányolás barbár formáinak „civilizálásán” keresztül.
Így a tömegsztrájk nem kifejezetten orosz terméknek bizonyul, amely az abszolutizmusból ered, hanem a proletár osztályharc egyetemes formája, amely a kapitalista fejlődés és osztályviszonyok jelenlegi szintjéből származik. Ebből a szempontból a három polgári forradalom – a Nagy Francia Forradalom, a német márciusi forradalom és a jelenlegi orosz forradalom – egy folytonos fejlődési láncot alkotnak, amelyben a kapitalista század sorsa és vége látható. A Nagy Francia Forradalomban a burzsoá társadalom még teljesen fejletlen belső ellentmondásai lehetővé tettek egy hosszú erőszakos harcokkal teli időszakot, amelyben mindazok az ellentétek, amelyek először a forradalom hőseiben csíráztak és értek meg, fékezhetetlenül és korlátlanul tomboltak a vakmerő radikalizmus szellemében. Egy évszázad múltán a német burzsoázia forradalmát, amely a kapitalizmus fejlődésének közepén tört ki, már mindkét oldalról akadályozták a tőke és munka közötti érdekellentétek és erőegyensúlyok, így egy polgári-feudális kompromisszumba fulladt és egy nyomorúságos epizóddá zsugorodott, amely szavakban végződött.
Egy újabb fél évszázad, és a jelenlegi orosz forradalom a történelmi út egy olyan pontján áll, amely már a csúcson túl van, amely a kapitalista társadalom csúcspontjának másik oldalán található, ahol a polgári forradalmakat már nem lehet a burzsoázia és proletariátus közötti ellentét elfojtásával megfullasztani, hanem éppen ellenkezőleg, egy új, hosszú erőszakos társadalmi harc időszakává bővülnek, ahol az abszolutizmussal való elszámolás csekélységnek tűnik a forradalom által felvetett számos új kérdéshez képest. A jelenlegi forradalom az abszolutista Oroszország sajátos viszonyaiban valósítja meg a nemzetközi kapitalista fejlődés általános eredményeit, és nem annyira a régi polgári forradalmak utolsó utódjaként jelenik meg, hanem inkább a nyugati proletár forradalmak új sorozatának előfutáraként. A legvisszamaradottabb ország, éppen azért, mert annyira megbocsáthatatlanul későn kezdte el polgári forradalmát, mutatja meg a német és a legfejlettebb kapitalista országok proletariátusának az osztályharc további módszereit és útjait.
Ennek megfelelően teljesen tévesnek tűnik, ha az orosz forradalmat grandiózus látványosságként, mint valami kifejezetten „orosz” jelenséget tekintjük, és legfeljebb a harcosok hősiességét csodáljuk, vagyis mint külső megfigyelőket a küzdelemben. Sokkal fontosabb, hogy a német munkások megtanulják úgy tekinteni az orosz forradalmat, mint saját ügyüket, nemcsak mint nemzetközi szolidaritás ügyét az orosz proletariátussal, hanem első sorban saját társadalmi és politikai történelmük egy fejezeteként. Azok a szakszervezeti vezetők és parlamenti képviselők, akik a német proletariátust „túl gyengének” tartják, és a német viszonyokat „nem elég érettnek” a forradalmi tömegküzdelmekhez, nyilvánvalóan fogalmuk sincs arról, hogy a német osztályviszonyok érettségi fokának és a proletariátus erejének mértéke nem a német szakszervezetek statisztikáiban vagy a választási eredményekben rejlik, hanem – az orosz forradalom eseményeiben. Pontosan úgy, ahogy a francia osztályellentétek érettsége a júliusi monarchia és a párizsi júniusi csata idején tükröződött a német márciusi forradalomban, annak menetében és bukásában, úgy ma a német osztályellentétek érettsége tükröződik az orosz forradalom eseményeiben és erejében. És míg a német munkásmozgalom bürokratái az irodai fiókjaikban turkálnak információkért erősségükről és érettségükről, nem látják, hogy amit keresnek, ott fekszik előttük egy nagy történelmi forradalomban, mert történelmileg tekintve az orosz forradalom a nemzetközi, és így első sorban a német munkásmozgalom erejének és érettségének reflexe.
Ezért túlságosan szánalmas és groteszkül jelentéktelen eredménye lenne az orosz forradalomnak, ha a német proletariátus pusztán azt a tanulságot vonná le belőle – ahogyan azt Frohme, Elm és más elvtársak szeretnék –, hogy a harc szélsőséges formáját, a tömegsztrájkot használja, és ezzel legyengítse magát, hogy csupán tartalék erő legyen a parlamenti választójog visszavonása esetén, és így a parlamentáris védekezés passzív eszközévé váljon. Ha a parlamenti választójogot elveszik tőlünk, akkor ellenállunk. Ez egy magától értetődő döntés. De ehhez nem szükséges Danton hősi pózát felvenni, ahogyan azt Elm elvtárs tette Jénában; mert a már meglévő szerény mértékű parlamenti jog védelme kevésbé egy mennybe törő innováció, amelyhez az orosz forradalom szörnyű áldozatai szükségesek bátorításként, hanem inkább minden ellenzéki párt legelső és legegyszerűbb kötelessége. De a puszta védekezés soha nem képes kimeríteni a proletariátus politikáját egy forradalmi időszakban. És ha egyrészt nehéz előre megjósolni bármilyen bizonyossággal, hogy az általános választójog megszüntetése olyan helyzetet idézne-e elő Németországban, amely azonnali tömegsztrájk-akciókat váltana ki, másrészt teljesen bizonyos, hogy amikor Németországban belépünk a viharos tömegakciók időszakába, a szociáldemokraták taktikája nem alapozható pusztán a parlamentáris védekezésre.
Nem a szociáldemokrácia hatalmában áll előre meghatározni az okot és a pillanatot, amelyben a németországi tömegsztrájkok kitörnek, mert nem az ő hatalmában áll történelmi helyzeteket létrehozni pártkongresszusokon hozott határozatokkal. De amit megtehet és meg is kell tennie, az az, hogy tisztázza a politikai tendenciákat, amint azok megjelennek, és határozott és következetes taktikává formálja azokat. Az ember nem tarthatja féken a történelmi eseményeket, miközben recepteket készít számukra, de előre láthatja látszólagos, kiszámítható következményeiket, és ennek megfelelően rendezheti cselekvési módját.
Az első fenyegető politikai veszély, amelyért a német proletariátus évek óta aggódik, a reakció államcsínye, amely elragadja a nép legfontosabb politikai jogát – az általános választójogot. Ennek az eseménynek a hatalmas jelentősége ellenére, ahogyan már említettük, lehetetlen biztosan állítani, hogy egy nyílt népmozgalom azonnal kitörne az államcsíny után, mivel ma számtalan körülményt és tényezőt kell figyelembe venni. De ha figyelembe vesszük a németországi viszonyok jelenlegi rendkívüli hevességét, másrészt pedig az orosz forradalom és a jövőbeni megújult Oroszország sokrétű nemzetközi hatásait, nyilvánvaló, hogy a német politika összeomlása, amely az általános választójog visszavonásából következne, nem képes egyedül megállítani a harcot ezért a jogért. Ez az államcsíny inkább hosszabb-rövidebb időn belül, elemi erővel maga után vonna egy nagy általános politikai elszámolást a felkelő és felébredt nép tömegével – elszámolást a kenyér uzsorával, a mesterségesen okozott húsdrágasággal, a határtalan militarizmus és „navalizmus” kiadásaival, a gyarmati politika korrupciójával, a königsbergi per nemzeti szégyenével, a szociális reformok leállításával, a vasúti munkások, a postai tisztviselők és a mezőgazdasági munkások elbocsátásával, a bányászok becsapásával és gúnyolásával, a Lobtau-perrel és az osztályigazságszolgáltatás egész rendszerével, a brutális kijárási tilalmi rendszerrel – egyszóval a junkerség és a nagytrösztös tőke együttes uralmának harmincéves elnyomásával.
De ha egyszer a labda elindul, akkor a szociáldemokrácia, akár akarja, akár nem, soha többé nem tudja megállítani. A tömegsztrájk ellenzői szokás szerint tagadják, hogy az orosz forradalom tanulságai és példái Németország számára mérvadóak lehetnek, mert Oroszországban először a nagy lépést kell megtenni egy keleti despotizmusból egy modern polgári jogrend felé. Azt állítják, hogy a régi és az új politikai rend közötti formális távolság elegendő magyarázatot ad az orosz forradalom heves és erőszakos jellegére. Németországban viszont régóta megvannak az alkotmányos állam legszükségesebb formái és garanciái, amiből az következik, hogy itt lehetetlen az ilyen elemi társadalmi ellentétek tombolása.
Akik így spekulálnak, elfelejtik, hogy Németországban, amikor egyszer nyílt politikai harcok kitörnek, még a történelmileg meghatározott cél is teljesen más lesz, mint Oroszországban ma. Pontosan azért, mert a polgári jogrend Németországban régóta létezik, mert így volt ideje teljesen kimerülni és véget érni, mert a polgári demokráciának és liberalizmusnak volt ideje kihalni – ezért Németországban már nem lehet polgári forradalomról beszélni. És ezért a nyílt politikai népi harcok időszakában Németországban az utolsó történelmileg szükséges cél csak a proletariátus diktatúrája lehet. Ennek a feladatnak a távolsága a németországi viszonyoktól még nagyobb, mint a polgári jogrend távolsága a keleti despotizmustól, és ezért a feladat nem teljesíthető egy csapásra, hanem hasonlóan hosszú, hatalmas társadalmi harcok során kell megvalósulnia.
De nincs-e ellentmondás abban a képletben, amelyet felvázoltunk? Egyrészt azt jelenti, hogy a lehetséges jövőbeli politikai tömegakciók időszakában a német proletariátus legvisszamaradottabb rétegei – a mezőgazdasági munkások, a vasutasok és a postai rabszolgák – először nyerik meg a szervezkedés jogát, és a kizsákmányolás legrosszabb túlkapásait kell először megszüntetni, másrészt pedig ennek az időszaknak a politikai feladata a hatalom proletariátus általi megszerzése! Egyrészt gazdasági, szakszervezeti harcok a munkásosztály legközvetlenebb érdekeiért, anyagi felemeléséért; másrészt a szociáldemokrácia végső célja! Bizonyára ezek nagy ellentmondások, de nem az okfejtésünk miatti ellentmondások, hanem a kapitalista fejlődés miatti ellentmondások. Az nem egy szép egyenes vonalban halad, hanem villámgyors cikcakkban. Ahogy a különböző kapitalista országok a fejlődés legkülönbözőbb szintjeit képviselik, úgy minden országon belül ugyanazon munkásosztály különböző rétegei is különböző szinten állnak. De a történelem nem vár türelemmel, amíg a visszamaradott országok és a legfejlettebb rétegek összefognak, hogy az egész tömeg szimmetrikusan haladjon előre, mint egy tömör oszlop. A legjobban felkészült részeket robbantja fel, amint ott az idő megérett rá, majd a forradalmi időszak viharában behozza a lemaradást, kiegyenlíti az egyenlőtlenségeket, és a társadalmi fejlődés egész ütemét egy csapásra duplájára gyorsítja.
Ahogy az orosz forradalomban a munkások különböző rétegeinek fejlődési fokai és érdekei egyesülnek a forradalom szociáldemokrata programjában, és a számtalan részleges harc egyesül a proletariátus nagy közös osztályakciójában, úgy lesz ez Németországban is, amikor az idő megérett rá. És a szociáldemokrácia feladata ekkor az lesz, hogy taktikáját ne a legvisszamaradottabb fejlődési fázisok, hanem a legfejlettebbek szerint szabja meg.