A forradalmi szocialista „Eren” Arthur Townend-nek nyilatkozott az elharapózó tüntetésekről, a háttérben meghúzódó haragról és Erdogan válságáról.
Az ellenzék vezetőjének és Isztambul polgármesterének, Ekrem Imamoglunak az államilag szított terrorizmussal és korrupcióval vádolt letartóztatása után tömeges tiltakozások robbantak ki Törökország szerte.
Az állam lezárta a metróállomásokat. A rendőrség elzárta a városokat, minden bejövő járművet ellenőriz. Több mint 1900 tüntetőt vettek őrizetbe. Mégis, százezrek kockáztatják nap mint nap a könnygázt, a gumilövedékeket és a vízágyúkat, hogy megvédjék a török demokrácia maradékát.
Recep Tayyip Erdogan elnök parancsára, amikor Imamoglut éppen a Republikánus Néppárt (CHP) elnökjelöltjévé akarták megnevezni, a rendszer politikai válságba került.
Erdogan társadalmi bázisa és a támogatottság csökkenése
2002-ben az Iszlám Erénypártból kivált Igazság és Fejlődés Párt (AKP) elsöprő győzelmet aratott. Erdogan vezetésével a gazdaság gyorsan növekedett.
Bár az AKP muszlim párt, Erdogan kevés vallási intézkedést vezetett be. Ugyanakkor ügyesen mozgósította a muszlim többséget, kihasználva a kirekesztés érzését.
Erdogan támogatói között megtalálhatóak mind a szegény, vallásos régiók lakói, mind az 1980-as évek gazdasági nyitásával létrejött új „iszlamista polgárság”.
„Az AKP-nak még mindig van befolyása a városi szegények és a parasztok körében, de a gazdasági hanyatlás az ellenzéki CHP-t erősíti” – magyarázta Eren, egy törökországi forradalmi szocialista.
2018 óta Törökországot gazdasági válság sújtja. Az AKP ösztönző csomagokkal próbálta megfékezni a recessziót. Az alacsony kamatok olcsó hitelt biztosítottak a tőkéseknek – de az infláció az egekbe szökött.
2024-ben Erdogan ortodox, deflációs politikához fordult. Hogy csökkentse a 83%-os inflációt, emelte az ÁFÁ-t és az üzemanyagadót, valamint korlátozta a minimálbért.
A tüntetések osztályjellege
Erdogan nem tudott megbirkózni az inflációval és a gazdasági válsággal. Ehelyett a terheket a dolgozókra hárította. Ez gyengíti társadalmi bázisát a szegények körében. Az utcai mozgalom ezt a haragot foglalja magában.
A török állam reakciója jellemző a támogatottságot vesztő gyenge kormányokra: erőszakos elnyomás, könnygáz és tömeges letartóztatások a tüntetők legyűrésére.
A tüntetések részben Erdogan demokrácia-ellenes támadásaitól függenek. A CHP vezetője, Özgür Özel hangosan támogatja őket: „Mostantól senki ne várja, hogy a Republikánus Néppárt szalonpolitikát folytasson – mostantól az utcán, a tereken vagyunk.” Bár opportunista, ez a változás iránti hangulatot tükrözi.
A tavalyi helyhatósági választáson a CHP több mint 1,3 millió szavazattal megelőzte az AKP-t. De a tüntetések nem csupán a CHP támogatásáról szólnak.
Hanem a rendszer elleni haragról, amely lehetővé teszi a politikai zsarnokságot, az erőszakot és a dolgozók gazdasági kizsákmányolását.
A CHP és a kemalizmus
A CHP választási sikerét nem a politikája, hanem a rendszer iránti kiábrándultság hajtja. De a kemalizmus, a CHP ideológiája, mélyen gyökerezik Törökországban.
A Török Köztársaság a kemalizmuson alapult, az Oszmán Birodalom I. világháború utáni összeomlása után. „A kemalizmus, mint a nemzetépítés pragmatikus programja, létrehozta a nemzeti piac és ipar jogi, gazdasági és politikai struktúráját” – magyarázta Eren.
Az első elnök, Mustafa Kemal Atatürk alapította a CHP-t 1924-ben. 1950-ig egypártrendszerben uralkodott.
„A kemalisták a szovjet típusú parancsgazdaságot másolták. A szekuláris modernizáció és a szovjet stílusú fejlődés miatt a török baloldali pártok szimpatizáltak a kemalizmussal. De a felülről irányított modernizáció és szekularizáció ellenállást váltott ki. Az állam erőszakkal verte le a kurd, vallási vagy munkásmozgalmakat.”
1950-ben a CHP megnyitotta a választásokat – és elvesztette. A kemalizmus befolyása lassan csökkent.
„Az 1990-es években a kemalizmus baloldali ideológiaként és a politikai iszlám ellen reakcióként újjászületett. A szekularizmust és a ‘nyugati’ életmódot képviselte. A 2000-es évek közepétől pedig a demokráciát.”
„Valójában a kemalista Törökország soha nem volt sem szekuláris, sem demokratikus, sem baloldali. A CHP a kemalizmust az egész nemzet egyesítő ideológiájaként használja, de valójában az uralkodó osztályé volt.”
Mi történik a kurdokkal?
A kurd elnyomás a kemalizmus része. „Törökország erős etnoállamként épült” – mondta Eren. Az 1930-as években a török hadsereg több mint 13 000 kurdot gyilkolt meg.
Erdogan is kíméletlenül elnyomta a kurdokat. De mostanában tárgyal Abdullah Öcalannal, a Kurd Munkáspárt (PKK) vezetőjével. Öcalan fegyverletételre szólította fel a PKK-t.
„A kurd mozgalom eddig nem csatlakozott a tüntetésekhez, bár egyéni kurdok természetesen jelen vannak. Az Öcalan és a török állam közötti párbeszéd komolyra fordul.”
„A kurd mozgalommal való szövetség, amelynek erős hadserege van Szíriában, fontos az Erdogan-kormány számára. Az új, törökország által támogatott szíriai kormány is tárgyal a kurd mozgalom szíriai szárnyával, az YPG-vel. A kurd mozgalom nem akarja, hogy ezek a tárgyalások megakadjanak.”
Mindezek ellenére a kurdpárti DEM párt elítélte Erdogan elnyomó intézkedéseit.
A tüntetések jövője
A tüntetések sorsát a hadsereg döntheti el, amely eddig nem avatkozott be. Történelmileg a hadsereg a szekuláris kemalizmus garantálójának tekinti magát.
„1950 és 2016 között négy sikeres és legalább két sikertelen katonai puccs volt. A gyenge és fiatal uralkodó osztály mindig a hadsereg segítségétől függött.”
De Erdogan marginalizálta a hadsereget a politikai életből. A tüntetések sorsát valószínűleg a munkásosztály dönti el.
Törökországban nagy a munkásosztály, különösen a textiliparban. A tüntetések közepette az Egitim Sen tanári szakszervezet egynapos sztrájkot hirdetett, a diákok pedig országszerte tiltakoznak.
Eren szerint „a munkások önálló erőként való mozgósítása döntő fontosságú. A kemalizmus és az ‘AKP-reakció’ közötti polarizáció a kormány javára válna. Egy új polarizációra van szükség: a munkások és diákok az uralkodó osztály ellen” – amelyet végső soron a CHP képvisel.
Továbbá, bár a kurdok távol maradnak, „sürgősen szükség van egy antifasiszta frontra, és a kurd pártra, valamint társadalmi erejére a mozgalomban.” Ehhez el kell szakadni a CHP-től és a kemalizmustól.
Erdogan rendszere mély legitimációs válsággal küzd, amelyet saját önkényes intézkedései idéztek elő. Hogy ezt a változás iránti hangulatot kamatoztassák, a mozgalomnak a török munkásosztályba kell gyökereződnie.
(Az Eren egy mozgalmi álnév)
forrás: Socialist Worker