Rachel Reeves pénzügyminiszter költségvetési bejelentése előtt médiaorgánumok sora közölt elemzéseket arról, hogyan fog reagálni „a piac”.
Úgy beszéltek „a piacról”, mintha az egy misztikus, mindenható vadállat lenne, amelyet mindenáron ki kell elégíteni. A pénzügyi piacok befolyása a kormányra nem véletlen, hanem azt a mérlegelési stratégiát tükrözi, amelyet a brit Munkáspárt magának megszabott.
A pénzügyi szabályokhoz való kötelezettségvállalása, mint például az államadósság csökkentésére tett ígéret, azt eredményezte, hogy a kötvénypiacok uralkodó szerephez jutottak.
Ezek azok a piacok, amelyeken államkötvényekkel kereskednek – azaz azon ígérvényekkel, amelyeket a kormányok befektetőknek adnak el, hogy pénzt kapjanak kölcsön.
Ideológiai szempontból a szociáldemokrata pártok gyakran a pénzügyi piacok lázadásának fenyegetésével igyekeznek lecsillapítani támogatóik elvárásait.
Fenyegetéseiket általában eltúlozzák a pártvezetők érdekei szerint. Mégis, a veszélyek nagyon is valósak lehetnek.
Visszaemlékezhetünk arra, hogy mi történt Liz Truss volt konzervatív miniszterelnök kormányával 2022 őszén.
Óriási adócsökkentéseket jelentett be a cégvezetők és a gazdagok számára, amit az államadósság jelentős növeléséből finanszírozott. Ez óriási piaci visszhangot váltott ki, ami az államkötvények értékének összeomlásához és az állami hitelfelvétel költségeinek ugrásszerű emelkedéséhez vezetett.
A nyugdíjalapok, amelyek közül sokan jelentős állampapír-befektetésekkel rendelkeznek, majdnem csődbe mentek. Truss megalázottan lemondott miniszterelnöki posztjáról.
Létezik alternatív stratégia. De ahhoz, hogy megértsük, hogyan lehet legyőzni a kötvénypiacokat, tisztában kell lennünk azzal, hogyan működnek.
Egy kötvény lényegében egy fizetési ígéret. A kormány kibocsát egy kötvényt, és eladja például 100 fontért egy befektetőnek, aki megvásárolja.
Cserébe a kormány ígéretet tesz arra, hogy a kötvény teljes árát egy bizonyos jövőbeli dátummal visszafizeti, és közben rendszeresen fix kamatfizetéseket teljesít. Például évi 10 fontot egy 100 fontos kötvényen – ami 10 százalékos kamatlábnak felel meg. Ennek a kamatlábnak versenyképesnek kell lennie más befektetések által kínált kamatokkal, ha bárki is meg akarja vásárolni.
A kötvénykamatlábakat rövid távon befolyásolhatják a központi bankok, például az Angol Nemzeti Bank által meghatározott kamatok.
A kormány célja a kötvénykibocsátással az, hogy forrást szerezzen a kormány adókból származó bevételei és kiadásai közötti különbözet fedezésére.
Miután a kormány kibocsátotta a kötvényt, a befektetők kereskedhetnek vele. Az árak emelkedhetnek és csökkenhetnek, és kialakul a piac a kereskedelmi bankok, központi bankok, nyugdíjalapok és tengerentúli befektetők számára.
Ne hagyjuk magunkat megtéveszteni a misztifikálásokkal – ezek a piacok csupán a nagyvállalatok és kereskedők érdekeit fejezik ki. Amikor a befektetők nem akarnak kötvényeket vásárolni a kormánytól, csökkentve a keresletet, vagy elkezdik eladni a meglévő kötvényeiket, növelve a kínálatot, az leviszi az árakat.
Ha egy meglévő kötvény ára csökken, az új befektetők kevesebbet fizethetnek érte, és nagyobb hozamot érhetnek el minden befektetett font után. Ez azt jelenti, hogy amikor a kormány új kötvényeket bocsát ki, a befektetők magasabb hozamot követelhetnek.
Mivel az államok a kiadásaik finanszírozására támaszkodnak a kötvényekre, válaszul emelik a kamatfizetéseket, hogy megtartsák a befektetőket. Az eredmény? A kormánynak többet kell fizetnie a pénzkölcsönzésért, ami magasabb államadósságot és a saját maguk által felállított pénzügyi szabályok megszegését eredményezi.
Ez hatással van a nemzeti költségvetésre – a magasabb adóssági kamatfizetések kevesebb teret hagynak más kiadásokra. Így az ápolók és tanárok számára rendelkezésre álló pénz helyett több pénz kerül a gazdag bankárok és befektetők zsebébe.
Ez mutatja a kötvénypiacok fegyelmező erejét, állami integrációjuk révén. Adósságválsággal fenyegethetnek, ha úgy vélik, hogy az adósságfinanszírozású állami kiadások túl magasak.
Vannak olyan trendek, amelyek fokozták a kötvénypiacok államra gyakorolt hatását.
Az állami hitelfelvétel 2008 óta ugrásszerűen nőtt, jelentős növekedést mutatva az adóssági kamatok terhén – ezeket a trendeket tovább rontotta a magas infláció és a gyenge gazdasági növekedés.
Jelenleg az államadósság 2,9 billió font, ami közel 100 százaléka a bruttó hazai terméknek (GDP). 2008-ban ez az arány 36 százalék volt. Ebből a 2,9 billió fontos adósságból 2,6 billió font kifutó államkötvényekben van.
Ezen kötvények 31 százalékát tengerentúli befektetők birtokolják. Ezek a bizonytalan befektetők boldogan eladják a brit államkötvényeiket, ha máshol jobb üzletet köthetnek.
Az éves adóssági kamatkiadások pedig elérik a 106 milliárd fontot a 2024-25-ös pénzügyi évben. Ez a teljes állami kiadások 8 százaléka, ami azt jelenti, hogy közel minden tizedik elkölött font kamatra megy.
A Munkáspárt ígéretet tett az államadósság csökkentésére és a „pénzügyi fekete lyuk” betömésére. De ahogy marxista közgazdász, Michael Roberts mondta: „A baj az, hogy ez a lyuk képzeletbeli.”
„A kormány és a pénzügyi szektor fejében létezik, és mérete attól függően változik, hogy milyen gyorsan növekszik a brit gazdaság.”
A probléma az, hogy a brit gazdaság stagnál, az alacsony jövedelmezőség csapdájába esett.
„Ez tükröződik az alacsony termelékenységi növekedésben, a nyereségtelen zombivállalatok tömegében, amelyek aláássák a beruházásokat, fokozzák az osztálykülönbségeket, a hitel instabil felhalmozódásában és a megduzzadt, törékeny pénzügyi rendszerekben” – írja Joseph Choonara marxista közgazdász.
A stagnálás közepette az államadósság óriásira nőtt, és ezzel együtt nőtt a kötvénypiacok hatalma. Mégis a pénzügyi piacokkal szembeszállni kellene, nem pedig behódolni, ahogy a Munkáspárt teszi.
Az egyik módja ennek az állami adóalap növelése – a magasabb adóbevételek csökkentenék a hitelfelvétel szükségességét.
Más szavakkal, a gazdagokra és a cégvezetők nyereségére kivetett jelentős adó kevesebb szükségletet eredményezne arra, hogy a kormány kötvényeket bocsásson ki a bevételek és kiadások közötti különbözet fedezésére.
Egy ilyen adó teljesen lehetséges. A Költségvetési Felelősségi Hivatal saját előrejelzése szerint a munkajövedelem effektív adókulcsa 40 százalék. A vállalati nyereség effektív adókulcsa 17 százalék. Ennek egyenlővé tétele óriási összegeket hozna a kormánynak.
Egy másik módja a bankok demokratizálása. Egy nyilvános tulajdonú, szövetkezeti vagy közösségi bankokból álló bankrendszer alááshatná a kapitalista vállalatok és kereskedők befolyását.
Ezek a bankok nagy hazai forrásokként szolgálhatnának a kormány számára, amely előírhatná vagy ösztönözhetné ezeket a bankokat államkötvények tartására.
Jelenleg a multinacionális kereskedelmi bankok vezethetik azokat a kötvényeladásokat, amelyek a hitelköltségek ugrásszerű emelkedését okozzák. Egy demokratizált bankrendszer megváltoztatná az államadósság birtokosainak összetételét. Megtörné a magánszektor hatalmát a kötvénykamatlábak befolyásolásában.
Egy kormány bevezetheti a tőke- és árfolyam-kontrollokat is – a pénz vagy áruk áramlásának korlátozását.
Bevezetheti például a pénzküldések külföldre történő átutalásának korlátozását vagy a hazai valuta külföldi valutává történő átváltásának korlátját. Elő lehetne írni, hogy a külföldi pénz bizonyos ideig az országban maradjon.
Ez megakadályozza, hogy a befektetők a kormányt úgy büntessék, hogy gyorsan elhagyják az országot és élesen felnyomják a kötvénykamatokat.
Ehelyett az eladások a hazai rendszeren belül maradnak, minimalizálva a befektetői pénzek kivonásának hatását. Bevezethető adminisztratív engedély a kormánykötvények külföldi értékesítéséhez, vagy tranzakciós adó a kötvénykereskedelemre, amely megdrágítja azok eladását.
Ezek a politikák hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a nagyvállalatok és kereskedők képessége csökkenjen a kormányra gyakorolt nyomásgyakorlásra.
De ugyanakkor a kapitalista osztály háborús nyilatkozatként fogadná ezeket. A cégvezetők és a gazdagok kemény támadást indítanának bármely olyan politikai párt ellen, amely ezeket a politikákat alkalmazná, és mindent megtennének azért, hogy megsemmisítsék azt.
Ezen támadások elleni ellenálláshoz és ahhoz, hogy ezek a politikák megvalósíthatók legyenek, szükség lenne az osztályerők viszonyának megváltoztatására.
Ez a munkásosztály tömeges mozgalmát jelentené, amely nélkül bármely baloldali kormány elszigetelt és gyenge maradna. Azt jelentené, hogy a hatalmat a parlamenthez hasonló állami intézményeken túl kell felépíteni.
A tömeges harc az utcákon – és döntően a munkahelyeken, sztrájkokon keresztül – kikényszeríthet engedményeket a kapitalista osztálytól.
Ez félelmet keltene a munkásosztály akcióitól, amely a kapitalista osztályt kompromisszumra kényszerítené. Ha a munkások átvehetnék a hatalmat a kezükbe, például a pénzügyi szektorban, az áttörést hozhatna.
Mindez felveti annak lehetőségét, hogy a pénzügyi piacokon túlmutassunk. Megtörhetné az egész profitértékesítő rendszert és megszüntetné a cégvezetők és a gazdagok hatalmát.
forrás: Socialist Worker