Az Egyesült Államok előtt álló probléma már nem csupán a harctéri sikerekről szól, hanem a rendszerszintű ellenőrzésről
Donald Trump iráni háborúja az amerikai imperializmus történetének legnagyobb válságává vált.
Ez nagyobb léptékű, mint Irak, Afganisztán vagy Vietnám – sőt, még az 1956-os szuezi válságnál is, amely elsüllyesztette a Brit Birodalmat.
Ám Szuezzel ellentétben ez a válság még mindig kibontakozóban van. A válság a katonai eszkaláció, a gazdasági sokk és a geopolitikai széttöredezés olyan mértékű keverékét jelenti, amely messze meghaladja az 1956-osat.
A kérdés már nem egyszerűen az, hogy az USA megnyerheti-e Iránt, hanem hogy képes-e rendet teremteni.
És ez a bizonytalanság az, ami éppen hogy történelmi súlyt ad ennek a válságnak.
Kritikus fontosságú, hogy ez nem egy korlátozott összecsapás. Összefonódik egy egyre ingatagabb Izraellel, amely elbátortalanodott ugyan, de egyben sebezhető is.
Az olyan öböl-menti hatalmak, mint Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek, az USA-val való szövetsége jóval tranzakciósabb jellegű, mint az elmúlt évtizedek bármely pontján.
És ott van annak lehetősége, hogy az iráni rezsim nem behatárolt ellenfélként, hanem megerősödött regionális szereplőként kerülhet ki belőle.
Ebben a forgatókönyvben a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzés nem csupán regionális eszköz, hanem globális gazdasági fegyver lesz.
Ugyanakkor az USA szövetségesei körében sodródást tapasztal Európában, akik meg akarják őrizni a liberális imperialista rendet.
A közvélemény az Atlanti-óceán mindkét oldalán élesen fordult szembe egy újabb elhúzódó háborúval.
Az elit kohéziójának és a nép támogatásának ez az erodálódása korlátozza az USA azon képességét, hogy katonai erejét politikai renddé alakítsa.
A tét már nem csupán az Iránnal való összecsapás kimenetele, hanem az amerikai hegemónia teljes felépítésének életképessége.
Ez a tágabb széthullás az egész Öböl-térségre kiterjed. A régóta fennálló alkura – „biztonság” az amerikai támaszpontok befogadásáért cserébe – látható feszültség nehezedik.
Attól tartva, hogy beszippantja őket egy kiszélesedő háborúba, ezek a rezsimek az USA-tól való függőség és a közvetlen célponttá válástól való félelem között vergődnek.
E blokkon belül is törések nyílnak. Az izraeli média jelentése szerint egy de facto megértés született Katar és Irán között, ami tükröződik az Egyesült Államok katari területről indított támadásainak megszűnésében és az iráni önmegtartóztatásban.
A következmények mélyebbre nyúlnak puszta diplomáciai manőverezésnél. Az öböl-menti államokat emlékeztetik arra, hogy az USA stratégiai prioritásaiban Izrael alatt helyezkednek el.
A rezsimek számára a következmények belföldiek is – még a régóta stabilnak beállított rezsimek is a feszültség jeleit mutatják.
Bahreinben a múlt havi suttogások, hogy az uralkodó Al Halifa család készül a kimenekítésre, jól tükrözi a szorongás mélységét.
A külső nyomás és a síita muszlimok magas száma Bahreinben – Iránban is többségben vannak a síiták – természetesen szerepet játszik.
De ez egyben Bahrein belső ellentmondásairól is szól, ahol az arab tavaszt 2011-ben szaúdi katonai erővel fojtották el, és ezek az ellentmondások most kezdenek újra felszínre törni.
Az iráni válság sem korlátozódik a régióra.
Rivalizáló hatalmak aktívan alakítják a pályáját. Oroszország egyaránt profitál a növekvő olajárakból és mélyíti Iránnak nyújtott anyagi támogatását.
Úgy tűnik, hogy Kína a konfliktust tesztpályaként használja – jelentések szerint alkatrészeket szállít, és valós időben tanulmányozza az amerikai rendszereket, taktikákat és sebezhetőségeket.
Ami kibontakozóban van, az nem csupán egy regionális háború, hanem egy laboratórium egy olyan világ számára, amelyben az amerikai dominancia már nem vitathatatlan.
Nincs könnyű kiút Trump számára, aki egy iráni „szikla” és egy izraeli „kemény hely” közé szorult.
Iránnak érdekében áll elhúzni a válságot, míg Izrael nem fogadhat el olyan kimenetelt, amelyben Irán megerősödve kerül ki.
A dinamika további eszkaláció felé mutat, ahogyan azt az USA Hormuzi-szorosra kivetett blokádjánál is láttuk.
Az Egyesült Államok előtt álló probléma már nem csupán a harctéri sikerekről szól, hanem a rendszerszintű ellenőrzésről.
Az egész régióban nőnek az osztályfeszültségek az elnyomás által hosszú ideje a helyükön tartott társadalmakon belül.
Ezek a folyamatok nem szépen, kiszámítható módon bontakoznak ki, de egy változóban lévő régióra mutatnak, ahol a régi berendezkedések szétesőben vannak.
Az Egyesült Királyságban élők számára a következmények azonnaliak. Ez egy mélyen népszerűtlen háború, amelyet csökkenő életszínvonalon és a munkásosztályt érintő további nyomáson keresztül fizetnek majd meg.
Az ellenzék nem állhat meg az elítélésnél – fel kell hogy vegye a megtagadás formáját, az imperialista válság költségeinek viselésének megtagadását.
A forradalmak nem szép, kész csomagokban érkeznek, sem kiszámítható időrendben. A rendszerszintű összeomlás időszakai azonban réseket teremtenek – egyenetlenek, bizonytalanok és vitatottak.
Ami kibontakozik, az magának az USA-vezette hatalomnak a szerkezetében bekövetkező válság, ami az amerikai hegemónia Közel-Keleten való várható végét jelzi.
A forradalmárok feladata nem az, hogy minden kimenetelt biztosan megjósoljanak, hanem hogy felismerjék a réseket – és cselekedjenek azokkal.
forrás: Socialist Worker