Volodimir Iscsenko elemzi az ukrajnai háború lehetséges forgatókönyveit, hangsúlyozva, hogy a nemzetközi baloldalnak ellen kell állnia a katasztrófát előidéző megszorítási és felfegyverzési napirendnek.
Volodimir Zelenszkij ukrán elnök Mikhajlo Fedorov védelmi miniszter nemrégiben történt elbocsátása – akit sokan Ukrajna orosz terület elleni dróncsapásaiért dicsértek – széles körű tiltakozásokat váltott ki, ami a kormányzat ezen szintjén tapasztalható folyamatos instabilitást tárja fel. Eközben az európai vezetők továbbra is jóváhagyják az Ukrajna felfegyverzésére szolgáló újabb hiteleket, és újabb szankciókat vezetnek be Oroszországgal szemben, miközben az ukrán munkásosztály brutális árat fizet az erőszakos utcai sorozások révén.
Ebben a BreakThrough News-nak adott interjúban Volodimir Iscsenko szociológus elemzi a gyarmati típusú kizsákmányolás és az osztálykonfliktus jelenlétét az ukrajnai háborúban. Vizsgálja a nukleáris háborútól a bukott állami széttöredezettségig terjedő forgatókönyveket, hangsúlyozva, hogy Ukrajna sorsa a globális változásokhoz kötődik – a nemzetközi antimilitarista baloldal feladata most kihívni a katasztrófát előidéző megszorítási és felfegyverzési napirendet.
BreakThrough News: Volodimir Zelenszkij ukrán elnök nemrég menesztette Mikhajlo Fedorovot a védelmi miniszteri posztról, ami országszerte széles körű tiltakozásokat váltott ki. A tüntetők Fedorov visszahelyezését és Olekszandr Szirszkij főparancsnok eltávolítását követelték [a szerkesztő megjegyzése: az interjú még azelőtt készült, hogy Szirszkijt július 21-én elmozdították posztjáról]. Hogyan értelmezzük ezt a kormányátalakítást és az azt követő mozgósítást?
Volodimir Iscsenko: Ezek az események ugyanabból az alapvető konfliktusból erednek, amely a Szovjetunió összeomlása óta meghatározza az ukrán politikát, abból a konfliktusból, amely maga a háború mögött áll. Az egyik oldalon a helyi politikai tőkések állnak, azok a vállalkozások, amelyek a posztszovjet ragadozó privatizációból és szelektív állami juttatásokból nőttek ki, de soha nem sikerült szuverén uralmat kialakítaniuk Ukrajnában. A másik oldalon a transznacionális tőkéhez igazodó szakmai középosztály áll, amely az összeomlóban lévő, USA-központú nemzetközi rendbe való integrációra fogad.
A közelmúlt eszkalációja a tavalyi események közvetlen folytatása, amikor Zelenszkij megpróbálta, de nem sikerült átvennie az irányítást a korrupcióellenes intézmények felett. Tavaly Peter Korotajevvel írt cikkünkben arról beszéltünk, hogy a komprádor „civil társadalom” által tervezett és a Nyugat által támogatott korrupcióellenes szervek miként váltak „állammá az államban” a poszt-Euromajdan Ukrajnában, és hogy a körülöttük zajló konfliktus valójában soha sem volt a demokráciáról szólt. Azóta ez a konfliktus nem Zelenszkij javára fejlődött. A korrupcióellenes szervek az elnök legközelebbi munkatársait érintő nagyszabású korrupciós ügyeket tártak fel. Hivatalvezetőjét, Andrij Jermakot, Ukrajna évek óta tartó „szürke bíborosát” kiszorították, és most vádat emeltek ellene.
Most pedig itt van Fedorov. A nyugatbarát körökben őt tartották Ukrajna 2022 óta elért egyetlen jelentős sikereiért felelősnek: a közepes és nagy hatótávolságú dróncsapásokért, amelyek benzinkhiányt okoztak Oroszország-szerte és áramkimaradásokat a Krímben. Egyre népszerűbbé vált, és a komprádor körökben egyre inkább Zelenszkij potenciális utódjaként, vagy akár helyetteseként tekintettek rá. Ennek hátterében a védelmi beszerzések és a kapcsolódó korrupciós rendszerek feletti patronázs hálózatok közötti verseny állt. Fedorov tehát nem távozott csendesen. Nyilvános támadása nem csak Szirszkij ellen irányult. Célja Zelenszkij további gyengítése volt. Lényegében a nyugatbarát komprádorok azt követelték, hogy a háború közepén megváltoztathassák a főparancsnokot.
Érdemes emlékezni arra, hogy egyetlen ukrán elnöknek sem sikerült megszilárdítania a szuverén államiságot. Ezt nemcsak a tiltakozások akadályozták meg, amelyek történelmileg jóval tömegesebbek voltak, mint bármi, amit a „korrupcióellenes” intézmények vagy Fedorov támogatására láttunk mostanában, hanem döntően a helyi opportunista elitek közötti szakadások és hatalmi viszonyok is. Zelenszkij tavaly elsősorban az EU nyomására bukott el, és nem világos, hogy ezúttal sikerrel járhat-e. Eddigi habozásai az új védelmi miniszter nevével kapcsolatban, valamint utalásai arra, hogy bizonyos változások következhetnek a hadseregben a tiltakozásokra válaszul, csak tovább növelik a destabilizációt.
Hasonlítsuk ezt össze Oroszországgal. 2023-ban Putyin sokkal erősebb kihívással nézett szembe: a „Wagner” magánhadsereg valódi lázadásával, amely a védelmi miniszter és a vezérkari főnök eltávolítását követelte, akiket Jevgenyij Prigozsin az orosz hadsereg 2022-es kudarcaiért okolt. Putyin felszámolta a Wagner vezetését, átszervezte a csoportot, és csak ezután távolította el Szergej Sojgut, majd példátlan korrupcióellenes hajtóvadászatot indított a hadseregben. Az Oroszországban elért szociopolitikai kohézió, szemben Ukrajnában végbemenő széteséssel, az egyik döntő megnyilvánulása annak a különbségnek, amelyet ez a két ország a posztszovjet időszakban bejárt – ez a különbség pedig meghatározó következményekkel jár a háború alakulására nézve.
BT: Az Ön háborúról szóló kommentárjaiból az egyik, ami átüt, hogy azt nem szabad csak államok vagy geopolitikai blokkok közötti konfliktusként értelmezni, hanem a posztszovjet Ukrajna osztályszerkezetein keresztül is kell vizsgálni. Hogyan hatott a háború Ukrajna politikai és gazdasági elitje, a középosztályok, a munkások és a vidéki lakosság közötti viszonyra?
VI: A mai Ukrajnát tekintve az uralkodó osztály – a politikai tőkések, beleértve, de nem kizárólagosan az „oligarchákat” – gazdaságilag és politikailag meggyengült, de a posztszovjet osztálykonfliktus általános szerkezete nagyrészt változatlan maradt. A pénzszerzési módok lényegében ugyanazok, amint azt a nemrégiben kirobbant, Zelenszkij elnök bizalmasait érintő botrányok is mutatják, amelyeket az imént említettem. Alapvetően az elnökhöz közel állók jelentős lehetőségeket ragadtak ki a háborúból való haszonszerzésre. Számos folyamatban lévő vizsgálat ellenére gyakorlatilag senkit sem vontak felelősségre.
Eközben a transznacionális tőke és a hozzá igazodó szakmai középosztály megerősödött Ukrajna nyugati finanszírozástól és fegyverektől való függősége révén. Azok, akik nyugati donorok által finanszírozott projekteken dolgoznak, mentesülnek a mozgósítás alól. 2024-ben egy hivatalos lista 133 nyugati finanszírozású NGO-t azonosított, amelyek alkalmazottai behívási mentességet kaptak.
Hasonlóképpen, az úgynevezett „ukrán hangok” karriert futottak be a nemzetközi nyilvánosságban. Hasonló mintát láttunk a „kubai hangokkal”, „venezuelai hangokkal” és „iráni hangokkal”. Ezek a „hangok”, akik azt állítják, hogy az egész nép nevében beszélnek, jellemzően a kiváltságos osztályokból kerülnek ki, és az imperializmus legitimálására használják őket.
Másrészt az alárendelt osztályok – elsősorban a munkásosztály és a vidéki lakosság – viselik a katonai behívás terheinek súlyos részét, amelyet a korrupció tovább súlyosbít. Ezek azok az emberek, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy megvesztegetéssel elkerüljék a sorozást vagy elhagyják az országot. Tehát az osztálykonfliktus alapvető szerkezete változatlan maradt. De a háború elmélyítette az aszimmetriát: akik már korábban is szervezettek és összeköttetésekkel rendelkeztek, azok megerősödtek, míg az atomizált többség most még kevésbé képes érdekei védelmére.
BT: Egy másik téma, amelyről írt, az erőszakos utcai sorozás vagy buszifikáció, valamint az ukrán férfiak nagy száma, akik megpróbálják elkerülni a nyilvántartásba vételt, a behívást vagy a katonai szolgálatot. Mennyire elterjedtek és szisztematikusak ezek a gyakorlatok, és mit árulnak el az ukrán állam és népének viszonyáról?
VI: A buszifikáció és az ellene való ellenállás több figyelmet érdemel, mert ez olyasmi, ami a háború során folyamatosan eszkalálódott. A buszifikáció mindennapos: minden nap, az ukrán közösségi médiában újabb videót láthatunk egy másik városból arról, hogyan vonszolnak brutálisan férfiakat a katonai toborzóirodákba.
Az ok meglehetősen egyszerű: az önkéntesek száma rendkívül alacsony, már csak egy csökkenő kisebbség. Erre utalt a tavalyi kísérlet, amikor a 18–24 év közötti fiatal férfiaknak sokkal jobb feltételeket kínáltak a csatlakozáshoz: magasabb fizetést, sőt ígéretet arra, hogy mindössze egy év szolgálat után elhagyhatják az országot. Még ezekkel az ígéretekkel is csak az emberek egy apró töredékét vonzották be.
Ez azt mutatja, hogy nem csak a hadseregbeli körülményekről van szó, hanem az állammal szembeni alapvető bizalmatlanságról is. Peter Korotajevvel együtt ezt a megtört posztszovjet társadalmi szerződés következményeként értelmezzük. Évtizedeken át az állam egyre kevesebbet kínált az ukránoknak jólét, juttatások vagy kilátások tekintetében. Ugyanakkor cserébe sem sokat kért; például tömegesen lehetett adót csalni. De aztán kitört a háború, és az állam elkezdte követelni, hogy az emberek áldozzák fel magukat vagy hozzátartozóikat egy olyan államért, amely az életükben szinte semmit sem nyújtott nekik.
Ez nem működhetett. 2022 végére a hadsereghez csatlakozók többsége már sorozott volt, nem önkéntes. Már 2022-ben megjelentek a közösségi médiában olyan csatornák, amelyek segítettek az embereknek elkerülni a sorozó járőröket, megosztva, hogy melyik utcákon járnak a toborzók az egyes városokban. Ezeknek a csatornáknak több százezer követőjük volt a nagyvárosokban, például Harkovban.
A tömeges sorozáskikerülés azóta csak nőtt. Az utolsó rendelkezésünkre álló adat az engedély nélküli távollét (AWOL) miatt indított büntetőeljárásokról több százezer esetről szól. A számok olyan magasak, hogy tavaly az állam hivatalosan is minősítette az adatokat, mert azok nemzetbiztonsági fenyegetést jelentettek, mutatva, hogy az ukránok milyen kevéssé akarnak harcolni ezért az államért. Az emberek tömegesen kerülték el még az alapvető elérhetőségi adatok frissítését is, amelyre 2024-ben törvény kötelezte őket, ezzel megnehezítve az állam számára a behívóparancsok stratégiai kiküldését.
Ez az ellenállás növekszik és egyre gyakoribbá válik, talán minőségi előrelépéseket is mutatva. Eddig az ellenállás nagy része spontán volt: járókelők vagy hozzátartozók próbáltak segíteni egy férfinak megszökni a kisbuszból. Nem volt szervezettség vagy bizonyíték a különböző kezdeményezések közötti összehangolásra. De mostanában tömegesebb méreteket öltött, mint például zavargások. Ezek még mindig spontánok, de már egész városrészeket bevonnak. Egy nemrégiben Lvivben történt eset nagy felháborodást keltett a toborzást támogatók körében.
Vannak bizonyítékok a mozgósítás elleni sztrájkok megjelenésére is, különösen a magán kisbuszsofőrök részéről. A posztszovjet tömegközlekedési összeomlás kontextusában ezek a magánüzemeltetők átvették a városi közlekedés nagy részét. A közösségi közlekedési vállalatokkal ellentétben ők nem mentesülnek a sorozás alól, így a sofőröket rendszeresen besorozták – és tiltakoztak is ez ellen. Az egyik figyelemre méltó példa egy nemrégiben Vinnicában tartott demonstráció volt, ahol a kisbuszsofőrök fél napra beszüntették a munkát. Ez azért fontos, mert nem csupán spontán ellenállásról van szó; ez a munkásosztály vagy a kisvállalkozók szervezett fellépésének jele, akik védik kollektív érdekeiket az állami mozgósítással szemben.
BT: Ukrajna állami és államilag garantált adóssága jelenleg több száz milliárd eurót tesz ki, az EU az egyik legnagyobb hitelező. Mit jelent ez a kapcsolat az EU-val Ukrajna munkásosztályának jövője szempontjából?
VI: Valószínűleg Ukrajna nem lesz képes visszafizetni ezt a pénzt. Alapvetően az újabb hitelek úgy vannak strukturálva, hogy Ukrajna csak akkor fizet vissza, ha jóvátételt kap Oroszországtól, ami valószínűleg nem fog megtörténni.
Láttuk, hogy az Egyesült Államok a második Trump-adminisztráció idején felülvizsgálta Ukrajnának nyújtott segítségről alkotott álláspontját, és egy ásványi megállapodást erőltetett, amelynek pontos feltételei az ukrán közvélemény előtt továbbra is ismeretlenek. Feltételezhetően Ukrajna az amerikai fegyverekért azáltal fizet, hogy lehetővé teszi értékes erőforrások kitermelését vagy értékes ukrán infrastrukturális eszközök átadását amerikai vállalatoknak. Ez lényegében gyarmati viszony.
Az EU-val jelenleg kissé más a helyzet, de ez attól függ, hogy milyen kormányok kerülnek hatalomra a jövőben. Ha Németországban egy Alternatíva Németországnak-kormány vagy Franciaországban a Nemzeti Tömörülés kerül hatalomra, ők is felülvizsgálhatják Ukrajna támogatásának feltételeit – vagy teljesen leállíthatják a támogatást.
De egyelőre az EU pénze nagyjából a biztonság kiszervezéséről szól Ukrajnába. Az EU azért fizet Ukrajnának, mert időt vesznek maguknak, hogy felkészüljenek egy jövőbeli orosz háborúra. Ezt egész nyíltan kimondták, még akkor is, ha az európai újrafegyverkezés következményei társadalmi és politikai feszültségeket keltenek az EU-n belül, amelyek gyengítik az európai kormányokat és elmélyítik az európai országokon belüli megosztottságot. Ez nem csökkenti egy esetleges orosz támadás esélyét; valószínűleg növeli azt. De Ukrajnával kapcsolatban pénzt fizetnek, hogy ukrán életekkel vásároljanak időt, az ország jövőjének elpusztítása árán.
Emiatt Ukrajna valamiféle „funkció-állammá” válik, amely nem azért létezik, hogy a területén élő polgárokat képviselje, hanem hogy az európai elitek biztonságát szolgálja. Ahhoz, hogy ezt a funkciót betöltse, nem számít, mennyire jól élnek az Ukrajnában élő emberek. Nem számít, hogy vannak-e emberi jogaik vagy nincsenek.
Vegyük észre azt is, hogy Ukrajna elnéptelenedik. A legfrissebb ENSZ-előrejelzés szerint Ukrajna lakossága a század végére 15 millióra csökken, szemben az 1991-es szovjet összeomlás utáni 52 millióval – ez mintegy 70%-os csökkenés. De még ez is elég lehet Ukrajna számára, hogy betöltse Európával szembeni funkcióját, mert ami számít, az a hadsereg, a szükséges infrastruktúra és polgári ágazatok a hadsereg kiszolgálására, valamint az alkalmazottak az amerikai vállalatok számára, hogy kitermeljék az erőforrásokat az ukrán földből. Nem kell több ennél ahhoz, hogy betöltsék azt a szerepet, amelyet Ukrajna számára elképzelnek.
BT: Lehetséges más forgatókönyv, vagy lehetőség arra, hogy az európai országok valóban igazságosabb megközelítést alkalmazzanak az ukrajnai háborúval kapcsolatban?
VI: Különböző forgatókönyvek lehetségesek, mert világszerte válságtendencia van, és a jövő meglehetősen bizonytalan. Amit leírtam, az még csak nem is a legrosszabb forgatókönyv. A legrosszabb a nukleáris háború lenne. Ez lehet, hogy nem a legvalószínűbb kimenetel, de valós lehetőség.
Egy jobb forgatókönyvben Ukrajna valami olyasmivé válhat, mint Grúzia. Ez nemcsak az európai eliteken múlik, hanem az ukrán elitek választásain is, akik dönthetnek úgy, hogy alkalmazkodnak bizonyos orosz követelésekhez, és megpróbálnak manőverezni. 2012 óta a Grúz Álom kormánya hasonlóképpen próbált egyensúlyozni Oroszország, az EU és Kína között. Az ukrán elit egyes szegmensei ezt jobb útnak tekinthetik ahhoz képest, minthogy tovább haladjanak Ukrajna olyanná tételének útján, amit a Római Birodalom foederatinként – az úgynevezett „barbár” törzsek és államokként, amelyek szerződések révén Rómához kötődtek, hogy megvédjék határait más „barbár” törzsekkel szemben – nevezett. Ukrajna az Európai Unió föderatusává válhatna, védve a „civilizáció” határait az „orosz barbárokkal” szemben.
Az is lehet, hogy teljesen bukott állammá válik, valami olyasmivé, mint Szíria vagy Líbia, ahol a terület egyes részeit a kijevi kormány ellenőrzi, más részeit megszálló hatalmak (és ez nem feltétlenül csak Oroszország), de nem kormányzati alakulatok is. Szíriában ez az Iszlám Állam volt. Ukrajnában ezek lehetnek a radikális nacionalisták, akik egyre erősebbé és autonómabbá válnak. Az állami kudarc esetén az úgynevezett „Azov-mozgalom” körüli alakulatok elkezdhetnek állami szerepeket betölteni a helyi lakosság számára a biztonság és az alapvető emberi élet megszervezése terén. Ez is egy katasztrófa-forgatókönyv lenne.
De valójában Ukrajna jelenleg katasztrófa állapotában van, és gyakorlatilag az összes legvalószínűbb vízió meglehetősen sivár.
BT: És mi a kiút ebből a sivárságból?
VI: Fontos megérteni, hogy a jobb jövő lehetőségét ma globális szinten döntik el. Nem Ukrajnán belül dől el. Sajnos Ukrajna már nem szuverén ország, és amik ott történnek, sokkal inkább függenek attól, hogy mi történik Oroszországban, Európában vagy az USA-ban. A jobb jövő lehetőségét globálisan és nemzetközileg kell kialakítanunk.
Ez függeni fog az európai baloldali mozgalmak képességétől, hogy egy egészen más napirendet kínáljanak az európai országok számára – egy olyat, amely antimilitarista és szociálisan expanzív. A folyamatban lévő újrafegyverkezés és a további megszorítások közötti kapcsolat Európában meglehetősen nyilvánvaló, egyértelműen kapcsolódik Merz, Macron és más centrista kormányok adminisztrációihoz.
Az is nagy kérdés, hogy az európai baloldal képes lesz-e alternatívát kínálni, de történtek bizonyos elmozdulások ebbe az irányba. Fontos gyűlések voltak Párizsban, Londonban és Brüsszelben. Még látnunk kell, hogy hová vezet ez, de a megszorítási és felfegyverzési politikák eredményei erősebb ellenállást is szülhetnek. Ennek az ellenállásnak egy része a szélsőjobb által elragadható – de ez egy döntő fontosságú lehetőség, amelyet a baloldal nem szabad, hogy átengedjen a szélsőjobbnak.
Az oroszországi fejlemények – hogy Putyin rezsimje stabilabbá és erősebbé válik-e vagy sem –, valamint a kínai fejlemények is szerepet játszanak majd. Kína más víziót nyithat meg a világról az USA hegemóniájának szétesése közepette. De a kérdés továbbra is fennáll: mi jön ezután? Milyen rendszert kínálhatnak, és melyik állam?
Ukrajnára ebben a globális és hosszú távú perspektívában kell gondolnunk, és mérlegelnünk kell egy jobb jövő megszervezésének lehetőségeit az egész emberiség számára, beleértve Ukrajnát is. Jelenleg Ukrajna nem a remény helye. Ez egy olyan hely, amely megmutatja, milyen katasztrofálisak lehetnek a folyamatban lévő válság kimenetelei. Ez egyfajta nagyító a világ számára: megmutatja a legszélsőségesebb jövőket, amelyek a világ más részeire várhatnak, ha nem találunk jobb alternatívát.
forrás: Breakthrough News