Hiába írtuk le százszor, minden évben kötelességünk emlékeztetni, hogy kik a doni katasztrófa felelősei, áldozatai, hősei, ugyanis a történelemírás mindenre elszánt gonosztevők markába került.
Erre minden évben alkalmunk van a 2. magyar hadsereg emléknapján, január 12-én. A történelmet fel kell elevenítenünk, ugyanis ezt a szélsőjobboldal is megteszi a maga hazug és álságos módján. Sőt, óriási ellentmondás: január 12-én bőszen emlékeznek azokra, akik pont az ő szellemi elődeik miatt haltak szörnyű halált.
A magyar alakulatokat a Sztálingrád körüli harcokhoz vezényelték ki 1942 tavaszán és nyarán. A 2. magyar hadsereg megsemmisüléséhez bűncselekmények egész sorozata vezetett.
A Horthy-fasiszták ígéretei ellenére, hogy „rendelkezésre álló hadianyag közül … a legjobbat kell adni”, semmi nem valósult meg. A gazdaság ugyanis nem volt olyan helyzetben, amely lehetővé tette volna egy ilyen hadsereg tisztességes felszerelését. A Jobbik bőszen terjeszti a legendát a Horthy-rendszer sosem létező “gazdasági csodájáról”. Valójában csupán 1%-os évi emelkedést mutatott (a világháború után szétbombázott országban a szocialista gazdaság több mint 10%-ot), három millió koldus országa voltunk, és a hadsereg felszerelésén is kiütköztek a technikai, minőségi és mennyiségi hiányosságok. A 2. magyar hadsereg így a horthysták ígéretei ellenére alatta maradt a kor nemzetközi színvonalának.
Különösképp súlyos dilettantizmusra utal, hogy az akkoriban már páncélosokra alapozó szovjet hadsereg ellen pont olyan haderőt küldtek ki, amelynek a páncélelhárító rendszere volt a legelavultabb. Ezeket a hiányosságokat a németek a fronton voltak kénytelenek orvosolni saját felszerelésük átadásával.
A hadsereg élelmezése sem volt kellőképp biztosítva, ezt ugyanis a németek oldották meg (cserébe Horthyék élelmiszert szállítottak a náciknak). A német kosztot pedig nem vette be a magyar katonák gyomra, ezért hazai szállítmányokat is kaptak, amelyek sokszor romlottan érkeztek a frontra.
A főtisztek mindent a németektől vártak (utánpótlást, katonai segítséget), amelyeket természetesen rendre visszautasítottak, így a hadsereg számos alakulata téli ruha nélkül vágott neki a harcoknak.
Mivel megfelelő technika nem volt, a kezdeti sikereket is csak nagy emberveszteség árán tudták megvalósítani. 1942-ben a hadsereg összvesztesége 33 763 fő volt.
1942-ben egy legyengült hadsereg érkezett a Don védelmére, súlyos ellátási és váltási problémákkal, amelyekkel a hazai rezsim nem törődött. Valójában már akkor alkalmatlan volt a feladata ellátására, nemhogy a télen beköszöntött -30-40 fokos fagyokban, amelyek harci cselekmények nélkül is komoly emberveszteségeket okoztak.
Bár a kiskatonákat alig cserélték, a Főparancsnokság dilettáns módon azon a véleményen volt, hogy sok tiszt szerezzen harci tapasztalatot, ezért őket rendszeresen váltották. Az „újonc” tisztek pedig – megfelelő harci tapasztalat híján – nem voltak képesek irányítani egységeiket, illetve nem is szoktak össze egymással.
A kiskatonák váltását – csupán 35.000 fővel – január 13-tól tervezték, egy nappal előbb azonban már megkezdődött a szovjet áttörés.
A hivatalos jelentések szerint a hadsereg hősiesen kitartott, azonban a valóság az volt, hogy a katonák inkább – teljes joggal – visszavonultak. A szovjetek jórészt harc nélkül vonultak előre, és az első napokban csupán 5 halottjuk volt, szemben 1000 magyar katonát ejtettek foglyul.
A Vörös Hadsereg lovagiasan bánt a magyar katonákkal, sokukat csupán lefegyverezték, és egyszerűen engedték őket szabadon elmenekülni.
A náci hadvezetés kiadta a parancsot, hogy a magyar hadsereg nem vonulhat vissza, és az utolsó emberig ki kell tartani – magyarán szólva feláldozták őket. Az ugyanis teljesen nyilvánvaló volt, hogy védekezésre teljesen alkalmatlanok az egységek, így ez a parancs csupán a magyar katonák vérén nyert időhúzás volt. Ezt sajnos a szervilis tábornokaink, különösképp a hadsereg főparancsnoka, Jány Gusztáv is készséggel végrehajtotta. Horthy Miklós szintén azt szorgalmazta, hogy a rendkívül rossz állapotban lévő hadsereg áldozza fel önmagát.
A dilettáns Jány Gusztáv betű szerint betartotta a visszavonulást tiltó parancsot, ezért olyan taktikai hadmozdulatokra sem kerülhetett sor, amelyekkel elkerülhető lett volna a csapatok tömeges bekerítése.
A helyi német parancsnok von Witzleben tábornok, akinek történelmi bűneit enyhíti, hogy később részt vett a Hitler-elleni Stauffenberg-összeesküvésben, indirekt módon még engedélyezte is a 2. magyar hadsereg visszavonulását, mondván Jány parancsot adhat visszavonulásra, mivel nem a német hadsereg tisztje, ám ő német parancsnokként ezt nem teheti meg. Jány nem élt a lehetőséggel, és hagyta a fiainkat a frontokon elpusztulni.
A hadsereg szerencsésebb részei parancs nélkül visszavonultak, azonban a III. hadtestet bekerítették, amelyet Jány Gusztáv egyszerűen magára hagyott parancsában: „Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni a jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.” Mindamellett január 24-én hadparancsot adott ki, mely úgy kezdődött, hogy „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…”. Ez olyan mértékű általános felháborodást szült, hogy Horthy kénytelen volt annak visszavonására kényszeríteni a tábornokát, bár előtte nyilvánvalóan neki is tudomása volt erről, és nem ellenezte. A parancs ráadásul előírta a visszavonulok felkoncolását és megtizedelését.
„ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.”
„A rendet és a vas fegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.”
120 ezer magyar katona halt meg csak a 2. magyar hadseregben.
A tragédia egyértelműen a felelőtlen és a nácikat minden szinten kiszolgáló vezetés bűne. A tragédiában bűnösök a háborút kirobbantó erők: a náci német vezetés és a „hullarablók oldalára álló” Horthy-rezsim is. A második világháború egyike azon kevés háborúknak, amelyekben teljesen egyértelműen megállapítható, hogy kik a történelmi bűnösök, akik személyesen felelősek az agresszióért. Az elmúlt 25 évben végzett jobboldali történelmi ámokfutás azonban még ezt is megkérdőjelezi. Kormányközeli televízióban már elhangozhatott olyan ostobaság Szaniszló Ferenc szájából, hogy a második világháborút a Szovjetunió indította. Az illető azonnali elbocsátás helyett kormánykitüntetést kapott, amelyet gyorsan vissza is vontak. Jány Gusztáv háborús bűnöst a népbírósági pere után felakasztották. A jobboldali történelem-hamisítás azonban olyan szintet ért el, hogy azt már több ország is kénytelen törvényileg korlátozni a holokauszt-tagadás elleni törvényekkel.
Szégyenszemre, a kapitalizmus restaurációja után, 1993-ban a Legfelsőbb Bíróság Jányt jogilag felmentette. Sőt, a jobboldali nácimosdatás olyan szintet ért el, hogy olyan kérvény is érkezett, hogy posztumusz vezérezredessé léptessék elő. A náci horogkeresztet is tartalmazó lovagkeresztet büszkén viselő és a 2. magyar hadsereget elpusztító Jány ma is a szélsőjobboldal bálványa, csakúgy, mint a másik főbűnös, Horthy Miklós.
És persze a doni tragédia kapcsán nem feledkezhetünk meg azokról az ukrán, orosz, fehérorosz és számos más nemzetiségű áldozatokról és hősökről, akik magyar katonák fegyvereitől haltak meg.