Ma az antiszemitizmus általában annak a hitnek felel meg, hogy a zsidók alacsonyabb rendű faj. Ez a zsidóellenes diszkrimináció a 18. és 19. században alakult ki az európai nacionalizmus befolyásos irányzataiban.
E nézőpont szerint a zsidókat nem tekintették annak a nemzetnek a részének, amelyhez tartoztak, mivel nem osztották annak kultúráját, nyelvét, vallását és történelmét. Így a zsidók kényelmes bűnbakként szolgálhattak egy nemzet gazdasági, társadalmi és politikai problémáira. A zsidókkal kapcsolatos sztereotípiákat pszeudotudományos magyarázatokkal, öröklött faji viselkedésként írták le.
Zsidóüldözés a pestisjárvány során – ismeretlen festő
A modern antiszemitizmus azonban a kapitalizmus és a modern nacionalizmus megjelenését megelőző évszázadok zsidóellenes diszkriminációjára és üldöztetésére épült.
A zsidók ősei nyomon követhetők a vaskori Júdea és Izrael királyságain keresztül, és mint felismerhető csoport, különböző birodalmak (például a perzsa, hellenisztikus és római) alatt fejlődtek. A kereszténység megjelenése előtt a zsidókat is érte diszkrimináció, kiűzés és üldöztetés, de ez nem volt szokatlan más kisebbségek, vallások vagy kisebb területek esetében sem.
Ennek ellenére voltak jelentős pillanatok, amikor az üldöztetések kifejezetten a zsidókhoz és a judaizmushoz kapcsolódó gyakorlatokat célozták meg. A makkabeus felkelés (Kr. e. 167–160) a Szeleukida Birodalom ellen például abból indult ki, hogy Antiochosz IV. szeleukida uralkodó betiltotta a jelentős zsidó szokásokat (például a szombati pihenést, a körülmetélést és az étkezési törvényeket), és azokat provokatív gyakorlatokkal helyettesítette (például sertések feláldozása, a zsidó templom meggyalázása), miközben kivégeztette azokat, akik ellenszegültek.
Néhány római író szerint a zsidók sztereotip tulajdonságokkal rendelkeztek, például embergyűlölettel vádolták őket, amiért nem étkeztek együtt másokkal. Valójában azonban a zsidók és nem zsidók közötti társadalmi kapcsolatokra vonatkozó attitűdök széles skálán mozogtak. Ezek az ókori sztereotípiák azonban évszázadokon keresztül fennmaradtak, és táplálták a zsidókkal szembeni ellenségeskedést.
A kereszténység megjelenése az első században fordulópontot jelentett. A kereszténység eredete nem egyszerűen nem zsidó vagy zsidóellenes. Ma már egyetlen történész sem vonja kétségbe, hogy a történelmi Jézus zsidónak született, élete hátralevő részében zsidónak tartotta magát, és mások is zsidónak tekintették. Nem szándékozott új vallást alapítani. Jézus első követői zsidók voltak, és a Jézus halála utáni első években többségük szintén zsidó maradt. Az is lehetséges, hogy az Újszövetség legtöbb (vagy akár összes) tartalmát zsidók írták.
Azonban a kereszténység néven ismertté vált mozgalom egyre több nem zsidót vonzott magához. Következésképpen a kereszténység befolyásos irányzatai elkezdték magukat elhatárolni a zsidóságtól és a judaizmustól.
Például Máté evangéliumában, amikor Pilátus azt állítja, hogy ártatlan Jézus vérében, az áll, hogy „az egész nép így felelt: ‘Az ő vére rajtunk és a mi gyermekeinken!’” Ez más evangéliumokban nem szerepel, és nem történt meg. Azok, akik felelősek voltak Máté evangéliumáért, ezt valószínűleg egy szektariánus vagy belső zsidó vita részeként írták. Azonban miután ez a történet a keresztény kánon részévé vált, felhasználható lett annak a mítosznak a részeként, hogy a zsidók voltak és maradtak „Krisztus gyilkosai”.
János evangéliuma az első század végéről származó kereszténység egyik irányzatát képviseli, amely Jézus szerepét „a zsidók”-kal szemben határozta meg. János evangéliumának Jézusa azt mondja „a zsidók”-nak, akik nem hisznek, hogy „Ti az ördög atyától valók vagytok.” Az evangélium szerint „a zsidók” próbálták megölni Jézust, mert Jézus azt állította, hogy egyenlő Istennel. Az az elképzelés, hogy Jézus egyenlő Istennel, a kereszténység egyik központi teológiai jellemzőjévé vált, gyakran a judaizmussal szembeni különbségként.
Egy vallás felsőbbrendűségi igénye egy másikkal szemben aligha meglepő. Néhány tudós próbálta is csökkenteni a János evangéliumának potenciális zsidóellenes vonatkozásait, míg mások megjegyzik, hogy az ilyen részek Jézusról szóló kitalált beszámolók. Utólag azonban világos, hogy a teológiai eszmék diszkriminációra vagy üldöztetésre való felhasználásának lehetősége fennállt.
Amikor a kereszténység a Római Birodalom vallásává vált, a már meglévő zsidóellenes eszmék az állami ideológia részévé váltak. Ez a zsidóellenes minta már készen állt a középkori Európa számára, miközben a zsidók észak felé terjeszkedve közösségeket hoztak létre. Ahogy a kereszténység uralkodó vallássá vált, a zsidók veszélyes helyzetbe kerültek mint feltűnő kisebbség, akiket a hit ellenségeinek tartottak.
Hasonló megjegyzéseket lehet tenni az iszlám 7. századi megjelenéséről és középkori időszakáról. Az iszlám és a judaizmus között közös teológiai örökség is található. Az iszlám hagyományokban találhatók pozitív és ellenséges kijelentések a zsidókról, és ezek a tendenciák mind a Koránban is jelen vannak, heves viták tárgyát képezve.
Az a gondolat, hogy a zsidóknak és más nem muszlimoknak másodrendű státuszuk van muszlim uralom alatt, szintén kialakult az iszlám gondolkodásban és joggyakorlatban. Ennek ellenére a zsidók kezelését muszlim uralom alatt vagy helyi muszlim közösségekben mindig a körülmények határozták meg. Azok az elképzelések, amelyek szerint a zsidóknak alacsonyabb jogi státuszuk van, nem mindig valósultak meg vagy váltak elfogadottá.
Sok zsidó integrálódott a muszlim uralom alatt a Közel-Keleten és az Ibériai-félszigeten. Az iszlám és a zsidó gondolkodás és kultúra kölcsönösen hatott egymásra. Máskor azonban a zsidók üldöztetést és kényszerű megtérést szenvedtek el.
A kereszténységhez hasonlóan tehát a zsidók és a muszlimok közötti kapcsolatok sem voltak szükségszerűen ellenségesek, de az iszlám gondolkodásban is megvolt a lehetőség az antiszemita eszmék felhasználására, hasonlóan ahhoz, ahogy a kereszténységben és a judaizmusban is kialakultak muszlimellenes és iszlámellenes eszmék.
Mindezek ellenére a középkori keresztény Európában alakultak ki azok a zsidóellenes érzelmek, amelyek az antiszemitizmus fejlődését befolyásolták és végül a holokauszthoz vezettek.
Az Újszövetség azon értelmezése, amely szerint a zsidók kollektíven felelősek Krisztus haláláért, népszerűvé vált, és ez azt jelentette, hogy a zsidókat istengyilkossággal vádolták. A gonosz zsidó, aki az ördöggel szövetkezik, szintén elterjedt rágalommá vált.
Ebben az időszakban születtek hírhedt zsidóellenes vádak, például a „vérvád,” amely szerint a zsidók keresztény gyermekek vérét használták rituális szertartásokhoz. Amikor a 14. század közepén a fekete halál végigsöpört Európán, a zsidókat néha azzal vádolták, hogy ők okozták a járványt, például kutak megmérgezésével.
Az efféle rémhírek tovább igazolták a zsidók elleni diszkriminációt a középkori Európában. Ez azt jelentette, hogy a zsidók számára korlátozottak voltak a munkalehetőségek és a közéletben való részvétel. Mivel az egyház tiltotta a kamatszedést, a pénzkölcsönzés néhány zsidó számára az egyik kevés lehetőséget jelentette, ami közvetlen célponttá tette őket a királyi adóztatás számára. Ebből a különös helyzetből alakult ki a zsidók, a kapzsiság és a pénz közötti sztereotipikus társítás.
Ez a pénzkölcsönzéshez kapcsolódó szerep azt jelentette, hogy egyes zsidók rendkívül magas adóterheket viseltek, ami tovább súlyosbította bizonytalan helyzetüket. Angliában ez a folyamat 1290-ben csúcsosodott ki, amikor I. Edward kiűzte a zsidókat az országból. A zsidók hivatalosan csak a 17. század közepén, Oliver Cromwell idején térhettek vissza Angliába.
Az angliai zsidóüldözés része volt a középkori Európában tapasztalt kiűzetések, üldöztetések és pogromok mintázatának. Az első keresztes hadjárat (1096–99) során a kelet felé vonuló keresztesek zsidókat mészároltak le, leghírhedtebben a mai Németország egyes területein.
A 15. század vége felé a zsidók kényszerű megtérítése a kiűzetésekkel együtt jelent meg Portugáliában és Spanyolországban.
Ahogyan a legújabb kutatások kimutatták, a modern faji antiszemitizmus előfutárai a keresztény eszmékből nőttek ki, amelyek olyan csoportok, mint a zsidók, örökletes alacsonyabb rendűségét hirdették. A zsidókat groteszk vonásokkal és fizikai ismertetőjegyekkel ábrázoló vizuális ábrázolások is megjelentek a középkori Európában.
Egy kulcsfontosságú kapcsolat a zsidók iránti teológiai ellenségesség és a modern antiszemitizmus között Martin Luther révén jött létre a protestáns reformáció idején. Luther baljós című műve, A zsidókról és hazugságaikról (1543) a zsinagógák felgyújtását, a zsidó házak eltávolítását és a zsidók védelmének megszüntetését sürgette az utakon.
Bár Luther zsidóellenes polemikus írásainak hatása vitatott, általános befolyása a germán teológiára mélyreható volt, és később összekapcsolódott a 19. században kialakuló antiszemita eszmékkel.
Ebben a hagyományban jelent meg az az elképzelés, hogy Jézus nemcsak hogy ellenezte a zsidó teológiai eszméket, hanem árja származású volt. Ezt az érvet – amelyet a brit származású, Németországot dicsőítő Houston Stewart Chamberlain terjesztett – azon a megalapozatlan állításon nyugtatták, hogy Galilea etnikailag vagy fajilag nem volt zsidó.
Hitler idejére ezek az antiszemita keresztény eredetértelmezések már a mainstream német (és náci) tudósok körében is elfogadottá váltak, mint például Walter Grundmann, KG Kuhn és Gerhard Kittel esetében.
Az, hogy Jézust, a zsidót Jézus, az árjaként ábrázolták, a teológiai antijudaizmus évszázados fejlődésének csúcspontját jelentette, amely a náci Németország legveszélyesebb antiszemitizmusává vált.
Írta: James Crossley vallástörténész
forrás: Morning Star