A május 25-i választásokon Venezuela uralkodó koalíciója, a Gran Polo Patriótico (Nagy Hazai Pólus) megszerezte a szavazatok túlnyomó többségét, így fontos győzelmet aratott a megosztott, gyenge tárgyalási pozícióban lévő ellenzék felett.
Bár az ellenzék egy része – a szélsőjobboldali María Corina Machado vezetésével – bojkottra szólított fel, több ellenzéki párt mégis részt vett a törvényhozási és regionális választási folyamatban. Néhány mandátumot sikerült szerezniük, és megnyerték 1 kormányzói posztot (Cojedes állam) a 24-ből, míg a maradék 23 a chavistákhoz került.

A chavizmus győzött
A választás előtt a chavisták 20 államban kormányoztak. Most, amellett hogy 23 kormányzói posztot nyertek – beleértve az újonnan létrehozott Essequibo-i kormányzóságot, amely régió régóta vita tárgya Guyana és Venezuela között –, a Nagy Hazai Pólus 253 mandátumot szerzett a Nemzetgyűlésben. Ezzel szemben az ellenzék alig 32 képviselői helyet kapott. Köztük ott van az egykori kormányzó, volt elnökjelölt és feltűnő ellenzéki politikus, Henrique Capriles, valamint a szintén volt elnökjelölt Henri Falcón.
Összességében a Nemzeti Választási Tanács (CNE) adatai szerint a chavizmus a Nemzetgyűlésre leadott érvényes szavazatok 82,68%-át kapta, míg az ellenzék – két koalícióra szakadva – 6,25%, illetve 5,17%-ot ért el.
A földöntúli győzelem után Nicolás Maduro elnök kijelentette: „32 választás után, blokádok, büntető szankciók, fasizmus és erőszak közepette ma bebizonyítottuk, hogy a Bolivár-forradalom erősebb, mint valaha.”
Miért szenvedett ilyen súlyos vereséget az ellenzék?
Az ellenzék elsöprő vereségének legfontosabb tényezője a bojkottfelhívás volt, amit a választáson részt vevő ellenzéki szektor is bírált. Összességében az ellenzék mélyen megosztott volt és hiányzott belőle az egységes irányítás, ami alapvetően aláásta a szavazóbázisukat. Emellett fontos megjegyezni, hogy a részt vevő ellenzék is két szövetségre szakadt, ami tovább gyengítette a győzelem esélyét.
Machado tovább erősítette absztencionista álláspontját, amikor az X-en közzétette: „Május 25-én a venezuelaiak betartották július 28-i szuverén parancsát, a történelem tudatos és bátor engedetlenségének aktusaként.”
Szerinte a lakosság 85%-a nem ment el szavazni, ami alátámasztaná a tömeges polgári engedetlenség narratíváját. A CNE azonban 6 millió résztvevőről számolt be, ami a választói névjegyzék 28%-a, és az aktív szavazók 42%-a – ez nyíltan ellentmond a bojkottot hirdető ellenzék nemzetközi médiában hangoztatott számainak.
Ezzel szemben a chavizmus hónapokig készült a választásokra egy egységes kampánycentrumból, ami tömeges részvételre mozgósította támogatóit. Így sikerült a legtöbb választott pozíciót megszerezniük anélkül, hogy erős ellenzékkel kellett volna szembenézniük.
Amikor az ellenzék az alacsony részvételt hozta fel érvként, Roger Harris újságíró azt válaszolta, hogy „a részvétel tipikus volt a nem elnöki választásokhoz képest, és hasonló arányt mutat, mint az USA középisdős választásai.” Kiemelte, hogy a kormánypárti koalíció valójában több szavazatot kapott, mint korábbi regionális választásokon, és hozzátette: „A chavista mag – az idősebb és munkásosztálybeli nők – továbbra is erős.”
Harris elmagyarázta, hogy a CNE elnöke, Elvis Amoroso az „aktív szavazókra” utalva az országban élőkre gondolt. „A nagy számú közelmúltbeli kivándorlás miatt sokan ugyan regisztrálva vannak, de külföldön élve nem szavazhatnak” – mondta.
Harris szerint nem a részvétel volt alacsony, hanem az ellenzékre leadott szavazatok száma – részben azért, mert egy jelentős frakció bojkottra szólított fel. Ugyanakkor korrupciós botrányokra is rámutatott: „Az ellenzék hitelét aláásták azok a leleplezések, amelyek szerint egyesek több százmillió dollárt fogadtak el és sikkasztottak el az USAID-től.” Szerinte az ellenzék most „negatívabb képet mutatott a szélesebb választóközönségnek”, miközben a legtöbb venezuelai véleménye szerint fontosabb a pártközi konfliktusok lezárása és az ország lassú gazdasági helyreállása.
Bár a Bolivár-projekt támogatottsága erős, Harris figyelmeztet, hogy számos kihívás áll előttük: az infláció emelkedése, a pénzügyi instabilitás és az USA folyamatos ellenségeskedése. Venezuelának – mondja – továbbra is fenyegetések veszik körül stabil fejlődését, miközben Washingtonban azon vitatkoznak, hogy „a Bolivár-forradalomnak gyors vagy lassú halált kell okozniuk. De mindkét esetben a destabilizációs erőfeszítések folytatódnak.”
forrás: Peoples Dispatch