Volt egy hely Közép-Amerikában, amelyről valamelyest beszámolt az USA médiája a sandinista forradalom előtt, és ez Guatemala volt.
1944-ben ott egy forradalom megdöntött egy elvetemült zsarnokot, és egy magát alapjában a Roosevelt-i New Deal után mintázó demokratikus kormányt létesített. Az ezt követő tízéves demokratikus közjátékban kialakultak a sikeres független gazdasági fejlődés kezdetei.
Ez igazi hisztériát okozott Washingtonban. Eisenhower és Dulles figyelmeztetett arra, hogy az Egyesült Államok „önvédelme és önmegőrzése” forog kockán, ha nem irtják ki a vírust. Az USA hírszerzési beszámolói nagyon nyíltan szóltak a veszélyekről, amelyeket a kapitalista demokrácia jelentett Guatemalában.
1952-ben egy CIA-memorandum úgy írta le a helyzetet Guatemalában, mint „károsat az USA érdekeire nézve, a szociális reformok és a nacionalista politika harcos képviseletén alapuló kommunista befolyás miatt”. A memo figyelmeztetett arra, hogy Guatemala „az utóbbi időben lényegesen fokozta a kommunista és amerikaellenes tevékenység támogatását más középamerikai országokban”. Az egyik említett példa egy állítólagos, 300 ezer USD-os ajándék volt José Figueresnek.
Mint fentebb említettük, José Figueres a demokrácia alapítója volt Costa Ricában és vezető demokratikus személyiség Közép-Amerikában. Noha lelkesen együttműködött a CIA-vel és az USA-t „ügyünk zászlóvivőjének” nevezte, az USA Costa Rica-i követe pedig őt „a legjobb reklámügynökségnek” tekintette, „amelyet a United Fruit Company találhatott Latin-Amerikában”, Figueresnek volt egy független vonása és ezért nem tartották olyan megbízhatónak, mint Somozát vagy más, általunk alkalmazott gengsztereket.
Az USA politikai retorikájában ez őt lehetséges „kommunistává” tette. Így, ha Guatemala pénzt adott neki, hogy segítse egy választási győzelmét, ez azt mutatta, hogy Guatemala támogatja a kommunistákat.
Még rosszabb, folytatta ugyanez a CIA-memorandum, hogy a demokratikus kapitalista kormány „radikális és nacionalista politikáját”, beleértve a „külföldi gazdasági érdekek, különösen a United Fruit Company üldözését, majd minden guatemalai támogatta vagy tudomásul vette”. A kormány elősegítette „az addig politikailag közömbös parasztság mozgósítását”, aláásva a nagy földbirtokosok hatalmát.
Ezen felül, az 1944-es forradalom „erős nacionalista mozgalmat” idézett elő „Guatemala megszabadítására a katonai diktatúrától, a társadalmi elmaradottságtól és a gazdasági kolonializmustól, ami a múltat jellemezte és a legtöbb politikailag tudatos guatemalai lojalitását és az önérdeküknek való megfelelését inspirálta”. A dolgok még rosszabbra fordultak, miután a sikeres földreform veszélyeztetni kezdte a „stabilitást” a szomszédos országokban, ahol a szenvedő nép tudomást szerzett róla.
Röviden, a helyzet elég borzasztó volt. A CIA ezért sikeres puccsot hajtott végre. Guatemalát olyan mészárszékké változtatták, amilyen ma is, rendszeres USA beavatkozással, ha a dolgok bármikor a sorból való kilépéssel fenyegetnek.
Az 1970-es évek végére az atrocitások újra a rettenetes normán túl halmozódtak, szóbeli tiltakozást idézve elő. És mégis, annak ellenére, amit sokan hisznek, a katonai segítség Guatemalának gyakorlatilag azonos szinten folytatódott a Carter-féle „emberi jogi” kormányzat alatt is. A szövetségeseink is felsorakoztak az ügyhöz – nevezetesen Izrael, amit „stratégiai előnynek” tekintenek, részben az állami terrorizmus irányítása terén elért sikere miatt.
Reagan alatt a guatemalai közel népirtás támogatása pozitívan mámorítóvá vált. Az általunk támogatott guatemalai Hitlerek közül is legszélsőségesebb Rios Montt-ot Reagan úgy magasztalta, mint a demokrácia iránt teljesen elkötelezett embert. Az 1980-as évek elején Washington barátai a guatemalaiak tízezreit mészárolták le, főként indiánokat a felvidékeken, és számtalan mást kínoztak és erőszakoltak meg. Nagy régiókat tizedeltek meg.
1988-ban kormányterroristák robbantották fel a La Epoca nevű újonnan indult guatemalai újságot. Akkoriban itt a média nagyon sokat foglalkozott a ténnyel, hogy az USA által finanszírozott nicaraguai La Prensa lap, amely nyíltan hívott fel a kormány megdöntésére és támogatta az USA által működtetett terrorista hadsereget, kénytelen volt néhány példányt kihagyni újságpapírhiány miatt. Ez a felháborodás és ócsárlás áradatához vezetett a Washington Post-ban és másutt a sandinista totalitarizmus ellen.
Másrészt, a La Epoca elpusztítása semmilyen érdeklődést sem keltett és itt be sem számoltak róla, noha az amerikai újságírók jól ismerték. Természetesen, nem lehetett az USA médiától azt várni, hogy megemlítse, az USA által fizetett biztonsági erők elhallgattatták az egyetlen, apró független hangot, amely néhány héttel korábban próbált megszólalni Guatemalában.
Egy évvel később egy újságíró a La Epoca-ból, Julio Godoy, aki a bombarobbantás után elmenekült, rövid látogatásra visszament Guatemalába. Amikor visszatért az USA-ba, összehasonlította a helyzetet Közép-Amerikában a keleteurópaival. A keleteurópaiak „szerencsésebbek a középamerikaiaknál”, írta Godoy, mert míg a Moszkva által Prágába ültetett kormány lefokozza és megalázza a reformereket, addig a washingtoni gyártmányú kormány Guatemalában legyilkolja őket. Gyakorlati népirtásban, amely több mint 150 ezer áldozatot szedett [az Amnesty International szerint], még folytatja a „politikai gyilkosság kormányprogramját”.
A sajtó igazodik, vagy, mint a La Epoca esetében, eltűnik.
„Az ember azt gondolhatja” – folytatta Godoy, hogy „egyesek a Fehér Házban azték isteneket imádnak és középamerikai vért kínálnak fel nekik”. És idézett egy nyugateurópai diplomatát, aki azt mondta: „Amíg az amerikaiak nem változtatnak a magatartásukon a régióval szemben, itt nincs helye az igazságnak vagy a reménynek.”
(Ford. Szende Gy.)