Kora reggel a valóságban.
Csak itt, szokásosan: nézünk és hallgatunk. A repedés a falban tisztán látható a túloldalról. A mi oldalunkon makacsul terjed.
Zapatista családok ezreinek osztálytermeiben és kunyhóiban, akik befogadtak, fedelet adtak, etettek és törődtek ezer mással, férfiakkal , nőkkel és gyermekekkel az öt kontinensről, a tanárok által adott beszámolók és ami utánatok maradt még mindig visszhangoznak.
Néhány beszámoló kemény volt, ez igaz, de ez bizonyára nem számított azoknak, akik azt állítják, hogy a tapasztalat mozgatta őket, és úgy folytatták az életüket, mintha mi sem történt volna, elkerülvén, hogy tükörbe nézzenek, vagy megjátsszák a pillantásukat a szeszélyükben. Ennek ellenére, a szerint, amit hallottam, voltak néhányan, kevesen, akik „egész jónak” mérték fel.
„Egész jó,” – így írnak le az elvtársak valami jót anélkül, hogy nagy hűhót csapnának. „Hogy vagy?” „Nos, egész jól,” – így köszöntjük egymást.
Közben az idő múlik, ahogy mi is, hűhó nélkül, csak halad, mint az árnyékok…
És ez a Galeano elvtárs, aki szavaival bevilágította ezeket az osztálytermeket, házakat és iskolákat, most elesett és csendes, meggyilkolták.
Aztán jött az elvtársaink, közösségünk és őszinteségünk ölelése a Hatodiktól.
Az eltérő és különböző színek, amelyek segítenek nekünk más módon lefesteni a halált, a káprázó éjszaka, az eső, amikor a kutya-macska ugat-nyávog, felhívva a fényt, hogy enyhítse az árnyat.
És mi, kigúnyoljuk a halált, cinkelt lapokkal játszunk, rászedjük nevekkel.
A halál is elveszett. Csakúgy, mint ahogy évszázadok óta, ugyanúgy, mint mindig.
De nem, mégsem ugyanaz, mint mindig. Most, amit az elvtárs tesz a hatos ábrával, egyesülve a rohadt halál ellen.
És a 6, megsemmisítve a példa nélküli makacsságában: nem vagytok egyedül, elegen, többé nem, soha többé.
Így akkor visszatérünk annak újjáépítésére, amit elpusztítottak.
És akkor a népek, akik a tanítóink, megérkeznek, a bennszülöttek, és ők táplálnak minket a szavaikkal, a fájdalmukkal, a lázadásukkal és az ellenállásukkal.
Északon a Yaqui törzset újra megtámadták, és foglyul ejtették a méltóságot, ahogy a földet is rácsok mögé lehet zárni.
És a rendszer, a kurva kapitalista rendszer horrorként festi a történelmet. Ahogy mindig is tette.
De azt is gyorsan megtanuljuk, hogy „Ayotzinapának” nem csak terror a neve, és az igazságtalanságnak sok neve van, sok korban, minden földrészen.
„Ayotzinapa” megnevezi a legegyszerűbb féle méltóságot – ez a leghatalmasabb féle. A 46-ok családja nem nyeli le a hazugságokat, elutasítják a megvesztegetést, és ellenáll a feledésnek, amely fenyegetően villantja fogait a naptár minden fordulásával.
Ez a fajta méltóság, amely előreviszi a történelmünket, ez a fajta, amely nem érdemel életrajzokat, tanulmányokat, különlegességeket, tiszteletet vagy múzeumokat: az alulról jövő méltóság, annyira idejétmúlt, annyira felfoghatatlan, annyira állhatatos, annyira fenyegetett.
Amikor látjuk, magunkat látjuk. És amikor halljuk, magunkat halljuk. A vezetésünk elmondta az igazságot, amikor megölelte őket és azt mondta: „A ti fájdalmatok a mi fájdalmunk, és a méltóságteljes dühötök a mi méltóságteljes dühünk.”
És amikor az ellenállást és a lázadást összehívják a naptárban és a térképen, mi mögöttük vagyunk, hangot adunk, biztosítjuk, hogy azok a családok, akik fellépnek a színpadra, hogy más szíveket is tápláljanak a fájdalmukkal, hogy az ő szívük is nőjön, ahogy meghallgatják mások szavát. Mi mögöttük vagyunk, igen, egy jegyzettömbbel és tollal: figyelünk, hallgatunk, értünk és ámulunk.
És odafenn a verseny a „protestadionban:” viták, hogy kié a színpad, a szociális hálózat, a törött üveg, a jó erkölcs, a rossz erkölcs, a tiltakozás, amely egy társadalmi lappá válik az újságban; és mi itt idelenn, a tekintetek halk hídjai.
Odafenn ők csak kalkulálnak, hogy tudják eltakarítani a mozgalmat; itt lenn a kérdés, hogy „Mi az igazság? Mi az igazságosság?”
Odafenn, az úgy nevezett radikalizmus azt ígéri, hogy elvezet az új F-O-R-R-A-D-A-L-O-M (amely eléggé régi) felé, programozva a cselekményeket, amelyek nincsenek (a Téli Palota ostroma nem ütközhet az ünnepekkel); és a családok egyes egyedül, megdermedve a hidegtől és dühtől.
És idelenn, egy névtelen kéz ajánl valamit a hidegre, az esőre és a haragra. Egy csésze forró kávét, egy szelet kenyeret, hogy mulattassuk a pocakot, egy darab műanyagot, hogy távol tartsuk az esőt, és valamit a vizes lábakra. És egy suttogást: „Amikor mindenki elmegy, senki nem marad hátra.”
Odaát, kinn és fenn, a jólviselkedők még mindig rámutatnak a rossz magatartásra. A fegyelem kapitányai beférkőztek a médiába és a közösségi hálózatokba. Rendőrség egyenruha nélkül, de pódiummal és gyülekezettel (ők „követőknek” hívják)!
És odafenn, a Hatalomnak megvannak a szokásai és tulajdonságai: a zsoldos tollak, a rágalmaik, a hazugságaik, a média és az igazságügy általi rabszolgásítás. A többszörös halál: megölni az életet, megölni a memóriát, megölni az igazságot, megölni az igazságosságot: „A szülő a hibás, hogy tanulni küldi őket ahelyett, hogy napszámba adnák.”
Odafenn, a legfrissebb hóbort: a választások, a jelöltek, az „opciók”. És a közös nevező: az igazság, a nép, a történelem, a valóság mély megvetése.
Odafenn tudják, hogy nem tudják, amit tudniuk kellene: a katasztrófa emelkedését. Azt hiszik, még ha nem is nevezik el, hogy el fog tűnni. Beszélnék időről, médiagépezetről, belső módosításokról, választási időszakról, regisztrációról, hitelről, külföldi befektetésekről, Spanyolországról, Görögországról. Minden rendben lesz, nem kell aggódni. Mert ha azon lennének, hogy rámutatnak a viharra, akkor rá kellene mutatni a felelősségükre… és a teljes hasztalanságukra.
De nem!
Egy levélben a kelletlen testvérükhöz valaki kimondja: „Ideát mi úgy gondoljuk, hogy minden rosszabb lesz mindenkinek, mindenhol.”
_*_
Közben idelenn, a valóságban az igazság ismert. Nincs igazság. Gondosan, hogy azok memóriája, amely nem tört meg a folyamatban, a része, amely elpusztult átvándorolt egy oldalra. Erről nem feledkezünk el, hanem egy új épületet emelünk rá. „Más, sokkal jobb” épületet, ahogy itt mondják.
Van az emberek és anyagok jövése és menése, az eső és a nap, a hideg és a meleg, az éhség, a fáradtság és a betegség. És akkor egy ricsaj, amely akkor jön, amikor bejelentik, hogy „takarjátok el a fejetek, egy képet fogunk csinálni, így odakinn megtudják, hogy itt a szavunk jelent valamit.”
Egy srác, aki nem hozta a kendőjét vagy a maszkját, a pólóját húzza a fejére, csak egy kis rést hagyva, hogy kilásson. Valaki viccelődik: „a ku&Đ@ anyját, itt beszivárgók is vannak.”
Nevetnek. De nem látni, hogy nevetnek. Hallom őket, de a fotón nincs hang, így csak azt látjátok, hogy az arcuk takarva van, és látjátok a lapátokat, a kalapácsokat, a fűrészt, a talicskát, a betonkeverőt és mögöttük egy ház csontvázát, vagy talán egy bálnáét, ki tudja.
Később a csontváznak szeme lesz, bár nem világos még, hogy mi lehet, mert valakinek el kell magyaráznia: „ez a lyuk itt egy ajtó lesz, ez a másik egy ablak.”
Ahol a valódi szenvedés és verejtékezés történik, az van a számvetésben. „Mert pontos jelentést kell tennünk, hogy senki ne gondolja, hogy a pénz szeszre ment vagy más hülyeségre.” A számlák nem egyeznek, szóval még egyszer összevetik, mennyi pénz jött be, mennyit költöttek és mennyi maradt.
Aztán itt vannak az „anti”-k a Gyilkos CIOAC-Történészektől, akik elküldik a kémeiket. A csalódásuk hallható: „ember, ezek nem fáradnak el,” – mondják; „már felhúzták a falakat,” – ismétlik. „ember, már a második emeletet építik,” – kiáltják, botránkozva; és azután, „nem hagyják abba,” – beletörődve.
Már látom, hogy ez többé nem egy ház csontváza, sem egy bálnáé. A szemeit és a száját tisztán látom – ezek ajtók és ablakok.
Festményeket alkotnak rájuk. Valaki azt mondja, „jó lenne, ha a lovak tényleg így néznének ki.” Nevetnek. Még Selena is nevet, és arra készül, hogy megházasodjon.
Közelebb megyek megnézni, mi ez a zaj. Épp az avatás időpontját egyeztetik. Komolyak lesznek, mert a munka nem lesz kész arra a napra, amelyet megbeszélnek.
Aztán újra nevetés.
Később eső jön a nagy megnyitó utáni táncon, ahogy lenni szokott. Aztán sár lesz, és folytatják a táncot. Nem azért ünnepelnek, mert van egy új iskola és egy klinika La Realidad-ban, hanem mert vannak elvtársaik a valóságban. Ezért minden tánc lelapítja a földet.
Valahol máshol egy találkozó van.
Tisztán hallom a vezetőket, férfiakat és nőket, ahogy mondják: „megegyeztünk.”
Hívják a gondnokot, ez vagyok én. Megkérdeznek, hogy mit láttam és hallottam.
Azt mondom: „rendben, néha valaki nem hallhat mindent vagy láthat mindent, nos, attól függ…” Csend van. Tudják, hogy ez még nem a válasz, hogy így beszélgetünk, körben és körben, amíg el nem érünk arra a pontra.
Szóval, néhány kör után választ adok. Nem mondok sokat, sem keveset, csak amennyi szükséges. Hallgatják a csendet. Aztán beszélnek. Egyikük azt mondja, „tényleg nálunk is úgy van, ahonnan jöttem.” „Ugyanez itt is,” – mondja egy másik. Mások is egyetértenek. Több szót váltunk. Valójában nem azért kérdeznek, hogy kiderítsenek, hanem hogy megerősítsenek.
Ahogy elmegyek, valaki megállít, és azt mondja: „ez történik 500 éve. De amit igazán meg kell tanulnunk, az az algebra.”
A találkozó folytatódik.
Kinn vagyok a hidegben, szitkozódom, de óvatosan, hogy senki ne hallja. Nos, talán a macska-kutya. Mikor észreveszem, hogy ott van, már késő. De a történet, amelyet mesél nekem, még várat magára, tudom, hogy a vezetőség naptárakat és térképeket rak a szavaihoz.
Kora reggel van, amikor SubMoy (Subcomandante Moises – a szerk.) jön és ad egy darab papírt.
„Mindet egyszerre?” – kérdezem.
„Igen,” – mondja és hozzáteszi, hogy „és mondd el, hogy később több információ lesz. Így akik jönni fognak, elkezdhetik a tervezést.”
Aztán ad néhány ecsetet. Azon vagyok, hogy aggódva megkérdezzem, ezekkel söpörjem-e fel a padlót, amikor azt mondja: „ez a repedésekre van a falon.”
Várok egy kicsit, és aztán megkérdezem, „és a színek?”
„Ah,” – mondja SupMoy, már a kunyhó előszobájában, „a vendégeink hozzák a színeket.”
Így odamegyek a hirdetőtáblához, és egyben felírok mindent. Kész.
(…)
Ó! Nem is látjátok a hirdetőtáblánkat. Oké, oké, oké, itt van:
A Hatodik Nyilatkozata…. rendben, oké, oké, oké, mindenkinek:
Írjátok be a naptáraitokba, és tervezzetek a térképeitekről:
– Különféle szavakat megosztani a kritikus gondolkodásról, kezdve a Zapatista La Realidad Iskola-Klinika befejezésével és megnyitójával. Dátum: 2015. március 5, Luis Villoro Toranzo elvtárs halálának évfordulóján. Helyszín: akárhol vagy.
– Tiszteletadás Luis Villoro Toranzo elvtársnak és tiszteletadás Galeano elvtársnak haláluk első évfordulóján. Dátum: 2015. május 2. Helyszín: Az Oventiki Caracol. Különleges vendégek: Don Luis Villoro Toranzo családja, az Ayotzinapai eltűntek családjai és a Hatodik.
– A „Kritikai Gondolkodás a Kapitalizmus Hidrája Ellen” című szeminárium kezdete. Dátum: 2015. május 3-9. Helyszín: kezdetben az Oventiki Caracol, folytatásban a CIDECI, San Cristobal de las Casasban, Chiapasban. Résztvevők: Az Ayotzinapai eltűntek családjai, nemzeti és nemzetközi kritikus gondolkozók, és az EZLN. Különleges meghívott: a Hatodik.
– 2015 júliusától decemberig. Decentralizált, különböző, egyidejű, szelektív, tömeges, stb. Világ Szeminárium: „Kritikus Gondolkodás a Kapitalista Hidra Ellen.” Helyszín: a Föld Bolygó. Résztvevők: a Hatodik és mások.
– A Kisiskola Második Osztálya (csak azoknak, akik elvégezték az első osztályt).
Dátum: 2015. július 31-augusztus 1-2. Helyszín: a helyszínt később határozzuk meg. Résztvevők: csak azok, akik meghívást kapnak a második osztályba, és leteszik a felvételi vizsgát. További információ később.
– A Caracolok Ünnepe: Dátum: 2015. augusztus 8-9. Helyszín: az 5. Zapatista Caracol
– A Kisiskola Harmadik Osztálya (csak azok számára, akik elvégezték a második osztályt. Dátum: 2015. november-december. A pontos dátumot később határozzuk meg. Helyszín: meghatározás alatt.
Szóval itt van. Ahogy ott áll: „több információ később.”
A kisiskola repedt falának erről az oldaláról.
SupGaleano
Gondnok a további értesítésig
Mexikó, 2015. március
Fejezet a „Macska-Kutya Jegyzőkönyveiből”:
– Ennek a gyilkosokat képviselő Mario Fabio Beltrones Riverának igaza volt, amikor azt mondta: Carmen Salinas jelöltsége nem szegényíti el a politikai osztályt. Így igaz, minden analízisnél jobban tokozza be a politikai osztályt: Carmen Salinas színészkedve szerzi meg a betevőt, ahogy az egész mexikói politikai osztály teszi.
– A különbség a különböző politikai pártok javaslatai között ugyanaz, mint a Tigris Balzsam és az Aromaterápia között. Vallójában hasztalanok, de haladók és több intellektuális presztízst nyújtanak. Még az ezotériában is társadalmi osztályok vannak, kedvesem.
(folytatjuk…)
forrás: Enlace Zapatista
*Subcomandante Galeano eredetileg Subcomandante Marcos, a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg egykori szóvivője. A Marcos háborús nevet egy megölt bajtársától kölcsönözte. 2014 májusában lemondott a szóvivő posztról, valamint felvette egy szintén meggyilkolt bajtársa, Galeano nevét.