Donald Trump arra kényszeríti Ukrajnát, hogy egy „visszafizetési” megállapodást írjon alá, amely lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy megszerezze az ország erőforrásait.
Ukrajna beleegyezett, hogy átadja egyes ásványi erőforrásaiból származó bevételt – közölték amerikai és ukrán hivatalos források.
Az Egyesült Államok és Ukrajna nem tette közzé a megállapodás részleteit, de ez egy lebutított változata Trump eredetileg kiszivárgott fosztogatási tervének.
Az Egyesült Államok eredetileg azt követelte Ukrajnától, hogy 500 milliárd dollárt fizessen be egy befektetési alapba. Ezen felül az amerikaiak megszerezhették volna az erőforrásokból származó bevétel 50 százalékát, valamint az „összes harmadik félnek kiadott új engedély” pénzügyi értékének felét.
A kiszivárgott megállapodás nem tartalmazott semmilyen amerikai biztonsági garanciát Ukrajna számára.
Zelenszkij szerint az új megállapodás inkább egy „keretmegállapodás”, és reméli, hogy „további egyezményekhez vezet”. „Szerettem volna, ha szerepel benne egy mondat az ukrajnai biztonsági garanciákról, és fontos, hogy ez benne van” – tette hozzá.
A valóságban az Egyesült Államok azt kapja, amit akar. Trump lépései egyértelművé teszik, hogy Ukrajna egy proxy-háború az amerikai imperializmus és az orosz imperializmus között. Zelenszkij pedig most fizeti az árát annak, hogy Ukrajna jövőjét az egyik rivális oldalhoz kötötte.
A mainstream média tele van olyan állításokkal, miszerint Trump „oroszbarát” vagy „Putin-barát”. Azonban Trump nem az első nyugati vezető, aki Putyinnal üzletet köt a nyugati imperializmus érdekében.
1999-2000-ben rakéták, bombák és gránátok záporoztak Groznijra, egy elszakadni kívánó délorosz köztársaság fővárosára. Putyin eltökélte, hogy megleckézteti Csecsenföldet, és jelet küld a szomszédoknak, hogy Oroszország továbbra is a régió domináns hatalma.
Nem volt látható felzúdulás az európai politikusok részéről, akik fegyvereket követeltek volna Csecsenföld számára – sőt, ennek épp az ellenkezője történt.
A „munkáspárti” miniszterelnök, Tony Blair Szentpétervárra repült, hogy gratuláljon Putyinnak a „terrorizmus elleni” akciójához. Miközben füst szállt fel a csecsen főváros, Groznij felett, Blairék és Putyinék egy operát néztek – Prokofjev Háború és békéjét.
Az amerikai külügyminiszter, Madeleine Albright pedig dicsérte Putyint, mint „problémamegoldó hazafit”, aki „nyílt megközelítést” képvisel.
Miért támogatta akkor a Nyugat Putyint? Az 1990-es években az Egyesült Államok volt az egyetlen katonai szuperhatalom a világon, és eltökélte, hogy megállítja a potenciális riválisok felemelkedését. Ez azt jelentette, hogy egy sor háborúban próbálta megerősíteni pozícióját a világban, gyengébb államok ellen.
Az Egyesült Államok nem akarta, hogy Oroszország uralja a szomszédos államokat, az úgynevezett „közeli külföldet”. De attól is tartott, hogy a csecsen ellenállás győzelme inspiráló hatással lenne más mozgalmakra, amelyek az imperialista hatalmakkal, mint például önmagukkal, szemben állnak.
Így az Egyesült Államok támogatta Putyin háborúját Csecsenföld ellen – és a uralkodó osztály egy része remélte, hogy Oroszország a új világrendben egy szelíd partnerré válhat.
Ugyanakkor az Egyesült Államok megpróbálta Oroszország egyes szomszédait is a befolyási övezetébe vonzani. 1997-ben létrehozta a Grúzia, Ukrajna, Azerbajdzsán és Moldova (GUAM) Demokráciáért és Gazdasági Fejlődésért Szervezetet, amely a NATO előtereként szolgált.
A Nyugat és Oroszország közötti verseny a „közeli külföldön” fokozódott. Ez nem pusztán „rossz politikai döntések” eredménye volt. Az imperializmus dinamikájából fakadt, amely a kapitalista államok közötti globális versenyrendszer.
A 2000-es évektől kezdve Oroszország győzelme Csecsenföldön és az olajárak emelkedése lehetővé tette, hogy megmutassa az izmait.
Az Egyesült Államok eltökélte, hogy kiterjeszti a NATO-t Kelet-Európára, és az Európai Unió is versenyzett a befolyásért a „közeli külföldön”.
Ukrajna vezetői eddig egyensúlyoztak a Nyugat és Oroszország között. De ez egyre nehezebbé vált, ahogy az imperialista rivalizálás fokozódott, és Ukrajna a 2007-es globális pénzügyi válság hatásaitól megingott.
2014-re Ukrajna állam kétségbeesetten várt mentőcsomagot a Nyugattól vagy Oroszországtól. De mindkét megállapodás kizárta egymást – „Ha pénzt akarsz, csak a mi klubunk tagja lehetsz.”
Amikor úgy tűnt, hogy Ukrajna a Nyugat felé fordul, Oroszország beavatkozott. Annektálta a Krím-félszigetet, és támogatta a szeparatista felkeléseket a délkeleti Donyeck és Luhanszk régiókban.
Egy sor „béketárgyalás” – az úgynevezett Minszki Megállapodások – 2015-től fagyasztott konfliktushoz vezetett.
De a Nyugat és Oroszország továbbra is folytatta katonai és gazdasági harcát Ukrajna felett. Trump első elnöksége alatt megnőtt a katonai segély, mivel az Egyesült Államok azt akarta, hogy Ukrajna közelebb kerüljön a befolyási övezetébe.
2021-re Oroszország vezetői számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudnak győzni a Nyugat gazdasági fölénye ellen, és nyers katonai erőhöz folyamodtak.
Ukrajna pusztulása tehát két ragadozó közötti verseny eredménye. Az együttműködés egyik napról a másikra konfrontációvá válhat, ahogy a felek a saját érdekeiket nézik.
Ma Trump hajlandó megállapodást kötni Putyinnál, mert az ukrajnai háború patthelyzetbe került. A fő kihívóra, Kínára szeretne fókuszálni, és reméli, hogy egy megállapodás Oroszországgal eltávolítja azt Kína befolyási övezetéből.
A baloldal számára a tanulság az, hogy ne álljon be a saját kormánya vagy bármely imperialista hatalom mögé.
forrás: Socialist Worker