Akik kezdettől fogva barátaim voltak a Facebookon, a fiam halála után, észrevehették, hogy egyre jobban tudatára ébredek saját naivitásomnak a világ ügyeivel és a politikával kapcsolatban. El kell ismernem, hogy azt hittem, tudom, mit történik, amikor néztem a napi tévéhíradókat és rendszeresen olvastam az újságokat.
Mennyire helytelennek és kiábrándítónak érzem ezt már, ahogy én, mint annyi más átlagember, már tudom, hogy a politikusaink és a kormányunk megválogatják, mikre legyünk figyelmesek.
Azt is hittem, hogy a Nyugaton élünk, hogy van demokrácia, szólásszabadság, valamint szabad és független média; hogy az általunk megszavazott politikai képviselők fenntartják a társadalmunk azon értékeit, amelyekért kiállunk.
Annyira megtévedt és naiv voltam, hogy zavarba hozott saját hiszékeny tudatlanságom. Mindezen értékek csupán a politikai elit és a politikát befolyásoló dúsgazdagok állandósult látszata.
Elsőre nem érthettem meg, hogy a kormányok miért nem támogatja a kurd nép demokratikus, egyenlő és teljesen befogadó társadalmát, amelyet olyan régióban próbálnak felépíteni, amelynek nagyon kevés, ha semmi nem jutott ezekből a jogokból.
Azt gondoltam, hogy sokkal több közös van bennem a kurd néppel, mint bármely más országgal a régióban. Teljesen felháborodtam az emberi jogsértések és az atrocitások miatt, amelyet a kurdok és más kisebbségek ellen követtek el, és semmit sem tettek vagy mondtak, hogy megállítsák ezeket.
Számtalan figyelő szervezet van, emberi jogi csoportok, az ENSZ és a nemzetközi törvények. Bár mindezek annyira hasznosak, mint az „eunuch a háremben”, mivel azok a kormányok irányítják, fizetik és ez által erősen befolyásoljak, amelyek felállították. Csak arra jók, hogy megnyugtassák az embereket, hogy a jogaink védve vannak. Úgy tűnik, hogy ezeket a jogokat az urak szeszélye alakítja.
Úgy láttam, hogy az olyan rezsimeket, mint a török és a szaúd-arábiai, hogy csak kettőt nevezzek meg, támogatják a politikai vezetőink annak ellenére, hogy megsértik az emberi jogokat, aztán csodálkoztam, miért nem mondanak semmi negatívat róluk, és hogy nem csak magasztalták, de biztosították is őket, hogy „értékes szövetségesei” lehetnek a Nyugatnak.
Már értem, hogy ezek és más rezsimek ugyanazok, akik támogatják a szélsőségeseket, akik gyűlölnek minket, és megvetik az értékeinket és az életmódunkat.
Ez csalódottá tett, és úgy éreztem, a vezetőink elárultak minket, mivel rendületlenül támogatták ezeket a rezsimeket. Már szégyellem magam és tudatában vagyok, hogy a saját kormányunk az, amely buzdította és titokban támogatta ezt a háborút Szíriában és Irakban, hogy megszabaduljanak az oroszpárti szíriai rezsimtől. Az olaj, a földgáz és a profitjuk volt a tét.
A saját kormányunkba férkőztek be az emberiség árulói, akikben sok közös van a törökországi és szaúd-arábiai rezsimekkel, mivel ugyanazt a hatalmi vágyat, befolyást és profitot dicsőítik, amely emberek halálába és nyomorult szenvedésébe kerül.
Igen, a kisebbség, amely a legfőbb gonosz felettünk, magas hivatali pozíciót tölt be, és a saját emberségünkről tárgyal politikai paktumokban, aztán hátradől és nézi, ahogy ártatlan emberek milliói meghalnak és szenvednek a hatalmuk és egy extra dollárjuk miatt.
Nekünk most motiválni és tanítani kell a jó embereket, akik szerintem a többséget alkotják, hogy tegyenek valamit, és követeljék a változását annak a módnak, ahogy üzletelünk. Rá kell kényszerítenünk a politikai vezetőinket és a kormányunkat, hogy felelősek és elszámoltathatók legyenek azért, amit tesznek.
Másképp a világ, amelyben élünk, folytatni fogja az önpusztítás és a brutalitás körét, és az emberségünk csupán elméletté válik, pusztán egy szóvá a szótárban.
Az írás szerzője Michele Harding, Reece Harding (Heval Bagok) édesanyja. Reece a kurd Népi Védelmi Egységek (YPG) harcosaként az Iszlám Állam elleni küzdelemben esett el Rojava-ban, 2015 júniusában.