Anton Pannekoek műve először magyarul, A MI IDŐNK fordításában
Az első öt fejezet elérhető itt.
Fejezetek
- Természeti törvény és társadalmi elmélet
- Az ember társas természete
- Eszközök, gondolkodás és nyelv
- Állati szervek és emberi eszközök
- Kapitalizmus és Szocializmus
VI. Természeti törvény és társadalmi elmélet
Nem meglepő, hogy Haeckel és Spencer téves következtetéseket vontak le a szocializmusról. A darwinizmus és a marxizmus két különböző elmélet, amelyek közül az egyik az állati világra, a másik a társadalomra vonatkozik. Kiegészítik egymást abban az értelemben, hogy a darwini evolúcióelmélet szerint az állati világ az emberig fejlődik, és onnantól kezdve, vagyis miután az állat emberré vált, a marxista evolúcióelmélet érvényesül. Amikor azonban valaki egy terület elméletét egy másik területre akarja átvinni, ahol más törvények érvényesek, téves következtetésekre kell jutnia.
Ez történik akkor, amikor a természeti törvényekből akarjuk megállapítani, hogy melyik társadalmi forma természetes és alkalmazható, és éppen ezt tették a polgári darwinisták. Arra a következtetésre jutottak, hogy azok a törvények, amelyek az állati világban érvényesek, ahol a darwini elmélet érvényes, ugyanolyan erővel érvényesek a kapitalista rendszerben is, és ezért a kapitalizmus természetes rend, amely örökké fennmarad. Másrészt voltak olyan szocialisták, akik a darwinizmus alapján akarták bizonyítani, hogy a szocialista rendszer a természetes. Ezek a szocialisták azt mondták:
„A kapitalizmusban az emberek nem egyforma eszközökkel folytatják a létért folytatott harcot, hanem különböző, mesterségesen létrehozott eszközökkel. Azok természetes fölénye, akik egészségesebbek, erősebbek, intelligensebbek vagy erkölcsileg jobbak, semmit sem ér, amíg a születés, az osztály vagy a pénz birtoklása irányítja ezt a harcot. A szocializmus, amely mindezeket a mesterséges különbségeket megszünteti, egyenlő feltételeket teremt mindenki számára, és csak akkor érvényesül a létért folytatott harc, amelyben a valódi személyes fölények lesznek a döntő tényezők.”
Ezek a kritikus érvek, bár nem rosszak, amikor a polgári darwinisták elleni cáfolatként használják őket, még mindig hibásak. Mindkét érvelés, amelyet a polgári darwinisták a kapitalizmus mellett használnak, és amelyet a szocialisták, akik a szocializmusukat a darwinizmusra alapoznak, tévesen gyökerezik. Mindkét érvelés, bár ellentétes következtetésekre jut, egyaránt téves, mert abból a téves feltevésből indul ki, hogy létezik egy természetes és állandó társadalmi rendszer.
A marxizmus megtanított minket arra, hogy nincs olyan dolog, mint egy természetes és állandó társadalmi rendszer, és nem is lehet, vagy másképpen fogalmazva, minden társadalmi rendszer természetes, mert minden társadalmi rendszer szükséges és természetes adott körülmények között. Nincs egyetlen meghatározott társadalmi rendszer, amely természetesnek tekinthető; a különböző társadalmi rendszerek egymást váltják fel a termelési eszközök fejlődésének eredményeként. Minden rendszer tehát természetes a saját idejében. A kapitalizmus nem az egyetlen természetes rendszer, ahogyan a polgárság hiszi, és egyetlen szocialista rendszer sem az egyetlen természetes rendszer, ahogyan egyes szocialisták próbálják bizonyítani. A kapitalizmus természetes volt a XIX. század körülményei között, éppúgy, mint a feudalizmus a középkorban, és ahogyan a szocializmus az eljövendő korban természetes lesz. Annak a kísérlete, hogy egy adott rendszert az egyetlen természetes és állandó rendszerként állítsunk be, olyan hiábavaló, mintha egy állatot vennénk, és azt állítanánk, hogy ez az állat a legtökéletesebb az összes állat közül. A darwinizmus tanítja, hogy minden állat egyformán alkalmazkodott és egyformán tökéletes formában illeszkedik saját környezetéhez, és a marxizmus tanítja, hogy minden társadalmi rendszer kifejezetten alkalmazkodott saját feltételeihez, és ebben az értelemben jó és tökéletesnek nevezhető.
Ebben rejlik a fő ok, amiért a polgári darwinisták törekvése, hogy megvédjék a megroggyant kapitalista rendszert, elkerülhetetlenül kudarcot vall. A természettudományokra alapozott érvek, amikor társadalmi kérdésekre alkalmazzák őket, szinte mindig hibás következtetésekhez vezetnek. Ez azért történik, mert míg a természet fejlődése nagyon lassú, és az emberi történelem során bekövetkezett változások gyakorlatilag észrevehetetlenek, így szinte stabilnak tekinthető, addig az emberi társadalom gyors és folyamatos változásokon megy keresztül. Ahhoz, hogy megértsük a társadalmi fejlődés mozgatórugóit és okait, magát a társadalmat kell tanulmányoznunk. Csak itt találhatjuk meg a társadalmi fejlődés okát. A marxizmusnak és a darwinizmusnak a saját területén kell maradnia; függetlenek egymástól, és nincs közvetlen kapcsolat közöttük. Itt merül fel egy nagyon fontos kérdés. Megállhatunk-e abban a következtetésben, hogy a marxizmus csak a társadalomra, a darwinizmus pedig csak az organikus világra vonatkozik, és egyik elmélet sem alkalmazható a másik területén? A gyakorlatban nagyon kényelmes, ha egy elv vonatkozik az emberi világra, és egy másik az állati világra. Azonban ezzel elfelejtjük, hogy az ember szintén állat. Az ember állatból fejlődött ki, és azok a törvények, amelyek az állatvilágra vonatkoznak, nem veszthetik el hirtelen az alkalmazhatóságukat az emberre. Igaz, hogy az ember egy nagyon sajátos állat, de ha ez a helyzet, akkor meg kell találnunk ezekből a sajátosságokból, hogy miért nem vonatkoznak az emberre azok az elvek, amelyek minden állatra érvényesek, és miért vesznek fel más formát.
Itt egy másik súlyos problémához érkezünk. A polgári darwinisták nem találkoznak ilyen problémával; egyszerűen kijelentik, hogy az ember állat, és további habozás nélkül alkalmazzák a darwini elveket az emberre. Láttuk, milyen hibás következtetésekre jutnak. Számunkra ez a kérdés nem ilyen egyszerű; először tisztáznunk kell az ember és az állat közötti különbségeket, és csak azután láthatjuk, hogy miért válnak az emberi világban a darwini elvek más elvekké, nevezetesen a marxizmussá.
VII. Az ember társas természete
Az első sajátosság, amit az emberben megfigyelünk, az, hogy társas lény. Ebben nem különbözik minden állattól, hiszen még az állatok között is sok olyan faj van, amely társasan él. Azonban az ember különbözik mindazoktól, amelyeket eddig a darwini elmélet kapcsán megfigyeltünk; különbözik azoktól az állatoktól, amelyek nem társasan élnek, hanem egymással harcolnak a túlélésért. Nem a ragadozó állatokkal kell összehasonlítanunk az embert, amelyek külön élnek, hanem azokkal, amelyek társasan élnek. Az állatok társas élete egy olyan erő, amelyről eddig még nem beszéltünk; egy olyan erő, amely új tulajdonságokat hoz létre az állatok között.
Hiba azt gondolni, hogy a létért folytatott harc az egyetlen erő, amely alakítja az organikus világot. A létért folytatott harc az fő erő, amely új fajok eredetét okozza, de maga Darwin is jól tudta, hogy más erők is együttműködnek, amelyek alakítják az élőlények formáit, szokásait és sajátosságait. Az „Ember származása” című művében Darwin részletesen foglalkozott a szexuális szelekcióval, és megmutatta, hogy a hímek versengése a nőstényekért vezetett a madarak és lepkék élénk színeihez, valamint a madarak énekhangjához. Ott egy fejezetet szentelt a társas életnek is. Számos példa erre található Kropotkin „Kölcsönös segítség mint az evolúció tényezője” című könyvében is. A társas élet hatásainak legjobb ábrázolása Kautsky „Etika és a materialista történetfelfogás” című művében található.
Amikor számos állat csoportban, nyájban vagy rajban él, közösen folytatják a létért folytatott harcot a külvilággal szemben; egy ilyen csoporton belül a létért folytatott harc megszűnik. A társasan élő állatok már nem harcolnak egymás ellen, ahol a gyengék elbuknak; éppen ellenkezőleg, a gyengék ugyanazokat az előnyöket élvezik, mint az erősek. Amikor egyes állatok előnyhöz jutnak nagyobb erő, élesebb szaglás vagy tapasztalat révén a legjobb legelők megtalálásában vagy az ellenség elhárításában, ez az előny nem csak ezeknek a jobban alkalmazkodottaknak kedvez, hanem az egész csoportnak. Az állatok különálló erőinek egyesítése az egész csoportnak egy új és sokkal erősebb erőt ad, mint amellyel bármely egyén, még a legerősebb is rendelkezik. Ennek az egyesített erőnek köszönhetően a védtelen növényevők képesek elhárítani a ragadozó állatokat. Csak ezen az egységen keresztül képesek egyes állatok védelmezni fiataljaikat.
A társas élet második előnye abból származik, hogy ahol az állatok társasan élnek, ott lehetőség van a munkamegosztásra. Az ilyen állatok felderítőket küldenek vagy őröket állítanak, akik feladata mindenki biztonságának megőrzése, míg mások az evéssel vagy a legeléssel töltenek időt, az őreikre hagyatkozva, hogy figyelmeztessék őket a veszélyre.
Egy ilyen állati társadalom bizonyos szempontból egységgé, egyetlen organizmussá válik. Természetesen a kapcsolat sokkal lazább marad, mint egyetlen állati test sejtjei közötti kapcsolat; ennek ellenére a csoport összetartó testté válik, és kell lennie valamilyen erőnek, amely összetartja az egyéni tagokat.
Ezt az erőt a társas indítékokban, az ösztönben találjuk, amely összetartja őket, és a csoport fennmaradását okozza. Minden állatnak a csoport egészének érdekeit kell előtérbe helyeznie a sajátjaival szemben; mindig ösztönösen kell cselekednie a csoport előnye és fenntartása érdekében, anélkül, hogy magára gondolna. Amíg a gyenge növényevők csak magukra gondolnak, és elfutnak, amikor ragadozó állat támadja őket, mindenki csak a saját életére figyelve, az egész nyáj eltűnik. Csak akkor, amikor az önfenntartás erős indítékát egy erősebb, az egységre való törekvés indítéka felülírja, és minden állat kockáztatja az életét mindenki védelme érdekében, csak akkor marad fenn a nyáj, és élvezheti az összetartás előnyeit. Ilyen esetben önfeláldozás, bátorság, odaadás, fegyelem és tudatosság szükséges, mert ahol ezek hiányoznak, ott a társadalom felbomlik; a társadalom csak ott létezhet, ahol ezek léteznek.
Ezek az ösztönök, bár eredetükben a szokásból és a szükségből fakadnak, a létért folytatott harc által erősödnek. Minden állatcsoport még mindig versengő harcban áll más csoportok azonos állataival szemben; azok, amelyek a legjobban alkalmazkodtak az ellenség elleni védekezéshez, túlélnek, míg a rosszul felszereltek elpusztulnak. Az a csoport, amelyben a társas ösztön jobban fejlődött, képes lesz helytállni, míg az a csoport, amelyben a társas ösztön gyenge, vagy könnyű prédája lesz ellenségeinek, vagy nem lesz képes kedvező legelőket találni. Ezek a társas ösztönök tehát a legfontosabb és legdöntőbb tényezőkké válnak, amelyek meghatározzák, ki marad fenn a létért folytatott harcban. Ennek köszönhetően a társas ösztönök uralkodó tényezőkké váltak.
Ezek a kapcsolatok teljesen új megvilágításba helyezik a polgári darwinisták nézeteit. Az állításuk az, hogy a gyengék kiirtása természetes, és szükséges a faj romlásának megakadályozására, és hogy a gyengék védelme a faj romlásához vezet. De mit látunk? Magában a természetben, az állati világban azt látjuk, hogy a gyengéket védelmezik; nem a saját személyes erejükkel tartják fenn magukat, és nem taszítják el őket személyes gyengeségük miatt. Ez a rendszer nem gyengíti a csoportot, hanem új erőt ad neki. Az az állatcsoport, amelyben a kölcsönös segítség a legjobban fejlődött, a legjobban képes fenntartani magát a harcban. Az, ami a szűk látókörű felfogás szerint a gyengeség oka volt, éppen ellenkezőleg, az erő forrásává válik.
A társas állatok képesek legyőzni azokat, akik egyénileg folytatják a harcot. Ez az úgynevezett degenerált és romló faj győzelmet arat, és gyakorlatilag bizonyítja, hogy a legügyesebb és legjobb.
Itt láthatjuk először teljes egészében, milyen rövidlátók, szűklátókörűek és tudománytalanok a polgári darwinisták állításai és érvei. Természeti törvényeik és azok a felfogásaik, hogy mi természetes, az állati világ egy részéből származnak, azokból, amelyekre az ember a legkevésbé hasonlít, míg azok az állatok, amelyek gyakorlatilag az emberrel azonos körülmények között élnek, figyelmen kívül maradnak. Ennek oka megtalálható a polgárság saját körülményeiben; maguk is egy olyan osztályhoz tartoznak, ahol mindenki egyénileg verseng a másikkal. Ezért az állatok között csak a létért folytatott harcnak ezt a formáját látják. Ez az oka annak, hogy figyelmen kívül hagyják a létért folytatott harcnak azokat a formáit, amelyek az ember számára a legfontosabbak.
Igaz, hogy ezek a polgári darwinisták tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy az embert nem uralja pusztán az önzés, szomszédai figyelembevétele nélkül. A polgári tudósok gyakran mondják, hogy minden emberben két érzés van: az önzés, vagyis az önszeretet, és az altruizmus, mások szeretete. De mivel nem ismerik ennek az altruizmusnak a társadalmi eredetét, nem tudják megérteni annak korlátait és feltételeit. Az altruizmus szájukban nagyon homályos fogalommá válik, amivel nem tudnak mit kezdeni.
Minden, ami a társas állatokra vonatkozik, az emberre is vonatkozik. A majomszerű őseink és a belőlük kifejlődött primitív emberek mind védtelen, gyenge állatok voltak, akik, mint szinte minden majom, törzsekben éltek. Itt ugyanazoknak a társas indítékoknak és ösztönöknek kellett kialakulniuk, amelyek később erkölcsi érzésekké fejlődtek. Hogy szokásaink és erkölcseink nem mások, mint társas érzések, amelyeket az állatok között is találunk, mindenki számára ismert; még Darwin is beszélt „azokról az állati szokásokról, amelyeket az emberek között erkölcsinek neveznének”. A különbség csak a tudatosság mértékében van; amint ezek a társas érzések világossá válnak az ember számára, erkölcsi érzésekké válnak. Itt látjuk, hogy az erkölcsi fogalom – amelyet a polgári szerzők az ember és az állat közötti fő különbségnek tekintettek – nem kizárólag az emberre jellemző, hanem közvetlenül az állati világban létező feltételek terméke.
Az erkölcsi érzések eredetének természetéből adódóan azok nem terjednek tovább annál a társas csoportnál, amelyhez az állat vagy az ember tartozik. Ezek az érzések gyakorlati célt szolgálnak, hogy összetartsák a csoportot; ezen túlmenően haszontalanok. Az állati világban a társas csoport kiterjedését és természetét az élet körülményei határozzák meg, és ezért a csoport szinte mindig változatlan marad. Az emberek között azonban ezek a csoportok, ezek a társadalmi egységek, folyamatosan változnak a gazdasági fejlődésnek megfelelően, és ez változtatja meg a társadalmi ösztönöket is.
Az eredeti csoportok, a vad és barbár népek törzsei, szorosabban voltak összetartva, mint az állati csoportok. A családi kapcsolatok és a közös nyelv tovább erősítették ezt az egységet. Minden egyén a teljes törzs támogatását élvezte. Ilyen körülmények között a társadalmi indítékok, az erkölcsi érzések, az egyén alárendelése a közösségnek, a lehető legnagyobb mértékben kifejlődött. A társadalom további fejlődésével a törzsek felbomlottak, és helyüket új egységek, városok és népek vették át.
Új formációk lépnek fel a régiek helyén, és e csoportok tagjai közösen folytatják a létért folytatott harcot más népekkel szemben. A gazdasági fejlődéssel arányosan növekszik ezen egységek mérete, csökken az egymás elleni harc, és terjednek a társadalmi érzések. Az ókor végén azt látjuk, hogy az akkor ismert népek egy egységet alkottak, a Római Birodalmat, és ekkor merült fel az az elmélet – amelynek erkölcsi érzései szinte minden népre hatással voltak –, amely azt az elvet hirdette, hogy minden ember testvér.
Ha a saját korunkra tekintünk, látjuk, hogy gazdaságilag minden nép egy egységet alkot, bár nagyon gyenge egységet; ennek ellenére az elvont testvériség érzése egyre népszerűbbé válik. A társadalmi érzések a legerősebbek azonos osztályhoz tartozó tagok között, mivel az osztályok azok az alapvető egységek, amelyek bizonyos érdekeket testesítenek meg és bizonyos tagokat foglalnak magukban. Így látjuk, hogy az emberi társadalomban a társadalmi egységek és a társadalmi érzések változnak. Ezeket a változásokat a gazdasági változások idézik elő, és minél magasabb a gazdasági fejlődés szintje, annál magasabbak és nemesebbek a társadalmi érzések.
VIII. Eszközök, gondolkodás és nyelv
A társas érintkezés, amelynek következményei az erkölcsi érzések, egy olyan sajátosság, amely megkülönbözteti az embert néhány állattól, de nem mindegyiktől. Vannak azonban olyan sajátosságok, amelyek kizárólag az emberre jellemzők, és amelyek elválasztják őt az egész állati világtól. Ezek elsősorban a nyelv, majd az értelem. Az ember az egyetlen állat, amely saját készítésű eszközöket használ.
Ezekre a dolgokra az állatoknak csak nagyon csekély hajlama van, de az emberek között ezek lényegesen új jellemzőkkel bírnak. Sok állatnak van valamilyen hangja, és hangok segítségével megértést érhetnek el, de csak az ember rendelkezik olyan hangokkal, amelyek dolgok és cselekvések megnevezésére szolgálnak. Az állatoknak is van agyuk, amellyel gondolkodnak, de az emberi elme, ahogy később látni fogjuk, egy teljesen új irányt mutat, amelyet ésszerű vagy absztrakt gondolkodásnak nevezünk. Az állatok is használnak élettelen dolgokat, amelyeket bizonyos célokra használnak; például a fészkek építésére. A majmok néha botokat vagy köveket használnak, de csak az ember használ szándékosan készített eszközöket meghatározott célokra. Ezek az állatok közötti primitív hajlamok azt mutatják, hogy az ember sajátosságai nem valami csodálatos teremtés útján, hanem folyamatos fejlődés során jutottak hozzá.
Az elszigetelten élő állatok nem érhetnek el ilyen fejlődési szintet. Csak mint társas lény képes az ember elérni ezt a szintet. A társadalmon kívül a nyelv éppoly haszontalan, mint egy szem a sötétben, és elkerülhetetlenül elhal. A nyelv csak a társadalomban lehetséges, és csak ott van szüksége rá, mint eszközre, amelyen keresztül a tagok megértik egymást. Minden társas állat rendelkezik valamilyen módszerrel, hogy megértse egymást, különben nem lennének képesek közösen végrehajtani bizonyos terveket. A primitív ember számára szükséges hangok, amelyek a kommunikáció eszközei voltak a feladatok során, fejlődtek tevékenységek neveivé, majd később dolgok neveivé.
Az eszközök használata szintén feltételezi a társadalmat, mert csak a társadalmon keresztül lehet megőrizni a tudást. Az elszigetelt élet állapotában mindenkinek saját magának kell felfedezéseket tennie, és a felfedező halálával a felfedezés is kihal, és mindenkinek újra kell kezdenie a kezdetektől. Csak a társadalmon keresztül lehet megőrizni, fenntartani és fejleszteni a korábbi generációk tapasztalatait és tudását. Egy csoportban vagy testületben néhányan meghalhatnak, de a csoport, mint olyan, nem. Megmarad. Az eszközök használatának ismerete nem születéssel adott az embernek, hanem később szerzi meg. A mentális hagyomány csak a társadalomban lehetséges, ezért elengedhetetlen.
Míg az ember ezen sajátosságai elválaszthatatlanok a társadalmi életétől, szoros kapcsolatban állnak egymással is. Ezek a jellemzők nem egyedül fejlődtek ki, hanem mindegyik közösen haladt előre. Hogy a gondolkodás és a nyelv csak közösen létezhetnek és fejlődhetnek, mindenki számára ismert, aki már próbált gondolkodni a saját gondolatai természetéről. Amikor gondolkodunk vagy mérlegelünk, valójában magunkhoz beszélünk; akkor észrevesszük, hogy lehetetlen világosan gondolkodni szavak használata nélkül. Ahol nem szavakkal gondolkodunk, ott gondolataink homályosak maradnak, és nem tudjuk összekapcsolni a különböző gondolatokat. Ezt mindenki felismerheti saját tapasztalataiból. Ez azért van, mert az úgynevezett absztrakt értelem érzékelési alapú gondolkodás, és csak érzékelések útján történhet meg. Az érzékeléseket csak nevekkel jelölhetjük meg és tarthatjuk meg. Minden kísérlet, hogy kibővítsük elménket, minden kísérlet, hogy előre vigyük tudásunkat, a nevek segítségével történő megkülönböztetéssel és osztályozással, vagy a régi nevek pontosabb jelentéssel való ellátásával kezdődik. A nyelv az elme teste, az anyag, amelyből minden emberi tudomány felépíthető.
Schopenhauer nagyon találóan mutatta be az emberi és az állati elme közötti különbséget.
Ezt az idézetet Kautsky idézi az „Etika és a materialista történetfelfogás” című művében (139-140. oldal, angol fordítás). Az állat cselekedetei vizuális indítékoktól függenek, csak ezek által lát, hall vagy észlel bármilyen más módon. Mindig meg tudjuk mondani, mi indította az állatot arra, hogy ezt vagy azt a cselekedetet végezze, mert mi is látjuk, ha odanézünk. Az embernél azonban teljesen más a helyzet. Nem tudjuk megjósolni, mit fog tenni, mert nem ismerjük azokat az indítékokat, amelyek hatására cselekszik; ezek a gondolatok a fejében vannak. Az ember mérlegel, és ebben a folyamatban minden tudása, a korábbi tapasztalatok eredménye, játszani kezd, és ekkor dönt arról, hogyan cselekedjen. Az állat cselekedetei közvetlen benyomásoktól függenek, míg az emberéi absztrakt fogalmaktól, gondolkodásától és érzékelésétől függenek. Az embert ugyanakkor finomabb, láthatatlan indítékok is befolyásolják. Így minden mozdulata azt a benyomást kelti, hogy elvek és szándékok vezérlik, amelyek függetlenséget kölcsönöznek nekik, és nyilvánvalóan megkülönböztetik őket az állatokétól.
Testi szükségleteik miatt az emberek és az állatok kénytelenek megpróbálni kielégíteni azokat a természetes tárgyakban, amelyek körülveszik őket. A benyomás az elmében a közvetlen impulzus és kezdet; a szükségletek kielégítése a cselekedet célja és vége. Az állatnál a cselekedet közvetlenül a benyomás után következik. Látja zsákmányát vagy táplálékát, és azonnal ugrik, megragadja, eszik, vagy azt teszi, ami szükséges a megragadáshoz, és ezt ösztönként örökli. Az állat hall valamilyen ellenséges hangot, és azonnal elfut, ha a lábai arra alkalmasak, hogy gyorsan fusson, vagy holtan fekszik le, hogy ne lássák, ha a színe védelmet nyújt. Az embernél azonban a benyomások és a cselekedetek között hosszú gondolatmenet és mérlegelés történik. Cselekedetei ezen mérlegelések eredményétől függenek.
Honnan származik ez a különbség? Nem nehéz belátni, hogy szorosan összefügg az eszközök használatával. Ugyanúgy, ahogy a gondolat az ember benyomásai és cselekedetei közé kerül, az eszköz is az ember és az általa elérni kívánt dolog közé kerül. Továbbá, mivel az eszköz az ember és a külső tárgyak közé kerül, a gondolatnak a benyomás és a teljesítés között kell felmerülnie. Az ember nem üres kézzel indul ellensége ellen, vagy nem tép le gyümölcsöt, hanem kerülő úton jár el, eszközt, fegyvert (a fegyverek is eszközök) vesz, amelyet az ellenséges állat ellen használ; ezért az elméjének is ugyanazt a kerülő utat kell megtennie, nem az első benyomásokat követnie, hanem az eszközökre gondolnia, majd az objektumig eljutnia. Ez az anyagi kerülő út okozza a mentális kerülő utat; a gondolatok, amelyek egy bizonyos cselekedethez vezetnek, azok az eszközök eredményei, amelyek szükségesek a cselekedet végrehajtásához.
Itt egy nagyon egyszerű esetet vettünk figyelembe a primitív eszközökről és a mentális fejlődés első szakaszairól. Minél bonyolultabbá válik a technika, annál nagyobb az anyagi kerülő út, és ennek eredményeként az elmének nagyobb kerülő utakat kell megtennie. Amikor mindenki saját eszközeit készítette, az éhség és a harc gondolata biztosan az eszközök készítésére irányította az emberi elmét. Itt hosszabb gondolatmenet van a benyomások és az emberi szükségletek végső kielégítése között. Ha leereszkedünk a saját korunkba, azt látjuk, hogy ez a lánc nagyon hosszú és bonyolult. A munkás, akit elbocsátanak, előre látja az elkerülhetetlen éhséget; újságot vesz, hogy lássa, van-e kereslet a munkások iránt; elmegy a vasúthoz, felajánlja magát egy bérért, amelyet csak hosszú idő után kap meg, hogy képes legyen élelmiszert vásárolni, és így megvédje magát az éhínségtől. Milyen hosszú, kerülő utat kell megtennie az elmének, mielőtt eléri a célját. De ez összhangban van a magasan fejlett technikánkkal, amelynek segítségével az ember képes kielégíteni szükségleteit.
Az ember azonban nem csak egy eszköz felett uralkodik, hanem sok felett, amelyeket különböző célokra alkalmaz, és amelyek közül választhat. Az ember ezeknek az eszközöknek köszönhetően nem olyan, mint az állat. Az állat soha nem lép túl azokon az eszközökön és fegyvereken, amelyekkel született, míg az ember készíti eszközeit és tetszés szerint változtatja őket. Az embernek mint különböző eszközöket használó állatnak, rendelkeznie kell azzal a mentális képességgel, hogy kiválassza azokat. A fejében különböző gondolatok jönnek és mennek, az elméje mérlegeli az összes eszközt és azok alkalmazásának következményeit, és cselekedetei ezen mérlegelések eredményétől függenek. Összekapcsolja egyik gondolatát a másikkal, és ragaszkodik ahhoz az ötlethez, amely megfelel a céljának.
Az állatoknak nincs meg ez a képesség; számukra haszontalan lenne, mert nem tudnák, mit kezdjenek vele. Testi formájuk miatt cselekedeteik szűk határok közé vannak szorítva. Az oroszlán csak ráugorhat zsákmányára, de nem gondolhat arra, hogy futva kapja el. A nyúl olyan formában van, hogy futni tud; nincs más védelmi eszköze, bár szeretne. Ezeknek az állatoknak nincs másról gondolkodniuk, mint az ugrás vagy a futás pillanatáról. Minden állat olyan formában van, hogy illeszkedjen valamilyen meghatározott helyre. Cselekedeteik erős szokásokká kell, hogy váljanak. Ezek a szokások nem változtathatók meg. Az állatok nem gépek, ha más körülmények közé kerülnek, más szokásokat szerezhetnek. Nem az agyuk minőségében, hanem testük felépítésében rejlik az állati korlátozás. Az állat cselekedeteit testi formája és környezete korlátozza, és ennek következtében kevés szüksége van a gondolkodásra. Az értelem tehát számára haszontalan lenne, és inkább ártana, mint használna.
Az embernek azonban rendelkeznie kell ezzel a képességgel, mert diszkréciót gyakorol az eszközök és fegyverek használatában, amelyeket az adott követelményeknek megfelelően választ ki. Ha meg akarja ölni a gyors nyulat, íjat és nyilat vesz; ha medvével találkozik, baltát használ, és ha egy bizonyos gyümölcsöt akar feltörni, kalapácsot vesz. Ha veszély fenyegeti, az embernek el kell gondolkodnia, hogy elfusson-e, vagy fegyverrel harcolva védekezzen. Ez a gondolkodási és mérlegelési képesség elengedhetetlen az ember számára a mesterséges eszközök használatában.
A gondolatok, a nyelv és az eszközök közötti erős kapcsolat, amelyek mindegyike lehetetlen a másik nélkül, azt mutatja, hogy ezeknek egyidejűleg kellett kifejlődniük. Hogyan történt ez a fejlődés, csak sejthetjük. Kétségtelenül az élet körülményeinek változása változtatta meg az embert majomszerző ősünkből. Miután az erdőkből, a majmok eredeti élőhelyéről, a síkságra vándorolt, az embernek teljes életmódváltáson kellett átesnie. A kéz és a láb közötti különbségnek ekkor kellett kifejlődnie. A társas érintkezés és a majomszerű kéz, amely jól alkalmazkodott a megragadáshoz, szerepet játszott az új fejlődésben. Az első durva tárgyak, mint a kövek vagy botok, kézügyébe kerültek, és el lettek dobva. Ez annyiszor megismétlődött, hogy nyomot kellett hagynia ezeknek a primitív embereknek az elméjében.
Az állat számára a környező természet egyetlen egység, amelynek részleteiről nincs tudatában. Nem tud különbséget tenni a különböző tárgyak között. A primitív embernek, legalacsonyabb szintjén, ugyanazon a tudatszinten kellett lennie. A körülötte lévő nagy tömegből néhány tárgy (eszköz) kerül a kezébe, amelyeket a létért folytatott harcban használt. Ezek az eszközök, mivel nagyon fontos tárgyak voltak, hamarosan valamilyen megnevezést kaptak, hanggal jelölték őket, amely egyben a tevékenység nevét is jelentette. E hangnak, vagy megnevezésnek köszönhetően az eszköz és a bizonyos tevékenység kiemelkedett a környezetéből. Az ember elkezdte elemzően szemlélni a világot fogalmak és nevek alapján, megjelent az öntudat, a mesterséges tárgyakat szándékosan keresték és tudatosan használták a munka során.
Ez a folyamat – mivel nagyon lassú folyamat – jelzi az emberré válásunk kezdetét. Amint az emberek szándékosan keresnek és alkalmaznak bizonyos eszközöket, azt mondhatjuk, hogy ezek fejlődnek; ettől a szakasztól az eszközök gyártásáig csak egy lépés van. Az első durva eszközök használat szerint különböznek; az éles kőből kés, csavar, fúró és lándzsa készül; a botból fejsze. Az eszközök további differenciálódásával, amelyek később a munkamegosztás szolgálatába állnak, a nyelv és a gondolkodás gazdagabb és újabb formákba fejlődik, míg a gondolkodás arra ösztönzi az embert, hogy jobban használja az eszközöket, javítsa a régieket és találjon fel újakat.
Így látjuk, hogy egy dolog hozza a másikat. A társas érintkezés gyakorlása és a munka iránti elkötelezettség azok a források, amelyekből a technika, a gondolkodás, az eszközök és a tudomány ered, és folyamatosan fejlődik. A munkája által a primitív, majomszerű ember igazi emberré vált. Az eszközök használata jelenti azt a nagy elválást, amely egyre jobban szélesedik az ember és az állat között.
IX. Állati szervek és emberi eszközök
Az állati szervek és az emberi eszközök között találjuk meg az ember és az állat közötti fő különbséget. Az állat saját testi szerveivel szerzi meg táplálékát és győzi le ellenségeit; az ember ugyanezt eszközök segítségével teszi. Az „organon” görög szó, amely eszközt is jelent. A szervek az állat természetes, veleszületett eszközei. Az eszközök pedig az ember mesterséges szervei. Pontosabban, amit az állat számára a szervek jelentettek, azt az ember számára a kéz és az eszközök jelentik. A kéz és az eszközök olyan funkciókat látnak el, amelyeket az állatnak saját szerveivel kell végrehajtania. A kéz szerkezete, amely képes különböző eszközök fogására, általános szervvé válik, amely mindenféle munkához alkalmazkodik; így olyan szervvé válik, amely sokféle funkciót képes ellátni.
E funkciók megosztásával az ember számára egy széles fejlődési terület nyílik meg, amely az állatok számára ismeretlen. Mivel az emberi kéz képes különböző eszközöket használni, össze tudja kapcsolni az állatok által birtokolt összes lehetséges szerv funkcióit. Minden állat egy meghatározott környezethez van felépítve és ahhoz alkalmazkodott. Az ember viszont eszközeivel minden körülményhez alkalmazkodik és minden környezethez fel van szerelve. A ló a pusztához, a majom pedig az erdőhöz van alkalmazkodva. Az erdőben a ló éppoly tehetetlen lenne, mint a majom a pusztán. Az ember viszont az erdőben baltát, a pusztán ásót használ. Eszközeivel az ember képes betörni a világ minden részébe és mindenhol megtelepedni. Míg szinte minden állat csak meghatározott régiókban élhet, amelyek kielégítik szükségleteit, és ha más régiókba kerül, nem képes fennmaradni, az ember meghódította az egész világot. Ahogy egy zoológus egyszer kifejezte, minden állatnak megvan az az erőssége, amely révén fenntartja magát a létért folytatott harcban, és gyengesége, amely miatt mások zsákmányává válik és nem tud szaporodni. Ebben az értelemben az embernek csak erősségei vannak, gyengeségei nincsenek. Eszközeinek köszönhetően az ember minden állattal egyenlő. Mivel ezek az eszközök nem állnak meg, hanem folyamatosan fejlődnek, az ember minden állat fölé emelkedik. Eszközei teszik őt az egész teremtés urává, a Föld királyává.
Az állatvilágban is folyamatosan fejlődnek és tökéletesednek a szervek. Ez a fejlődés azonban összefügg az állat testének változásaival, ami a szervek fejlődését a biológiai törvények által diktált végtelenül lassúvá teszi. A szerves világ fejlődésében több ezer év semmit sem számít. Az ember azonban, azáltal, hogy szerves fejlődését külső tárgyakra helyezte át, képes volt megszabadulni a biológiai törvények láncaitól. Az eszközök gyorsan átalakíthatók, és a technika olyan gyorsan fejlődik, hogy az állati szervek fejlődéséhez képest csodálatosnak kell nevezni. Ennek az új útnak köszönhetően az ember néhány ezer év rövid idő alatt a legmagasabb állat fölé emelkedett. Ezen eszközök feltalálásával az ember isteni hatalommá vált, és birtokba veszi a Földet mint kizárólagos birodalmát. A szerves világ békés és eddig akadálytalan fejlődése megszűnik a darwini elmélet szerint folytatódni. Az ember vált tenyésztővé, szelídítővé, termesztővé; és az ember végez gyomlálást. Az ember változtatja meg az egész környezetet, és a növények és állatok további formáit saját céljaihoz és akaratához igazítja.
Az eszközök eredetével az emberi test további változásai megszűnnek. Az emberi szervek – az agy kivételével – változatlanok maradnak. Az emberi agynak az eszközökkel együtt kellett fejlődnie; és valóban látjuk, hogy az emberiség magasabb és alacsonyabb fajtái közötti különbség főként agyuk tartalmában rejlik. De még ennek a szervnek a fejlődésének is meg kellett állnia egy bizonyos szinten. A civilizáció kezdete óta az agy funkcióit egyre inkább mesterséges eszközök veszik át; a tudomány könyvekben van felhalmozva. Mai értelemképességünk nem sokkal jobb, mint amivel a görögök, rómaiak vagy akár a germánok rendelkeztek, de tudásunk óriásit nőtt, és ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a mentális szervet felmentették helyettesítői, a könyvek.
Miután megértettük az ember és az állat közötti különbséget, vizsgáljuk meg újra, hogyan érinti őket a létért folytatott harc. Nem tagadható, hogy ez a harc a tökéletesedés és a tökéletlenek kiszűrése okát jelenti. Ebben a harcban az állatok egyre tökéletesebbekké válnak. Itt azonban pontosabbnak kell lennünk a kifejezésben és a megfigyelésben, hogy mi is a tökéletesedés. Ily módon már nem mondhatjuk, hogy az állatok egészében harcolnak és tökéletesednek. Az állatok saját szerveikkel harcolnak és versenyeznek. Az oroszlánok nem a farkukkal folytatják a harcot; a nyulak nem a szemükre támaszkodnak; és a sólymok sem a csőrükkel érnek el sikereket. Az oroszlánok az ugró izmaikkal és fogukkal harcolnak; a nyulak a mancsaikra és füleikre támaszkodnak, a sólymok pedig a szemükre és szárnyaikra. Ha most azt kérdezzük, hogy mi harcol és mi versenyez, a válasz az, hogy a szervek harcolnak. Az oroszlán izmai és fogai, a nyúl mancsai és fülei, valamint a sólyom szemei és szárnyai folytatják a harcot. Ebben a harcban a szervek tökéletesednek. Az állat egésze ezekre a szervekre támaszkodik és osztozik sorsukban.
Tegyük fel ugyanezt a kérdést az emberi világról. Az emberek nem természetes szerveikkel harcolnak, hanem mesterséges szervekkel, eszközökkel (és a fegyvereket is eszközöknek kell érteni). Itt is érvényes a tökéletesedés és a tökéletlenek kiszűrése elve a harc révén. Az eszközök harcolnak, és ez az eszközök egyre nagyobb tökéletesedéséhez vezet. Azok a törzsi csoportok, amelyek jobb eszközöket és fegyvereket használnak, tudják legjobban biztosítani fennmaradásukat, és amikor közvetlen harcra kerül sor egy másik fajjal, az a faj győz, amelyik jobban felszerelt mesterséges eszközökkel. Azok a fajok, amelyek technikai eszközei jobban fejlettek, ki tudják szorítani vagy leigázni azokat, amelyek mesterséges eszközei nem fejlettek. Az európai faj uralkodik, mert külső eszközei jobbak.
Itt látjuk, hogy a Darwin által megfogalmazott és a Spencer által hangsúlyozott létért folytatott harc elve más hatást gyakorol az emberekre, mint az állatokra. Az az elv, hogy a harc a harcban használt fegyverek tökéletesedéséhez vezet, más eredményekhez vezet az emberek és az állatok között. Az állatnál a természetes szervek folyamatos fejlődéséhez vezet; ez a leszármazáselmélet alapja, a darwinizmus lényege. Az embernél az eszközök, a termelési eszközök folyamatos fejlődéséhez vezet. Ez viszont a marxizmus alapja. Itt látjuk, hogy a marxizmus és a darwinizmus nem két független elmélet, amelyek mindegyike a saját speciális területére vonatkozik, anélkül, hogy bármi közös lenne közöttük. Valójában ugyanaz az elv alapozza meg mindkét elméletet. Egy egységet alkotnak. Az emberek által bejárt új út, a természetes szervek helyettesítése eszközökkel, azt eredményezi, hogy ez az alapelv másként nyilvánul meg a két területen; az állati világ a darwini elv szerint fejlődik, míg az emberiség között a marxista elv érvényesül. Amikor az emberek kiszabadultak az állati világból, az eszközök és termelési módszerek fejlődése, a munkamegosztás és a tudás vált a társadalmi fejlődés hajtóerejévé. Ezek hozták létre a különböző rendszereket, mint a primitív kommunizmust, a paraszti rendszert, az árutermelés kezdeteit, a feudalizmust, majd a modern kapitalizmust, és ezek visznek közelebb a szocializmushoz.
X. Kapitalizmus és szocializmus
A darwini, létért folytatott harcnak a fejlődés során felvett sajátos formáját az emberek társas természete és eszközeik használata határozza meg. A létért folytatott harc, bár továbbra is folytatódik a különböző csoportok tagjai között, ugyanakkor megszűnik ugyanazon csoport tagjai között, és helyét kölcsönös segítségnyújtás és társadalmi érzések veszik át. A csoportok közötti harcban a technikai felszereltség dönti el, ki lesz a győztes; ez a technikai fejlődéséhez vezet. Ez a két körülmény különböző rendszerek alatt különböző hatásokat eredményez. Nézzük meg, hogyan működnek ezek a kapitalizmus alatt.
Amikor a polgárság megszerezte a politikai hatalmat és a kapitalista rendszert uralkodóvá tette, azzal kezdte, hogy megtörte a feudális kötelékeket és felszabadította az embereket minden feudális kötöttség alól. A kapitalizmus számára elengedhetetlen volt, hogy mindenki részt vehessen a versenyharcban; hogy senki mozgását ne kössék meg vagy szűkítsék korporatív kötelezettségek, vagy akadályozzák jogi előírások, mert csak így volt lehetőség a termelés teljes kapacitásának kiaknázására. A munkásoknak szabadon kellett rendelkezniük maguk felett, és nem lehettek megkötve feudális vagy céhes kötelezettségek által, mert csak mint szabad munkások adhatják el munkaerejüket a tőkésnek, mint egész árut, és csak mint szabad munkások használhatják őket a tőkések. Ez az oka annak, hogy a polgárság megszüntette az összes régi köteléket és kötelezettségeket. Teljesen szabaddá tette az embereket, de ugyanakkor teljesen magányossá és védtelenné is tette őket. Korábban az emberek nem voltak magányosak; valamilyen közösséghez tartoztak; valamilyen úr vagy község védelme alatt álltak, és ebben erőt találtak. A polgárság megszüntette ezeket a kötelezettségeket; feloszlatta a közösségeket és megszüntette a feudális viszonyokat. A munkaerő felszabadítása egyben azt is jelentette, hogy minden menedék elvettek tőle, és többé nem támaszkodhatott másokra.
Mindenkinek saját magára kellett támaszkodnia. Egyedül, minden köteléktől és védelemtől mentesen kellett harcolnia mindenki ellen.
Ez az oka annak, hogy a kapitalizmus alatt az emberi világ leginkább a ragadozó állatok világához hasonlít, és pontosan ezért keresték a polgári darwinisták az ember prototípusát a magányosan élő állatok között. Erre saját tapasztalataik vezették őket. Hibájuk azonban abban állt, hogy a kapitalista viszonyokat örökkévalónak tekintették. A kapitalista versenyrendszer és a magányosan élő állatok közötti kapcsolatot Engels így fejezte ki „Anti-Dühring” című művében (239. oldal, vagy „Szocializmus, utópia és tudomány” 59. oldalán):
„Végül a modern ipar és a világpiac megnyitása egyetemessé tette a harcot, és ugyanakkor eddig példátlan hevességet adott neki. A termelés természetes vagy mesterséges feltételeiben rejlő előnyök most már egyes tőkések, egész iparágak és országok létének vagy nemlétének döntő tényezőivé váltak. Aki elesik, könyörtelenül félredobják. Ez a darwini egyéni létért folytatott harc, amelyet a természetből az emberi társadalomba helyeztek át, fokozott erőszakossággal. Az állat számára természetes létfeltételek az emberi fejlődés végső állomásaként jelennek meg.”
Mi az, ami folytatja ezt a harcot a kapitalista versenyben, amelynek tökéletessége dönti el a győzelmet?
Elsősorban a technikai eszközök, a gépek. Itt is érvényes az a törvény, hogy a harc a tökéletesedéshez vezet.
Itt ismét érvényesül a törvény, hogy a harc a tökéletességhez vezet. A jobban fejlett gép felülmúlja a kevésbé fejletteket, a keveset tudó gépeket és az egyszerű eszközöket kiszorítja, és a gépi technika óriási lépésekkel fejlődik a termelékenység folyamatos növelése felé. Ez a darwinizmus valódi alkalmazása az emberi társadalomra. A sajátossága, hogy a kapitalizmusban magántulajdon van, és minden gép mögött áll egy ember. A hatalmas gép mögött egy nagy kapitalista áll, a kis gép mögött pedig egy kis kapitalista. A kis gép vereségével a kis kapitalista mint kapitalista, minden reményével és boldogságával együtt elpusztul. Ugyanakkor a harc a tőke versenye. A nagy tőke jobban felszerelt; a nagy tőke egyre nagyobbá válik. A tőke koncentrációja aláássa magát a tőkét, mert csökkenti a polgárságot, akiknek érdeke a kapitalizmus fenntartása, és növeli azt a tömeget, amely el akarja törölni azt. Ebben a fejlődésben a kapitalizmus egyik jellemzője fokozatosan megszűnik. Abban a világban, ahol mindenki mindenki ellen küzd, az osztályszervezet, az osztályszervezés új formája alakul ki a munkásosztályban. A munkásosztály szervezetei azzal kezdik, hogy megszüntetik a munkások közötti versengést, és egyesítik különálló erőiket egy nagy hatalommá a külső világgal szembeni harcukban. Minden, ami a társadalmi csoportokra vonatkozik, vonatkozik erre az osztályszervezetre is, amelyet a természeti körülmények hoztak létre. Az osztályszervezet sorai között a társadalmi indítékok, az erkölcsi érzések, az önfeláldozás és az odaadás az egész testért a legpompásabb módon fejlődnek ki. Ez a szilárd szervezet adja a munkásosztálynak azt a nagy erőt, amelyre szüksége van ahhoz, hogy legyőzze a kapitalista osztályt. Az osztályharcot, amely nem eszközökkel folytatott harc, hanem az eszközök birtoklásáért folytatott harc, az ipar irányításának jogáért folytatott harc, az osztályszervezet ereje határozza meg.
Nézzük most a jövő termelési rendszerét, ahogyan a szocializmus alatt működik. Az eszközök tökéletesítéséhez vezető harc nem szűnik meg. Ahogyan a kapitalizmus alatt is, az alacsonyabb rendű gépet felülmúlja és félreszorítja a jobb. Mint korábban, ez a folyamat a munka termelékenységének növekedéséhez vezet. De mivel a magántulajdon megszűnt, többé nem lesz ember minden gép mögött, aki a sajátjának nevezné, és osztaná a sorsát. A gépek közös tulajdonban lesznek, és a kevésbé fejlett gépek kiszorítása a jobban fejlettekkel körültekintően történik majd.
Az osztályok megszüntetésével az egész civilizált világ egy nagy termelő közösséggé válik. Ezen a közösségen belül megszűnik a tagok közötti kölcsönös harc, és csak a külső világgal szemben folytatódik. Ez többé nem a saját fajtánk elleni harc lesz, hanem egy létfenntartásért folytatott harc, egy harc a természet ellen. De a technika és a tudomány fejlődése miatt ezt aligha nevezhetjük harcnak. A természet az ember uralma alá kerül, és nagyon kevés erőfeszítéssel bőséget biztosít számára. Itt új karrier nyílik az ember előtt: az ember felemelkedése az állatvilágból, és az eszközök használatával folytatott létért folytatott harc megszűnik, és az emberi történelem új fejezete kezdődik.