Hogy jutottunk ide – Az adócsalás és adóelkerülés történelmi perspektívája

Az alábbiakban magyar nyelven közöljük az Egyesült Baloldal / Északi Zöldek (GUE/NGL) EP frakció által jegyzett rövid tanulmányt a multinacionális vállalatokat érintő adócsalásokról és adóelkerülésekról.

A jegyzetet Miguel Viegas EP képviselő, a Portugál Kommunista Párt tagja írta.

Hogy jutottunk ide – Az adócsalás és adóelkerülés történelmi perspektívája

Az adócsalás és adóelkerülés elsődlegesen a kormányaink által évtizedeken keresztül épített törvényi szerkezeten alapszik.

Az adócsalás és adóelkerülés speciális körülményeket igényel a virágázásához. Az ilyen feltételek nem máról holnapra születnek. Hogy megértsük, hogyan jutottunk ide, a múltba kell tekintenünk, hogy lássuk a tőkeáramlások és a nemzetközi piacok 1980-as években kezdődött liberalizációjának színre lépését a nagy multinacionális vállalatok úgy nevezett agresszív adótervezéséhez, adóversenyképességéhez és adóelkerüléséhez és/vagy mentességéhez.

 

Pénzügyi globalizáció és liberalizáció

A 20. század utolsó évtizedeit és a 21. század első néhány évét a nemzetközi pénzügyi kapcsolatok jelentős változásai jellemezték. A növekvő pénzügyi áramlások, a piacok megnyitása, valamint új és egyre inkább kifinomult pénzügyi eszközök tanúskodnak erről a jelenségről. A tőke mobilitása nemzetközileg és példa nélküli fokon serkentette a „pénzügyi globalizáció” frázisát, amely nemzetközi szinten kegyelettel őrzi a globalizált pénzügyi piac eszméjét.

A jelenlegi pénzügyi globalizációt nem csak a kifinomult pénzügyi eszközök használata és ezek világszintű cirkulációja jellemzi, hanem a pénzügyi áramlások és a termelés fokozatos szétkapcsolódása is. Olyan korban élünk, amikor a pénzügyi szektor egyre inkább leválik a termelő szektorról, teret adva a spekulációnak. Ez a jelenség a pénzügyi válságok gyökere, amelyek ismétlődően megrázzák társadalmainkat. Ezek a válságok pontosan a pénzügyi szektor autonómiájának és a reálgazdaságnak a szembenállásából erednek. A pénzügyi műveletek önmaguk a profit forrásai, ha nem a fő profitforrások. De az ilyen profitok nem kapcsolódnak semmilyen gazdasági tevékenységhez. Hiányzik belőlük a támasztó alap, és csak addig tartanak, amíg a hozzájuk tartozó spekulatív buborék ki nem durran – ez pedig olyan mechanizmus, amely a pénzügyi áramlást visszaigazítja a termelési és kereskedelmi realitásokhoz.

Az 1. ábra lejjebb a Világbank adatain alapszik és megmutatja, hogyan növekedett exponenciálisan a piac tőkésítése az 1980-as és 90-es években.

 

A neoliberalizmus mint közgazdasági doktrína amerikai akadémikusok találmánya, akiket Friedrich Hayek osztrák közgazdász ötletei inspiráltak Milton Friedman, a Chicagoi Iskola pénzügyi elmélete valódi mentorának vezetése alatt. Az 1980-as évektől a neoliberalizmus lett Ronald Reagan és Margaret Thatcher politikájának sarokköve az USA-ban és az Egyesült Királyságban, amelyet aztán fokozatosan mások is átvették világszerte.

 

 

Az 1970-es években a pénzügyi liberalizáció és dereguláció folyamata sebességfokozatot kapcsolt. 1971-ben az Egyesült Államok kormánya egyoldalúan megszüntette az amerikai dollár átváltását aranyra. 1974-ben ugyanezen kabinet lazította az ellenőrzést a tőkeáramlás felett. Innentől a Washingtoni Konszenzus tízparancsolata által inspirált politika nyert teret (lásd később). A Q Szabályozást, amely a kamatlábakat ellenőrizte, visszavonták. Az 1933-as Glass-Steagall Törvényt, amely szétválasztotta a kereskedelmi bankit a befektetési banki ügyletekről, szintén visszavonták. És miközben nagy birodalmakat teremtettek, hogy helyet adjanak a hatalmas és sokszínű pénzügyi termékek és tevékenységek armadájának, a szabályozó hatalmat eszközök nélkül hagyták, hogy kezelje az egyre bonyolultabb és átláthatatlanabb termékek megteremtését és kereskedelmi forgalomba hozását. Az úgy nevezett derivátumok jó példái ezen pénzügyi alkímiának. A derivátumok pénzügyi termékek, amelyek értéke az alárendelt vagyonból származik. Az 1990-es évek óta robbanás volt az ilyen termékek kínálatában, különösképp a hírhedt hitel-nemteljesítési csereügyletekében (CDS-ek). Ezek kiterjedt használata, valamint az értékpapírpiac ezen szegmensének illékony és esszenciálisan spekulatív természete vezetett számos figyelmeztetéshez és felhíváshoz a nagyobb szabályozásért és felülvizsgálatért. A „válasz” 2000-ben jött a Határidős Áruk Modernizációs Törvényével, amely mentesíti a derivátumokat bármely vizsgálat alól. A viták, amelyeket Alan Greenspan, az amerikai Szövetségi Tartalék elnöke és Robert Rubin amerikai pénzügyminiszter helyezett előtérbe, ugyanabba az irányba mentek: semmi sem tarthatja fel a befektetést egy ilyen nyerészkedő üzletben.

Az Atlanti-óceán ezen oldalán a neoliberális váltást Margaret Thatcher brit miniszterelnök kezdte 1979 és 1990 között. Miközben az állami kiadásokat megszorította és megakadályozta a bér emelkedését, csökkentette a sokat keresők adóját. A gazdasági és pénzügyi rendszerrel kapcsolatban a kormánya felfüggesztette a külföldi valutaellenőrzést és teljesen liberalizálták a banki és pénzügyi szektorokat, ezzel új életet leheltek London belvárosába. Hogy fenntartsák a versenyképességüket, más európai pénzpiacoknak is követniük kellett ezt a vonalat.

Hogy felmérje a pénzügyi liberalizáció folyamatát a különböző országokban, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) kitalálta a Pénzügyi Liberalizációs Indexet (Abiad, Detragiache, & Tressel, 2008). Az index hét különböző, nullától háromig terjedő skálán mért mutató összegét reprezentálja. A hét mutató felbecsüli a hitelkontrollt, a kamatláb feletti ellenőrzést, a könyvelési akadályokat, a banki felülvizsgálatot, a privatizációt, a külföldi valutakontrollt és a pénzügyi piacokat illető szabályozásokat. A 3. ábra illusztrálja, hogyan haladt a piacok pénzügyi liberalizációja a főbb európai országokban a 20. század utolsó évtizedeiben.

 

A Washingtoni Konszenzus

A Washingtoni Konszenzus olyan politikai előírásokat képvisel, amelyeket a Chicagoi Iskola fogalmazott meg, amelyeket a súlyosan eladósodott országokban (főképp Latin-Amerikában) alkalmaz a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap – két washingtoni illetőségű intézmény. John Williamson közgazdász egy 1989-ben publikált cikkben foglalja össze ezeket az előírásokat, ahol 10 alapvető javaslatot listázott, amelyeket jelenleg a neoliberalizmus tízparancsolatának tekintenek (Williamson, 2000).

 

1. Fiskális fegyelem;

2. Az állami kiadások átirányítása a gazdasági növekedést stimuláló és a szociális egyenlőtlenséget csökkentő szektorok felé;

3. Adóreform, az adózók körének szélesítése;

4. A kamatlábak liberalizálása;

5. Egyetlen versenyképes árfolyam;

6. A nemzetközi kereskedelem liberalizálása;

7. A külföldi beruházások akadályainak eltávolítása;

8. Az állami monopóliumok privatizációja;

9. A piacok liberalizálása;

10. A magántulajdon védelme, beleértve a szellemi tulajdon jogait.

 

“Miközben megnyirbálta az állami kiadásokat és korlátozta a béremelést, Margaret Thatcher csökkentette a jól keresők adóját”

 

A pénzügyi liberalizáció folyamatát szintén világosan bevésték az Európai Unió fejlődésébe. Közben a tőke szabad mozgása lett az Egységes Piac veleje. Az EU Egyezmények szerint ez egyike a négy alapvető szabadságjognak: az áruk, emberek, szolgáltatások és a tőke szabad áramlása. A Római Egyezmény már biztosította a tőke szabad mozgását, bár alávetette szükséges korlátozásoknak, hogy biztosítsák a közös piac sima működését. Ezért a tagállamok közti pénzügyi műveletek gyakran voltak témák azok 1990-es előzetes jóváhagyásáig.

Bár egy 1988-as Direktíva a tőke liberalizációjáról 1990-től garantálta annak szabad mozgását, de 1994-ben a Maastrichti Szerződés életbe lépésével megalakult a Gazdasági és Monetáris Unió, amely a tőke mozgásának szabadságát helyezte egy szintre a másik három szabadságjoggal. Az Európai Unió Működési Szerződésének 63-as Cikkelye szerint „a tagállamok közti, valamint a tagállamok és harmadik országok közti tőkemozgás minden korlátozását meg kell tiltani.”

 

Adóparadicsomok

Az előző fejezetben leírt pénzügyi globalizáció folyamatában  az adóparadicsomok központi szerepet játszanak. Tekintetbe véve az elmúlt évtizedek során növekvő jelentőségüket, ki lehet jelenteni, hogy alapvető pillérét jelentik a gazdasági és pénzügyi globalizációnak. Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) szerint a multinacionális vállalatok befektetéseinek kb. fele adóparadicsomokra vezethető vissza. Egy példát felidézve, amely utal ezen jelenség valódi mértékére, a csatorna szigetek (Jernsey és Guernsey) többet fektettek be Kínában, mint Japán vagy az Egyesült Államok, miközben Mauritius volt India legnagyobb külföldi befektetője. Ahogy az ATTAC Svájc is jelentette, jelenleg több mint 700 adóparadicsom van világszerte három földrajzi térségre koncentrálva: a karibi, az európai és a dél-ázsiai. Mindegyik kapcsolatban áll és erősen függ a főbb ipari és banki hatalmaktól, amelyek uralják a világgazdaságot: az Egyesült Államokkal, Nyugat-Európával és Japánnal. Az adóparadicsomok exponenciálisan növekedtek az elmúlt három évtizedben és a világ pénzügyi rendszerének központjai lettek.

Az adóparadicsomok történelme a klasszikus korig, 4000 évvel ezelőttig vezethető vissza, amikor a görög kereskedők megpróbálták az üzletet a kikötőkön kívül lebonyolítani, hogy elkerüljék az akkor létező kikötői zálogokat és adókat.

A középkorban vámmentes vásárokat tartottak a kereskedelmi vásárok és különleges kereskedelmi útvonalak reklámozásának céljával. De az első modern adóparadicsomok 1880-tól datálhatók, amikor az Egyesült Államok New Jersey állama és az őt követő Delaware úgy döntött, hogy csökkentett adókat vezet be azon üzleti érdekeltségeknek, amelyek az ő területükön állítják fel központjaikat. Az 1920-as években a gyakorlat sokkal széleskörűbbé vált és más területek, mint a Bahamák és Svájc szintén elkezdték bevezetni. A svájci törvény a banktitokról, amely bűncselekményekké tette a banki adatok közzétételét, 1920-ban lépett érvénybe, és tovább erősítették 1934-ben. 1920 és 1938 között az offshore betétek, azaz a nem svájci lakosok számláinak összege, 10 milliárdról 125 milliárd svájci frankra emelkedett! A Volcker Bizottság kiterjedt kutatásában kitért a banktitok szabályozására és 2,2 millió darab számlát azonosított, amelyeket külföldiek nyitottak 1933 és 1945 között svájci bankokban.

Bár többségében a második világháború után volt, hogy számos terület elkezdte specializálni a kedvezmények adókezelését a nagy vagyonok és a szigorú banki titok szabályozása felé. Az 1960-as években indítva és később a petro-dollárok megjelenésével a főbb pénzpiacok maguk aktívan támogatták az adóparadicsomok létrehozását, amelyek fokozatosan váltak a nemzetközi pénzügyi gyakorlatok alapvető kapocsaivá. A globalizációval és a tőke szabad mozgásával, valamint számos törvényi innovációval, a vállalatok fokozatosan megváltoztatták szerkezetüket azzal, hogy szétdarabolták magukat jogi entitások konstellációjává, amely egyik helyen árut termel, más helyen bankszámlát nyit és ott is fizet adót vagy akár egy teljesen más helyen.

Számos adóparadicsom lista van – mind más módszertan szerint összeállítva. Bár mind osztják az OECD ismert kritériumait, amelyek meghatározzák az adóparadicsomokat (alacsony vagy nemlétező adókamatok, homályos adórendszer és az adóinformációk eltitkolása az igazságszolgáltatás előtt.) A 4. ábrát Christian Chavagneux és Ronen P. Palan (Chavagneux & Palan, 2006) állította össze. Információt gyűjtöttek három adóparadicsom (országok vagy területek) fekete listájáról, amelyet az OECD állított össze. Más térképeket és listákat is gyűjtöttek ugyanazon aprólékossággal. A lentebb mutatott példa nem ad definitív választ a problémára, de az az előnye, hogy megmutatja a jelenség földrajzi mértékét.

 

Multinacionális vállalatok

A multinacionális vállalatok kulcsszereplők az adócsalásban és az adóelkerülésben. Mostanában nem telik el hét újabb adócsalási vagy adóelkerülési botrány nélkül, amelyben ne lenne multinacionális vállalat érintett.

Az OECD jelentése szerint a multinacionális vállalatok úgy nevezett agresszív adótervezése 2013-ban 100 és 240 milliárd dollárnak felelt meg. Ez 4 és 10% közti adójövedelmi fekete lyukat jelent (Development, 2013). Ugyanezen jelentés becslése, hogy az adózás hatékonysági rátája, amelyet a vállalati profitra alkalmaznak, átlagosan 4 és 8,5% között van.

Az UNCTAD definíciója szerint a multinacionális vállalat egy olyan vállalkozás, amelynek nemzetközi befektetése egyenlő a tőkeletét 10%-ával vagy többel egy külföldi vállalatban, amelyet egy harmadik országban alapítottak vagy vásároltak meg. Egyszerűbben fogalmazva egy multinacionális vállalatot a különféle országokban lévő vállalatai vagy leányvállalatai vagyona határozza meg, amelyet teljesen vagy részlegesen ellenőriz. Az ilyen ellenőrzést egy egyesített döntési központ ellenőriz, amely az úgy nevezett „anyavállalatban” helyezkedik el.

A multinacionális vállalatok először a 19. század második felében tűntek fel, a közös tőzsdevállalatok megszilárdításával és liberalizációjával. Ilyen vállalatokat először a 19. században alapítottak, mivel szükség volt a tőke egyre növekvő mennyiségének összetételére egyre növekvő befektetésekben. Egy bizonyos pillanatig az ilyen vállalatoknak számos követelménynek kellett megfelelniük, és egy sor engedélyezés alá vetették őket. A közös tőzsdetársaságok megalapítását először Svédország liberalizálta 1848-ban, ahol csak regisztrálásnak kellett alávetni őket. Hasonló fejlemények történtek 1856-ban, 1867-ben és 1873-ban az Egyesült Királyságban, Franciaországban és Belgiumban.

A 20. század során tanúi voltunk a multinacionális vállalatok növekedésének és megszilárdulásának. A tevékenységük nemzetközivé tételével a céljuk lett a költségek csökkentése, legyen akár az a munkaerő, az energia, a szállítás költsége vagy az úgy nevezett tranzakciós költségek. A multinacionális vállalatok célja volt megkerülni a protekcionista politikát, és olyan törvénykezést keresni, ahol a legelőnyösebb az adórendszer, mindig a profit maximalizálásának nézőpontjából, amelyet jóval a szociális problémák fölé helyeztek, beleértve a tevékenységük által érintett munkásokét és népességét. De különösképp az 1980-as évektől volt, ahonnan a pénzügyi liberalizációval a Külföldi Közvetlen Befektetések (FDI) berobbantak – akár direkt befektetésként és fix tőkefelhalmozással vagy tömeges egyesülések és bekebelezések hullámaival. Akkor történt, hogy a multinacionális vállalatok száma exponenciálisan növekedett és a befolyásuk elsöprő lett. Az UNCTAD adatai szerint 2011-ben kb. 65,000 multinacionális vállalat működött (összehasonlítva az 1960-as években csak kb. 7000), amelyek 53 millió munkást foglalkoztattak 850 ezer leányvállalatukban. Az UNCTAD 2010 és 2012 közti időszakát lefedő jelentése szerint az ilyen multinacionális vállalatok uralták a nemzetközi kereskedelem kétharmadát és a világ GDP-jének 11%-át adták. A nemzetközi kereskedelem több mint 60%-át a csoportok közötti tranzakciók adták. Ez fontos tény azon mechanizmus megértésében, amelyet az adócsaláshoz és adóelkerüléshez használnak.

Egy 2011-ben publikált tanulmány tovább ment és megállapította, hogy 147 multinacionális vállalat uralta a világ javainak 40%-át. Tehát a világ javainak 80%-a pusztán a létező vállalatok 0,7%-ánál koncentrálódott. Ez a koncentráció jelentős befolyást adott számukra a döntéshozó folyamatokban nemzeti és nemzetközi szinten. Ez azt jelenti, hogy a politikai hatalom függetlensége és az állami érdekeltségek alapelve a nemzeti kormányok és nemzetközi testületek döntéshozásában veszélyben van? A létező intézményes szerkezet multibarát és serkenti a széleskörű adóelkerülést. A folyamatos botrányokkal együtt ez nem jelent mást, mint a hatalmas magánlobbi és a főbb politikai szereplők közti keveredés magasfokát. Ez természetesen nagy problémát okoz. De végül az olvasón múlik, hogy ítélkezzen és levonja a következtetéseket.

Az évek során a multinacionális vállalatok adaptálódtak az új időkhöz és új technológiákhoz. A fejlődő belső irányítás és a szerkezeti modellek segítenek nekünk megérteni azon mechanizmusok alapját, amelyeket azért találtak ki, hogy lehetővé tegyék az adócsalást és az adóelkerülést. Nem is olyan régen a fennálló modell a multinacionális vállalatok között az volt, hogy egy anyavállalat (a holding vállalat) irányította a hozzá tartozó külföldi vállalatok vagy leányvállalatok csoportját. Megvolt a saját igazgató tanácsuk és pénzügyi szolgáltatásaik, valamint felügyelték majdnem az egész termelési láncot: a nyersanyagok felvásárlásától az előállított termék marketingjéig. A partnerek közti tranzakciók a csoporton belül nem voltak gyakoriak és korlátozott mennyiségűek voltak.

Ma a helyzet egészen más. Számos okból, beleértve a technikai fejlődést, a digitalizálást és a pénzügyi globalizációt, a multinacionális vállalatok belső szervezeti struktúrája is változott. A munkások új nemzetközi megosztása született meg. Amíg a múltban, a partnervállalatok az elejétől a végéig felelősek voltak bizonyos áruk előállításáért, most vannak leányvállalatok, amelyeknek meghatározott szerepük van a termelési láncban. A termelés végső fázisa gyakran magában foglalja a különböző, gyakran más kontinensen elhelyezkedő leányvállalatok által előállított részek összeszerelését.

A munkaerő és a specializáció megosztásának eme folyamatát szintén érinti az adminisztráció és szintén van egy trend a növekvő centralizálás felé. A nyersanyagok felvásárlását és a pénzügyi menedzsmentet immár központilag intézik az anyavállalatból vagy a stratégiai helyszínen a speciális leányvállalatok. A trendet tükrözi az OECD statisztikája, amely szerint a világkereskedelem 70%-a jelenleg olyan vállalatok között zajlik, amelyek ugyanazon vállalatcsoportba tartoznak. Sajnálatosan a multinacionális vállalatok számos úgy nevezett „újraszervezésének” kevés köze van a források hatékony felhasználásához és elosztásához. Ahogy az említett gyakorlati példák mutatják, számos szervezeti struktúrát pusztán azért hoztak létre, hogy csökkentsék vagy akár lenullázzák ezen nagyvállaltok adószámláit.

A Starbucks a nyersanyagfelvásárlását egy svájci leányvállalatában koncentrálta, amely a piaci ár felett határozza meg a kávéjuk árát, ezzel megcsapolva a csoport profitját abban az országban. A McDonald’s centralizálta a nem anyagi javait Luxemburgban, ahonnan jogdíjakat kell fizetnie ugyanazon értelemben. A FIAT létrehozott egy luxemburgi vállalatot, amely felelős az egész csoport pénzügyi irányításáért, amely manipulált kamatlábakat használ a szolgáltatásaihoz. Ami ezekben a példákban kockán forog és amit határozottan kritizálunk és elítélünk, az a vállalati újraszervezés, amely célja kizárólag a többé vagy kevésbé mesterséges csoporton belüli csereforgalom. Az árak manipulálásával az ilyen vállalatok  képesek a profitjukat olyan jogrendszerben koncentrálni, amelyek sokkal vonzóbbak adózási szempontból.

 

Összefoglalás

Az adóügyekben való nyílt büntetlenség jelenlegi forgatókönyve miatt alapos válaszra van szükség a politikai szereplőktől. Bár a felszín puszta kapargatása eredménytelen lesz. Nem lehet pusztán egy vagy néhány ügyre koncentrálni, amelyben ismert multinacionális vállalatok jelentős médiamegjelenést kapnak. Az ilyen esetek is fontosak, mivel felkeltik a közvélemény figyelmét és a kormányokat cselekvésre kényszerítik. Mindazonáltal ezek nem elszigetelt esetek. Az adócsalás és az adóelkerülés széleskörű jelenség, amely kihasználja a jogi és politikai ökoszisztémát, amelyet évtizedek alatt nehézkesen hoztak létre a kulcskormányok a nyugati világban, együtt a gazdaságok liberalizációjának és pénzügyesítésének hátterével. Ennélfogva az adócsalás és adóelkerülés elleni harc egy rendszer elleni küzdelmet jelent, és olyan alternatív intézkedések javaslatait, amelyek a pénzügyi rendszer és a tőkeáramlás feletti nagyobb állami kontrollon alapszanak.

Ez legyen a mi küzdelmünk!