A határzóna, ahol Törökország és Szíria érintkezik egymással, az Ottomán birodalom első világháború utáni széthullásának terméke.
Miután az imperialisták közti véres konfliktus véget ért, a győztes hatalmak leválasztották Törökországot a birodalmáról, majd tollal és vonalzóval új államokat hoztak létre, amelyeket ezek után egy sokkal kevésbé jövedelmező imperialista hatalom patronált.
Elértünk ahhoz a ponthoz, ahol a NATO kifogy a területből, és ahol a szíriai kormány megpróbálja visszaszerezni a szuverén kontrollt az egész ország területe felett.
Fontos ezen direkt módon feltenni a kérdést, mivel az imperialista gondolkodás, amely a brit, az amerikai és az EU-ban csoportosult számos európai kormány gondolkodását formálja, fenntartja annak képzetét, hogy a szíriai kormány saját területe feletti ellenőrzése valahogy illegitim.
A „Duplagondol” a domináns gondolatfolyam, amikor a Létesítményünk megfontolja a valódi és képzelt érdekeit külföldön.
Ezen gondolkodás kiterjesztésével a palesztin nép erőszakos kitelepítése az egykori Palesztina ottomán tartományából szükséges és igazolt volt. Ahogy a fegyveres intervenció és felforgatás egyik közel-keleti országban vagy másikban.
Ahogy az Egyesült Államok a hadseregének afganisztáni megalázását egy tálibokkal való békeszerződésbe csomagolja, érdemes megnézni Nagy-Britannia mérlegét is.
Nagy-Britannia elbukta afganisztáni katonai céljait, az iraki invázióban való részvételét általánosságban katasztrófának tekintik, miközben a kormány szerepe Líbia megtámadásában és destabilizálásában menekültválságot okozott, amely megmutatta a szolidaritás törékenységét, amellyel az EU kezelte a menekültválságot.
Az EU brit támogatással a vesztegetés útját választotta, hogy meggyőzze a versengő líbiai dzsihádista erőket, hogy állítsák le az elkeseredett migránsáradatot. A török kormányt alkalmazta, hogy gátat építsen az iraki, afganisztáni és szíriai konfliktusok elől menekülő emberáradat számára, nehogy megsértsék a NATO határokat és elérjék Európa Erődöt.
Most Törökország megnyitott egy rést ezen a kerítésen, hogy nyomást gyakoroljon a nyugati hatalmakra, hogy alátámasszák a pozícióját Szíriában, ahol a dzsihádista és al-Kaidás szövetségeseivel szembenéz a kurd és szíriai helyi erőkkel, a Szíriai Arab hadsereggel, a szíriai regionális szövetségesek milíciáival és az orosz hadsereggel. Az oroszok már szilárdan jelen vannak a szíriai nemzeti erőkkel együtt – a szíriai kormány meghívására – és már hatalmi tényezők a régióban.
Erdogan instabil rezsimje – a NATO alapkövezeteként a régióban – most azt a taktikát választja, hogy kijátssza a NATO és az EU hatalmait Oroszország ellen, amely szűkíti a lehetőségeit. Most pedig az oroszokhoz dörgölőzik, hogy kimásszon a lyukból, amelyet magának ásott.
Nem kell Putyin védelmezőinek lennünk, hogy lássuk, hogy ez egy stratégiai visszaesés a nyugati szövetség számára.
Nem kell Asszád rajongóinak lennünk, hogy lássuk, hogy a szíriai szuverenitás szilárd garanciája, a szaúdiak által támogatott dzsihádista erők legyőzése, a török csapatok kivonása és a szíriai infrastruktúra békés újraépítése az egyetlen alapja a nemzeti megbékélésnek és a menekültek visszatérésének.
A NATO teljes szolidaritását fejezte ki Törökország felé, de úgy tűnik vonakodik a szavakon túl cselekedni, és hogy ez csak a szíriai rezsim katonai erővel és dzsihádisták burkolt támogatásával való gyengítése nyugati stratégiájának feleslegességének testamentuma.
Ed Miliband legjobb pillanata az volt, amikor biztosította az alsóházi többséget David Cameron azon javaslata ellen, hogy megbombázza Szíriát. A brit Munkáspárt vezetőségének minden várományosa Corbyn békepolitikájának folytatását akarja. Itt az ideje bizonyítani.
forrás: Morning Star