A háború utáni tervezők, mint Kennan, azonnal felismerték; az USA vállalatainak egészségére nézve életfontosságú lesz más nyugati ipari társadalmak rekonstrukciója a háborús károkból, hogy importálni tudják az USA által gyártott termékeket és befektetési lehetőségeket nyújtsanak. 
(Japánt a Nyugat részének számítom, követve a japánokat „tiszteletbeli fehéreknek” tekintő délafrikai konvenciót.) De döntő volt ezeknek a társadalmaknak egy nagyon sajátos rekonstrukciója.
A hagyományos, jobboldali rendet kellett helyreállítani, a tőke uralmával, a dolgozók megosztásával és meggyengítésével, a rekonstrukció terhének a dolgozó osztályok és a szegények vállára helyezésével.
A nagy nehézség, ami ennek útjában állt, az antifasiszta ellenállás volt, ezért azt világszerte elnyomtuk, gyakran fasisztákat és náci kollaboránsokat állítva a helyére. Ez néha szélsőséges erőszakot igényelt, míg máskor enyhébb intézkedésekkel, mint manipulált választásokkal és a súlyosan szükséges élelem visszatartásával lehetett megoldani. (Ennek a háború utáni időszak bármilyen tisztességes története első fejezetének kellene lennie, de valójában ritkán kerül szóba.)
A minta már 1942-ben megszületett, amikor Roosevelt elnök egy francia admirálist, Jean Darlant tette meg egész Francia Északafrika főkormányzójának. Darlan vezető náci kollaboráns volt és a vichy-i kormány (a franciaországi náci bábrezsim) antiszemita törvényeinek a végrehajtója.
De sokkal fontosabb volt a felszabadított Európa első területe, Dél-Olaszország, ahol az USA, Churchill tanácsát követve jobboldali diktatúrát valósított meg, amelyet a fasiszta háborús hős Badoglio tábornagy és a szintén fasiszta kollaboráns III. Victor Emmanuel király vezetett.
Az amerikai tervezők felismerték, hogy a „veszély” Európában nem a szovjet agresszió volt, (amelyre a komoly elemzők, mint Dwight Eisenhower, nem számítottak), hanem inkább a munkás és paraszt bázisú antifasiszta ellenállás a maga radikális demokrata eszményeivel és a helyi kommunista pártok politikai erejével és vonzásával.
Meggátolandó a gazdasági összeomlást, amely erősíthette volna ezek befolyását, és újjáépítendő Nyugat-Európa államkapitalista gazdaságait, az USA megindította a Marshall-tervet, (amelyben Európának több mint 12 milliárd USD kölcsönt és segélyt adtak 1948 és 1951 között; ezt az európai USA export harmadának a vásárlására használták fel az 1949-es csúcsévben).
Olaszországban a kommunista párt által vezetett, munkás-paraszt bázisú mozgalom a háború alatt hat német hadosztályt kötött le és felszabadította Észak-Olaszországot. Amint az amerikai erők előrenyomultak Olaszországban, szétszórták ezt az antifasiszta ellenállást és helyreállították a háború előtti fasiszta rezsim alapszerkezetét.
Olaszország a CIA felforgatás egyik fő területe volt az ügynökség alapítása óta. A CIA-t aggasztották a kommunisták, akik törvényesen szereztek hatalmat az 1948. évi döntő olasz választásokon. Sok módszert alkalmaztak, köztük a fasiszta rendőrség helyreállítását, a szakszervezetek letörését és az élelem visszatartását. De nem volt világos, hogy a kommunista párt legyőzhető.
A Nemzetbiztonsági Tanács legelső memoranduma, az NSC1 (1948) meghatározott több akciót, amelyet az USA végrehajt, ha a kommunisták megnyerik ezeket a választásokat. Az egyik tervezett reakció fegyveres beavatkozás volt, földalatti műveletek katonai segítésével Olaszországban.
Egyesek, különösen George Kennan, katonai akció mellett voltak a választások előtt, nem akarván esélyt hagyni. De a többiek meggyőzték, hogy a dolog felforgatással is végrehajtható, ami igaznak bizonyult.
Görögországba brit csapatok vonultak be a nácik visszavonulása után. Korrupt rezsimet létesítettek, amely megújult ellenállást keltett és a háború után hanyatló Britannia képtelen volt fenntartani az ellenőrzést. 1947-ben belépett az USA, gyilkos háborút támogatva, amely 160 ezer halálos áldozatot eredményezett.
Ez a háború kínzásokkal, görögök tízezreinek a politikai száműzésével, azzal, amit más tízezrek „átnevelő táborainak” neveztünk, valamint a szakszervezetek és a független politika minden lehetőségének a szétrombolásával járt.
Mindez Görögországot szorosan az amerikai befektetők és a helyi üzletemberek markába juttatta, míg sok lakosnak emigrálnia kellett a túléléshez. A haszonélvezők között voltak a náci kollaboránsok, míg a fő áldozatok a kommunista vezetésű antináci ellenállás munkásai és parasztjai voltak.
A Görögországnak nyújtott sikeres védelmünk a saját lakosságától minta volt a vietnami háborúhoz, amint Adlai Stevenson elmagyarázta az Egyesült Nemzeteknek 1964-ben. Reagan tanácsadói ugyanezt a mintát használták Közép-Amerikáról beszélve, és ezt a mintát követték sok más helyen is.
Japánban Washington az 1947-es úgynevezett „fordított kurzust” kezdte meg, amely felszámolta a MacArthur tábornok katonai igazgatása által tett korai lépéseket a demokratizálás felé. A fordított kurzus elnyomta a szakszervezeteket és egyéb demokratikus erőket és az országot a tőkés elemek szorító kezébe helyezte, amelyek korábban a japán fasizmust támogatták; az állami és magán hatalom rendszerét, amely még most is tart.
Amikor az USA erők bevonultak Koreába 1945-ben, szétszórták az elsősorban a japánoknak ellenálló antifasisztákból álló népi kormányt és brutális elnyomást vezettek be, felhasználva a japán fasiszta rendőrséget és azokat a koreaiakat, akik együttműködtek velük a japán megszállás alatt. Körülbelül százezer embert gyilkoltak meg Dél-Koreában az előtt, amit a koreai háborúnak nevezünk, köztük 30-40 ezret egy parasztlázadás leverése során egyetlen kis régióban, a Cheju szigeten.
A Franco Spanyolországa által ösztönzött fasiszta puccs Colombiában az USA kormányából csak csekély tiltakozást váltott ki; ugyanígy egy katonai puccs Venezuelában, valamint a fasizmus egy csodálójának a visszahelyezése Panamában. De az első demokratikus kormány Guatemala történetében, amely Roosevelt New Dealjét tekintette mintának, az USA kemény szembenállását idézte elő.
1954-ben a CIA puccsot szervezett, amely Guatemalat földi pokollá tette. Ezt azóta fenntartották, rendszeres USA beavatkozással és támogatással, különösen Kennedy és Johnson alatt.
Az antifasiszta ellenállás elnyomásának az egyik aspektusa volt olyan háborús bűnösök toborzása, mint Klaus Barbie, egy SS-tiszt, aki a Gestapo főnöke volt a franciaországi Lyonban. Ott szerezte a becenevét: a lyoni mészáros. Bár sok undorító bűnért volt felelős, az amerikai hadsereg a franciák utáni kémkedéssel bízta meg.
Amikor Barbiet végül visszavitték Franciaországba 1982-ben, hogy háborús bűnösként bíróság elé állítsák, az ügynökként való felhasználását az USA Hadsereg kémelhárító szervezetének (nyugalmazott) ezredese, Eugene Kolb így magyarázta: Barbie „ismereteire nagy szükség volt…A tevékenysége a földalatti Francia Kommunista Párt és az ellenállás ellen irányult”, amelyeknek az elnyomása volt most az amerikai felszabadítók célja.
Mivel az Egyesült Államok ott folytatták, ahol a nácik abbahagyták, teljesen ésszerű volt az ellenállás elleni tevékenység szakértőinek az alkalmazása. Később, amikor megnehezedett vagy lehetetlenné vált megvédeni ezeket a hasznos alakokat Európában, közülük sokat (köztük Barbiet) eltüntettek az USA-ba vagy Latin-Amerikába, gyakran a Vatikán és fasiszta papok segítségével.
Ott katonai tanácsadók lettek az USA által támogatott rendőrállamokban, amelyeket gyakran egészen nyíltan a Harmadik Birodalomról modelleztek. Kábítószer- és fegyverkereskedők, terroristák és oktatók is lettek; latinamerikai parasztoknak tanították a Gestapo kínzási módszereit. A nácik tanulói közül egyesek végül Közép-Amerikába kerültek, közvetlen kapcsolatot teremtve a haláltáborok és a halálbrigádok között, az USA és az SS közötti, háború utáni szövetségnek köszönhetően.
(Ford. Szende Gy.)