Az NSC68 a keményvonalas szélsőség, és ne feledjük: ez a politika nem csak elmélet volt – nagy része ténylegesen megvalósulóban volt.
Most forduljunk a másik szélsőség, a „galambok” felé. A vezető galamb kétségtelenül George Kennan volt, aki 1950-ig a külügy tervező törzsét vezette, amikor Nitze váltotta fel. Mellesleg, Kennan hivatala volt a Gehlen-hálózat felelőse.
Kennan az USA tervezői közül az egyik legintelligensebb és legragyogóbb, és a háború utáni világ alakításának nagy alakja volt. Az írásai a galamb álláspont rendkívül érdekes illusztrációi. Ha meg akarjuk érteni az országunkat, az egyik megtekintendő dokumentum a 23-as politikatervezési tanulmány (Policy Planning Study 23), amelyet Kennan írt 1948-ban a külügy tervező törzsének. A mondandójának egy része:
A miénk a világ vagyonának mintegy 50 százaléka, de a lakosságának csak 6,3 %-a…
Ilyen helyzetben az irigység és a harag tárgyává kell lennünk. A következő időszakban valódi feladatunk olyan viszonyokat tervezni, amelyek lehetővé teszik az ilyen egyenlőtlen helyzet fenntartását…Ehhez szakítanunk kell minden szentimentalizmussal és éber álmodozással; a figyelmünket mindenütt az azonnali nemzeti céljainkra kell összpontosítani…Meg kell szűnnünk olyan homályos és…irreális célokról beszélni, mint az emberi jogok, az életszínvonal emelése és a demokratizálás. Nincs messze a nap, amikor egyenes hatalmi ügyekkel kell foglalkoznunk. Akkor minél kevésbé akadályoznak majd minket idealista jelszavak, annál jobb.
A PPS23 persze szigorúan titkos dokumentum volt. A közönség békítéséhez „idealista jelszavakat” volt szükséges harsogni, (mint még most is állandóan teszik), de itt a tervezők egymással beszéltek.
Ugyanilyen irányban, egy eligazításon Latin-Amerikában működő amerikai nagykövetek számára, 1950-ben Kennan megjegyezte, hogy az USA külpolitikája egyik fő témájának „a nyersanyagaink [azaz Latin-Amerika nyersanyagai] védelmének” kell lennie. Harcolnunk kell tehát egy veszélyes eretnekség ellen, amely az USA hírszerzése szerint egész Latin-Amerikában terjed: „a gondolat ellen, hogy a kormány közvetlenül felel a népjólétért”.
Az USA tervezői ezt a gondolatot kommunizmusnak nevezik, bármilyenek is az ezt képviselő embereknek a tényleges politikai nézetei. Lehetnek egyházi alapú, önsegélyező csoportok, vagy akármik, ha támogatják ezt az eretnekséget, ők kommunisták.
Ezt a tételt világossá tették nyilvánosan is. Például, egy magas szintű kutató csoport 1955-ben úgy nyilatkozott, hogy a kommunista hatalmak lényegi fenyegetése (a kommunizmus kifejezés reális jelentése a gyakorlatban) a szolgálati szerepük teljesítésének, azaz „a nyugati gazdaságok kiegészítésének” az elutasítása.
Kennan a továbbiakban az eszközöket magyarázta, amelyeket használnunk kell az ellenségeinkkel szemben, akik ennek az eretnekségnek a prédái lettek:
A végső válasz kellemetlen lehet, de…nem ingadozhatunk a helyi kormány rendőri elnyomása miatt. Ez nem szégyenletes, mivel a kommunisták lényegében árulók…Jobb egy erős rezsim hatalmon, mint egy liberális kormány, ha az elnéző, laza és átjárták a kommunisták.
Az ilyen politika nem az olyan háború utáni liberálisokkal kezdődött, mint Kennan. Mint Woodrow Wilson külügyminisztere már 30 évvel korábban rámutatott, a Monroe-doktrína operatív jelentése az, hogy „az Egyesült Államok a saját érdekeit veszi figyelembe. Más amerikai nemzetek integritása esetleges, de nem cél.” Wilson, az önrendelkezés nagy apostola, egyetértett azzal, hogy ez „vitathatatlan”, noha „nem politikus” nyilvánosan rámutatni.
Wilson így gondolkodván cselekedett is, egyebek között megtámadva Haitit és a Dominikai Köztársaságot, ahol a harcosai gyilkoltak és pusztítottak, lerombolták a politikai rendszert, szigorúan az irányításban tartották az amerikai vállalatokat, brutális és korrupt diktatúrák számára nyitottak teret.
A „nagy tér”
A II. Világháború alatt a Külügyminisztérium és a Külkapcsolati Tanács terveket dolgozott ki a háború utáni világra az általuk „nagy térnek” nevezett feltételekkel, amelyet az amerikai gazdaság szükségletei alá rendeltek.
A nagy térnek magába kellett foglalnia a földgömb nyugati felét, Nyugat-Európát, a Távolkeletet, a korábbi Brit Birodalmat (amely felbomlóban volt), a Közel-Kelet összehasonlíthatatlan energiaforrásait (amelyek aztán amerikai kezekbe kerültek, amint kilöktük a riválisainkat, Franciaországot és Britanniát), a harmadik világ többi részét, és, ha lehet, az egész Földet. Amint a lehetőségek megengedték, ezeket a terveket megvalósították.
Az új világrend minden részéhez specifikus funkciókat rendeltek. Az ipari országokat a „nagy műhelyeknek”, Németországnak és Japánnak kellett vezetniük, amelyek megmutatták az alkalmasságukat a háború alatt (és most az USA felügyelete alatt kellett dolgozniuk).
A harmadik világ feladata volt „betölteni a fő funkcióját nyersanyag-forrásként és piacként” az ipari kapitalista társadalmak számára, amint a Külügyminisztérium egy memoranduma 1949-ben mondta. A harmadik világ „hasznosítandó” volt (Kennan szavaival) Európa és Japán rekonstrukciójához. (Délkelet-Ázsiára és Afrikára utaltak, de a tételek általánosak.)
Kennan még arra is utalt, hogy Európa pszichológiai emelőhöz juthat Afrika „hasznosításának” a projektje révén. Természetesen, senki sem állította, hogy Afrikának kell felhasználnia Európát a rekonstrukciójához, talán a lelki állapotának a javításához. Ezeket a felszabadított dokumentumokat csak tudósok olvassák, akik láthatóan semmi különöset vagy hamisat sem találnak mindebben.
A vietnami háború e szolgáltató szerep biztosításának a szükségességéből keletkezett. A vietnami nacionalisták nem akarták ezt elfogadni, ezért szét kellett őket zúzni. A veszély nem az volt, hogy ők bárkit is készültek volna legyőzni, hanem a nemzeti függetlenség veszélyes példáját nyújthatták, ami más nemzeteket is ösztönözhetett a régióban.
Az USA kormányának két nagy szerepet kellett betöltenie. Az első volt a nagy tér hatalmas területeinek a biztosítása. Ez nagyon megfélemlítő magatartást igényelt, biztosítandó, hogy senki se avatkozzon ebbe a feladatba – ami az egyik oka volt a nukleáris fegyverekért folyt hajszának.
A kormány másik szerepe a magas technológiájú ipar köztámogatásának a szervezése volt. Különböző okok miatt, az elfogadott módszer nagyrészt a katonai finanszírozás volt.
A szabad kereskedelem jó dolog a közgazdasági tanszékek és az újságok vezércikkei számára, de a vállalati világban vagy a kormányban ezt a doktrínát senki sem veszi komolyan. Az USA gazdaságának elsősorban az államilag támogatott részei versenyképesek nemzetközileg: a tőkeintenzív mezőgazdaság (agrobiznisz, amint nevezik), a high-tech ipar, a gyógyszeripar, a biotechnológia stb.
Ugyanez érvényes más ipari társadalmakra is. Az USA kormánya közpénzből finanszírozza a kutatást és a fejlesztést, és, jórészt a hadseregen keresztül, államilag szavatolt piacot nyújt a nem keresett termékek termelése számára. Ha valami piacképes, a magánszektor átveszi. A közfinanszírozás és a magánprofit ilyen rendszere az, amit szabad vállalkozásnak neveznek.
(Ford. Szende Gy.)