Az Öböl-háború ugyanazokat az irányelveket illusztrálja, mint világosan látjuk, ha lerántjuk a propaganda leplét.
Amikor Irak 1990 augusztusában megtámadta Kuvaitot, az ENSZ Biztonsági Tanácsa azonnal elítélte Irakot és súlyos szankciókat vetett ki rá. Miért volt az ENSZ reakciója ilyen azonnali és példátlanul szigorú? Az USA kormánya által gyártott szövetségnek szabványos válasza volt erre.
Először, azt mondták nekünk, hogy Irak agressziója egyedülálló bűn, amely rászolgál az egyedülállóan kemény reakcióra. „Amerika ott áll, ahol mindig is állt – szemben az agresszióval, szemben azokkal, akik erőt használnak a törvény uralmának kiküszöbölésére” – így tájékoztatott minket Bush elnök, Panama lerohanója és az egyetlen államfő, akit a Világbíróság elítélt „erő törvénytelen alkalmazásáért” (a Bíróság ítéletében az USA Nicaragua elleni támadása miatt). A média és a művelt osztályok kötelességszerűen ismételték a sorokat, amelyeket a Vezetőjük betűzött a számukra, áhítatba roskadva a magas elveinek a nagyszerűsége előtt.
Másodszor, éppen ezek a tekintélyek litániát mondtak arról, hogy az ENSZ végre úgy működik, ahogyan tervezték. Azt állították, hogy ez lehetetlen volt a hidegháború vége előtt, amikor az ENSZ-t hatástalanította a szovjet züllesztés és a harmadik világ harsány nyugatellenes retorikája.
Ezek az állítások az alaposabb vizsgálat egy pillanatát sem viselik el. Az USA semmilyen magas elvet sem védelmezett az Öbölben, és bármely más állam sem. A Szaddam Husszeinnek adott példátlan válasz oka nem az ő brutális agressziója volt, hanem az, hogy a rossz lábujjakra lépett.
Szaddam Husszein gyilkos gengszter – pontosan olyan, amilyen az Öböl-háború előtt volt, amikor a barátunk és kedvezményezett kereskedelmi partnerünk volt. A Kuvait elleni inváziója bizonyosan atrocitás volt, de még jócskán az USA és szövetségesei által elkövetett sok hasonló bűn tartományán belül, és közel sem olyan borzasztó, mint közülük némelyek. Például, Indonézia megtámadása és Kelet-Timor annexálása közel népirtási arányokat ért el, hála az USA és szövetségesei döntő támogatásának. A 700 ezres lakosságnak talán a negyedét ölték meg. Ez a mészárlás a lakossághoz arányítva felülmúlja Pol Potét ugyanazokban az években.
Az akkori követünk az ENSZ-nél (most szenátor New Yorkból), Daniel Moynihan magyarázta az ENSZ-ben elért eredményét Kelet-Timort illetően: „Az Egyesült Államok a dolgok olyan fordulatát kívánta, amilyenek megtörténtek, és ennek a megvalósításán dolgozott. A Külügyminisztérium azt kívánta, hogy az ENSZ teljesen hatástalannak bizonyuljon minden intézkedésében. Ezt a feladatot nekem adták és én nem jelentéktelen sikerrel hajtottam végre.”
Az ausztrál külügyminiszter indokolta országa belenyugvását Kelet-Timor megtámadásába és annexiójába (és Ausztrália részvételét Indonéziával Timor gazdag olajtartalékainak rablásában), egyszerűen azt mondva, hogy „a világ jócskán igazságtalan hely, teleszórva az erőszakos szerzés példáival”. Amikor azonban Irak megtámadta Kuvaitot, a kormánya zengő nyilatkozatot bocsájtott ki arról, hogy a „nagy országok nem támadhatják meg a kis szomszédjaikat és nem vihetik ezt el szárazon”. A cinizmus semmilyen csúcsai sem zavarják a nyugati moralisták lelki nyugalmát.
Ami az ENSZ végül a tervezettnek megfelelő működését illeti, a tények világosak, de abszolút elzártak a politikai korrektség őrei által, akik vaskézzel ellenőrzik a kifejezés eszközeit. Az ENSZ-t sok éven át blokkolták a nagyhatalmak, elsősorban az Egyesült Államok – nem a Szovjetunió vagy a harmadik világ. 1970 óta az USA messze több BT-határozatot vétózott meg, mint bármely más ország (Britannia a második, Franciaország a távoli harmadik és a Szovjetunió a negyedik).
A működésünk a Közgyűlésben hasonló. A harmadik világ „harsány nyugatellenes retorikájáról” pedig kiderül, hogy az csak felhívás a nemzetközi jog betartására, egy szánalmasan gyenge gát az erősek rablásai ellen.
Az ENSZ azért volt képes válaszolni Irak agressziójára, mert az Egyesült Államok megengedte neki. Az ENSZ szankcióinak a példátlan szigora az intenzív amerikai nyomás és fenyegetések eredménye volt. A szankciók hatékonyságának rendkívül jó esélye volt a keménységük miatt és azért, mert a szokásos szankció-sértők – az USA, Britannia és Franciaország – betartották volna ezeket a változatosság kedvéért.
De még a szankciók megengedése után is, az USA azonnal lépett, hogy kizárja a diplomáciai változatot, hatalmas katonai erőt küldve az Öbölbe. Csatlakozott hozzá Britannia és támogatták az Öböl olajállamait uraló családi diktatúrák, míg mások csak névlegesen vettek részt.
Egy kisebb, elrettentő erőt ott lehetett volna tartani elég sokáig ahhoz, hogy a szankcióknak jelentős hatása legyen; egy félmilliós hadsereget nem. A gyors katonai felvonulás célja annak a veszélynek az elhárítása volt, hogy Irakot békés eszközökkel lehessen kiszorítani Kuvaitból.
Miért volt ily kevéssé vonzó a diplomáciai megoldás? Néhány héten belül Kuvait augusztus 2.-i megtámadása után egy lehetséges politikai rendezés alapvonásai világossá válóban voltak. Az Irak Kuvaitból való kivonulására felhívó 660-as BT-határozat a határkérdések egyidejű tárgyalásáról is szólt. Augusztus közepére a National Security Council (az USA nemzetbiztonsági tanácsa) ebben az összefüggésben vizsgált egy iraki javaslatot a Kuvaitból való kivonulásra.
Úgy tűnik, hogy két kérdés volt: először, az iraki kijárat az Öbölhöz, amely kiterjedt volna két, Britannia birodalmi rendezésében (ami Irakot gyakorlatilag tenger nélkül hagyta) Kuvaitnak rendelt lakatlan, iszapos lapály bérlésére vagy más ellenőrzésére; másodszor, egy rendezetlen határon két mérfölddel Kuvaitba átnyúló olajmező feletti vita megoldása.
Az USA kereken elutasította a javaslatot vagy bármilyen tárgyalást. Augusztus 22.-én a nélkül, hogy feltárta volna e tényeket az iraki kezdeményezésről (amelyeket kétségtelenül ismert), a New York Times jelentette, hogy a Bush-kormány elhatározott blokkolni a „diplomáciai utat”, félve attól, hogy az így nagyon is „hatástalaníthatja a válságot”. (Az alapvető tényeket egy héttel később közzé tette a Long Island-i Newsday napilap, de a média jórészt tartotta a csendet.)
Az amerikai tisztviselők által 1991. január 2.-án kibocsájtott, a bombázás előtti utolsó ismert ajánlat Kuvaitból való teljes iraki visszavonulásra hívott fel. Nem nyilatkozott a határokról, de más „kapcsolódó” kérdésekre vonatkozó, nem meghatározott egyezményekkel összefüggésben tették, mint: tömegpusztító fegyverek a régióban és az izraeli-arab konfliktus.
Az utóbbi kérdések tartalmazzák Dél-Libanon törvénytelen izraeli megszállását. Ez sérti az 1978. márciusi, 425-ös BT-határozatot, amely a megtámadott területről való azonnali és feltétel nélküli kivonulásra szólított fel. Az USA válasza az volt, hogy ebben nem lesz diplomácia. A média a Newsday kivételével elnyomta a tényeket, miközben dicsérte Bush magas elveit.
AZ USA elutasította a „kapcsolódó” kérdések megfontolását, mert ellenezte a diplomáciát az összes „kapcsolódó” kérdésekben. Ezt hónapokkal Irak kuvaiti inváziója előtt világossá tették, amikor az USA visszautasította Irak tárgyalási ajánlatát a tömegpusztító fegyverekről. Az ajánlatban Irak javasolta az összes ilyen vegyi és biológiai fegyver megsemmisítését, ha a régió más országai is megsemmisítik a tömegpusztító fegyvereiket.
Szaddam Husszein akkor Bush barátja és szövetségese volt, így eligazító választ kapott. Washington üdvözölte Irak javaslatát a saját fegyverei megsemmisítésére, de nem akarta ezt „más kérdésekhez vagy fegyverrendszerekhez” kötni.
Nem említettek „más fegyverrendszereket” és ennek oka volt. Izrael nemcsak vegyi és biológiai fegyverekkel rendelkezett, hanem egyedüli közel keleti országként nukleáris fegyverekkel (valószínűleg mintegy kétszázzal) is. De az „izraeli nukleáris fegyverek” olyan fogalom, amelyet semmilyen hivatalos USA kormányforrás nem írhat le vagy ejthet ki. Ez kérdést tenne fel arról, hogy miért nem törvénytelen minden segély Izraelnek, mivel a külföldi segélyekre vonatkozó 1977. évi törvény tiltja minden olyan ország pénzelését, amely titokban nukleáris fegyvereket fejleszt.
Irak megtámadásától függetlenül, az USA mindig blokkolt a Közel-Keleten minden olyan „békefolyamatot”, amely kiterjedt a palesztin önrendelkezési jog elismerésére vagy arról tartott nemzetközi konferenciára. Az USA 20 éven át gyakorlatilag egyedül volt az ilyen álláspontjával. Az ENSZ szavazásai rendszeres éves mintát jeleznek; 1990 decemberében, az Öböl-válság kellős közepén újra szavaztak ilyen nemzetközi konferenciáról 144-2 arányban (USA és Izrael). Ennek semmi köze Irakhoz és Kuvaithoz.
Az USA hajthatatlanul elutasította az iraki agressziónak a nemzetközi jog előírta békés eszközökkel való visszafordítását. Ehelyett előnyben részesítette a diplomácia elkerülését és a konfliktusnak az erőszak arénájára korlátozását, amelyben egy visszarettentéssel nem találkozó szuperhatalomnak felül kell kerekednie egy harmadik világbeli ellenfélen.
Mint már tárgyaltuk, az USA rendszeresen hajt végre vagy támogat agressziót, még messze bűnösebb esetekben is, mint Irak Kuvait elleni támadása. Csak a legelkötelezettebb komisszár tévedhet a megértésében ezeknek a tényeknek, vagy a ténynek, hogy abban a ritka esetben, amikor az USA egy kliense vagy szövetségese valamilyen törvénytelen cselekedetét ellenzi, teljesen boldog a „kapcsolattal”.
Vegyük Namíbia dél afrikai megszállását, amelyet az 1960-as években a Világbíróság és az ENSZ törvénytelennek nyilvánított. Az USA éveken át „nyugodt diplomáciát” és „konstruktív elkötelezettséget” tanúsított, és olyan rendezést segített, amely Dél-Afrikának gazdag jutalmat adott (benne Namíbia fő kikötőjét) az agressziójáért és atrocitásaiért, a karibi térségre terjedő „kapcsolattal” és üdvözölt előnyökkel a nemzetközi üzleti érdekek számára.
A kubai erőket, amelyek a Namíbiával szomszédos Angolát védték a dél afrikai támadástól, visszavonták. Nagyon úgy, mint Nicaraguában az 1987. évi „békeegyezmények” után, az USA továbbra is támogatta az általa és szövetségesei (Dél-Afrika és Zaire) által segített terrorista hadsereget és előkészíti a talajt egy 1972 Nicaragua stílusú „demokratikus választáshoz”, amelyben az emberek a gazdasági fojtogatás és terrorista támadás fenyegetése alatt mennek szavazni, ha rosszul választanának.
Közben, Dél-Afrika rabolta és pusztította Namíbiát és a szomszédjai elleni erőszak bázisául használta. Csak a Reagan-Bush években (1980-1988) a dél afrikai erőszak mintegy 60 milliárd USD kárt okozott és több mint másfél millió embert ölt meg a szomszédos országokban (Namíbián és Dél-Afrikán kívül). De a komisszárius osztály nem volt képes látni ezeket a tényeket, és üdvözölte George Bush elveinek bámulatos kirakatát, amint ellenezte a „kapcsolatot” – ha valaki a mi lábunkra lép.
Általánosabban, a „kapcsolat” ellenzése alig több, mint a diplomácia elutasítása, amely mindig szélesebb témakört ölel fel. Kuvait esetében az USA pozíciója különösen gyenge volt. Miután Szaddam Husszein kilépett a sorból, a Bush-kormány követelte Irak agressziós képességének a felszámolását (korrekt álláspont, szemben Szaddam agressziójának és atrocitásainak korábbi támogatásával) és a biztonságot szavatoló regionális rendezésre hívott fel.
Nos, ez a kapcsolat. Az egyszerű tény: az USA attól félt, hogy a diplomácia „hatástalaníthatja a válságot”, és ezért blokkolta a diplomáciás „kapcsolatot” a háború előkészítésének minden lépésénél.
A diplomáciát elutasítva, az USA az Öbölben elérte a főbb céljait. Minket az érdekelt, hogy a Közel-Kelet összehasonlíthatatlan energiaforrásai az ellenőrzésünk alatt maradjanak, és a belőlük termelt hatalmas profitok segítsék támogatni az USA és a brit kliense gazdaságát.
Az USA az uralkodó pozícióját is megerősítette és tanította a leckét, hogy a világot erővel kell kormányozni. E célokat elérve, Washington tovább haladt a „stabilitás” fenntartása felé, kizárva a demokratikus változás minden veszélyét az Öböl-diktatúrákban és hallgatólagos támogatást nyújtva Szaddam Husszeinnek, amikor az szétzúzta a síták népi felkelését délen, néhány mérföldnyire az USA állásaitól, majd a kurdokat északon.
De a Bush-kormányzatnak még nem sikerült elérnie azt, amit a szóvivője a New York Times-nál, Thomas Friedman fő diplomáciai tudósító úgy hív, hogy „minden világok legjobbika: vasöklű junta Szaddam Husszein nélkül”. Ez – írja Friedman – visszatérés lenne a boldog napokhoz, amikor Szaddam „vasökle…összetartotta Irakot, nagyban az amerikai szövetségesek, Törökország és Szaúdi Arábia megelégedésére,” nem beszélve a főnökről Washingtonban. A jelenlegi helyzet az Öbölben tükrözi annak a szuperhatalomnak a prioritásait, amelynek a kezében voltak az összes kártyák. Ez még egy elcsépelt igazság, amelynek láthatatlannak kell maradnia a hit őrzői számára.