Noam Chomsky Mit akar valójában Samu bácsi című könyvének soron következő fejezete magyarul.
Az Egyesült Államok Indokinában ugyanazt a sémát alkalmazta. 1948 körül a Külügyminisztérium egész világosan felismerte, hogy a Viet Minh, a Ho Chi Minh által vezetett francia-ellenes ellenállás, volt Vietnam nemzeti mozgalma. De a Viet Minh nem adta át az irányítást a helyi oligarcháknak. A független fejlődést szorgalmazták, és elutasították a külföldi befektetők érdekeit.
Féltek a sikerektől, amelyet a Viet Minh elérhetett, amelynek hatására „a rohadás terjedhetett”, és a „vírus” „megfertőzte” volna a régiót, a tervezők évről évre használt szavaival élve. (Kivéve néhány őrültet és tökfilkót, akik egyike sem félt a hódítástól – a sikeres fejlődés pozitív példájától féltek.)
Mit teszel, ha vírusod van? Először elpusztítod, aztán beoltod a potenciális áldozatokat, így a kór nem terjed tovább. Ez az Egyesült Államok alapvető stratégiája a harmadik világban.
Ha lehetséges, akkor megfontolandó, hogy a helyi hadsereg pusztítsa el a vírust számodra. Ha erre nem képesek, a saját haderődet kell odavinned. Ez sokkal költségesebb, és csúnyább, de néha meg kell tenned. Vietnam volt azon helyek egyike, ahol meg kellett tennünk.
Rögtön az 1960-as évek végén, az Egyesült Államok a konfliktus minden politikai megoldását blokkolta, még azokat is, amelyeket a saigoni tábornokok vezettek elő. Ha lenne politikai megoldás, akkor lehetne a mi behatásunkon túl is sikeres fejlődés – – ez egy elfogadhatatlan kimenetel.
Ehelyett egy tipikus latin-amerikai stílusú terrorállamot iktattunk be Dél-Vietnamban, felforgatva Laosz történelmének egyetlen szabad választását, mert a rossz oldal nyert, és megakadályozva a vietnami választásokat, mert bizonyos volt, hogy a rossz oldal nyerne ott is.
A Kennedy-kormány a masszív terrorállamtól a nyílt agresszióig fokozta a Dél-Vietnam elleni támadásokat. Johnson óriási expedíciós erőket küldött Dél-Vietnam megtámadására és a háború kiterjesztésére egész Indokinára. Ez elpusztította a vírust, rendben van – Indokina szerencsés, ha száz év alatt talpra áll.
Miközben az Egyesült Államok gyökerestül kiirtotta a független fejlődés kórságát Vietnamban, annak terjedését is megakadályozta Indonéziában, Szuharto 1965-ös hatalomátvételének támogatásával, a Fülöp-szigeteken 1975-ben segítve Ferdinand Marcost a demokrácia megdöntésében, támogatva a statáriumot Dél-Koreában, Thaiföldön és így tovább.
Szuharto 1965-ös puccsát Indonéziában kiváltképp a nyugat üdvözölte, mert elpusztította az egyetlen helyi tömegalapú pártot. Ez kb. 700.000 ember, nagyrészt földnélküli parasztok lemészárlásával járt néhány hónap alatt —„Ázsia fényének csillogása”, ahogy James Reston, a New York Times vezető gondolkodója ujjongott, biztosítva olvasóit, hogy az Egyesült Államok keze benne volt ebben a diadalban.
A nyugat nagyon elégedett volt, hogy üzletelhet Indonézia új „mérsékelt” vezetőjével, ahogy a Keresztény Tudomány Figyelő jellemezte Szuharto tábornokot, miután lemosott némi vért a kezeiről – közben még hozzáadta hullák százezreit Kelet-Timorban és másutt. Ez a feltűnő tömeggyilkos „szívből jóindulatú,” biztosít minket a tiszteletreméltó London Economist – kétségtelenül a nyugati cégekhez való viszonyára utalva.
Miután a vietnámi háború 1975-ben befejeződött, az Egyesült Államok legfőbb politikai célja az volt, hogy maximalizálja az elnyomást és a szenvedést azokban az országokban, amelyet az erőszakunk elpusztított. A kegyetlenség foka egészen elképesztő.
Amikor a mennoniták ceruzákat akartak küldeni Kambodzsába, a Külügyminisztérium megpróbálta leállítani őket. Amikor az Oxfam napelemes öntözőket próbált küldeni, a reakció ugyanez volt. Ugyanez történt, amikor vallási csoportok ásókat akartak Laoszba küldeni, hogy kiássanak néhány fel nem robbant töltetet, amelyeket az amerikai bombázás hagyott hátra.
Amikor India 100 vízibölényt akart küldeni Vietnamnak, az amerikaiak által elpusztított óriási csordákat pótolandó – és emlékezzünk, ebben a fejletlen országban a vízibölény trágyázót, traktorokat túlélést jelentett – az Egyesült Államok azzal fenyegetett, hogy leállítja az Élelmiszert a Békéért segélyeket. (Ez egyike azoknak, amelyeket Orwell méltányolna.) A kegyetlenség semmilyen foka sem túl hatalmas a washingtoni szadistáknak. A tanult osztályok eleget tudnak ahhoz, hogy más módszert találjanak.
Vietnám kivéreztetése érdekében a szövetségeseink által, áttételesen támogattuk a Vörös Khmert, Kínát és Thaiföldet. A kambodzsaiaknak a vérükkel kellett fizetniük, hogy biztosítsuk, hogy Vietnám ne álljon talpra. A vietnámiakat meg kellett büntetni, mert ellenálltak az amerikai erőszaknak.
Ellenben azzal, amit látszólag mindenki mond – baloldal vagy jobboldal –, az Egyesült Államok elérte fő célját Indokinában. Vietnámot elpusztították. Nincs veszélye annak, hogy a sikeres fejlődés modellt mutathat a régió más országi számára.
Természetesen nem volt totális győzelem az Egyesült Államok számára. A nagyobb célt, hogy Indokinát beillesszük az USA által dominált világrendszerbe, nem értük el.
De az alapvető célt – a döntő cél, amely valójában számított –, hogy elpusztítsuk a vírust, elértük. Vietnám reménytelen eset, és az Egyesült Államok pedig teszi, amit kell, hogy ez így is maradjon. 1991 októberében az USA még egyszer felülkerekedett európai és japán szövetségesei kifogásain, és felújította a Vietnám elleni embargót és szankciókat. A harmadik világnak meg kell tanulnia, hogy is senki se merje felemelni a fejét. A globális kényszerítő könyörtelenül fogja üldözni őket, ha elkövetik ezt a kimondhatatlan bűncselekményt.