Az USA tervezői egyik magas szintű dokumentumban a másik után azt a nézetüket fejtették ki, hogy az új, az USA által vezetett világrendet elsősorban a Harmadik Világ nacionalizmusa veszélyeztetiAz USA tervezői egyik magas szintű dokumentumban a másik után azt a nézetüket fejtették ki, hogy az új, az USA által vezetett világrendet elsősorban a Harmadik Világ nacionalizmusa veszélyezteti, amelyet néha ultranacionalizmusnak neveztek: „nacionalista rezsimeknek”, amelyek fogékonyak a „tömegek alacsony életszínvonala azonnali javítására irányuló népi követelésre” és a hazai szükségletek kielégítésére.
A tervezők újra és újra ismételt alapcélja az ilyen „ultranacionalista” rezsimek hatalomra kerülésének a megakadályozása volt, vagy, ha valamilyen véletlen folytán átvennék a hatalmat, az eltávolításuk és olyan kormányok létesítése, amelyek kedveznek a hazai és a külföldi tőke befektetéseinek, az exportra termelésnek és a profit kivitele jogának az országból. (A titkos dokumentumokban sosem vitatták ezeket a célokat. Ha valaki USA politikai tervező, úgy ezek olyanok, mint a belégzett levegő.)
A demokráciával és a társadalmi reformmal való szembenállás sosem népszerű az áldozat-országban. Az ott élő emberek közül nem sok ember ösztönözhető erre, kivéve az amerikai tőkékhez kapcsolódók kis csoportját, akiknek hasznuk van belőle.
Az USA az erőre támaszkodásra számít és szövetkezik a hadsereggel, „a legkevésbé amerikaellenes politikai csoporttal Latin-Amerikában”, mint Kennedy tervezői tartották, amelyre támaszkodni lehet minden olyan bennszülött népi csoport szétzúzásában, amely kiszabadul a kezükből.
Az USA csak akkor tűr el társadalmi reformot – mint például Costa Ricában – ha a dolgozók jogait eltapossák és a külföldi befektetésnek kedvező klímát fenntartják. Mivel a Costa Rica-i kormány mindig tiszteletben tartotta ezt a két döntő kötelezettséget, megengedték neki, hogy reformokkal játsszon.
Egy másik probléma, amelyre újra és újra rámutattak ezekben a titkos dokumentumokban, a Harmadik Világ országainak a túlzó liberalizmusa volt. (Ez különösen Latin-Amerikában volt probléma, ahol a kormányok nem voltak eléggé elkötelezettek a gondolatok ellenőrzése és az utazások korlátozása mellett, és ahol a jogi rendszerek annyira fogyatékosak voltak, hogy a bűnök üldözéséhez bizonyítékokat igényeltek.)
Ez állandó panasz volt végig a Kennedy-időszakban, (a későbbi dokumentációs nyilvántartást még nem szabadították fel). A Kennedy-liberálisok hajthatatlanok voltak abban, hogy le kell küzdeni a „felforgatást” megengedő demokratikus túlzásokat, ami alatt ők persze a hibás gondolatokat tápláló embereket értették.
Az Egyesült Államok azonban nem nélkülözték az együttérzést a szegényekkel. Például, az 1950-es évek közepén, a követünk Costa Ricában azt ajánlotta, hogy a Costa Ricát alapjában működtető United Fruit Company vezessen be „néhány viszonylag egyszerű és felszíni humán érdekű gesztust a munkások számára, aminek nagy pszichológiai hatása lehet”.
John Foster Dulles külügyminiszter egyetértett és azt mondta Eisenhower elnöknek, hogy a latinamerikaiak rendben tartásához „kicsit meg kell veregetni a vállukat és elérni, gondolják azt, hogy szeretjük őket”.
Mindennek tudatában az USA politikáját a Harmadik Világban könnyű megérteni. Következetesen szemben álltunk a demokráciával, ha annak az eredményei nem ellenőrizhetők. A valódi demokráciákkal a probléma a hajlamuk áldozatául esni annak az eretnekségnek, hogy a kormányoknak a saját lakosságuk szükségleteinek kell megfelelniük, az USA befektetők szükségletei helyett.
A londoni Nemzetközi Ügyek Királyi Intézete (Royal Institute of International Affairs) az amerikaközi rendszerről szóló tanulmánya azt állapította meg, hogy míg az USA szólamokat hangoztat a demokráciáról, valójában a „magán, kapitalista vállalkozás” mellett elkötelezett. Ha a befektetők jogait veszélyezteti, a demokráciának mennie kell; ha ezeket a jogokat kell biztosítani, akkor nagyon is jók a gyilkosok és a kínvallatók.
Az USA támogatásával és néha közvetlen beavatkozásával parlamentáris kormányokat akadályoztak vagy döntöttek meg 1953-ban Iránban, 1954-ben Guatemalában (és 1963-ban, amikor Kennedy katonai puccsot támogatott, hogy megelőzze a demokráciához való visszatérés fenyegetését), 1963-ban és 1965-ben a Dominikai Köztársaságban, 1964-ben Brazíliában, 1973-ban Chilében és gyakorta másutt. A politikánk nagyon is ugyanez volt El Salvadorban és sok más helyen világszerte.
A módszerek nem nagyon szépek. Amit az USA által működtetett kontra erők tettek Nicaraguában, vagy amit a terrorista megbízottaink tesznek El Salvadorban vagy Guatemalában, nem egyszerűen szokásos gyilkolás. Jelentős eleme a brutális, szadista kínzás; csecsemők falhoz vágása, nők felakasztása a lábuknál fogva, levágott mellel, visszahántott arcbőrrel, hogy elvérezzenek, emberek fejének a levágása és karóra tűzése. A cél szétzúzni a független nacionalizmust és a népi erőket, amelyek tartalmas demokráciát hozhatnának.
(Ford. Szende Gy.)