2. El Salvador keresztre feszítése
El Salvadorban sok éven át a kormányunk által beültetett és támogatott diktátorok hajtottak végre repressziót, kínzást és gyilkolást, ami nálunk nem érdekes. A történetről gyakorlatilag sosem esett szó. Az 1970-es évek végére azonban az USA kormányát néhány dolog aggasztani kezdte.
Az egyik az volt, hogy Somosa, Nicaragua diktátora kezdte elveszteni az ellenőrzést. Az USA kezdte elveszteni egyik nagy bázisát az ereje gyakorlásához a régióban. Egy másik veszély még fenyegetőbb volt. El Salvadorban, az 1970-es években növekedett az, amit „népi szervezeteknek” neveznek: parasztszövetségek, szövetkezetek, uniók, egyházi bibliatanulmányi csoportok, amelyek önsegélyező csoportokká fejlődtek stb. Ez a demokrácia veszélyét idézte elő.
1980 februárjában El Salvador érseke, Oscar Romero, levelet küldött Carter elnöknek, amelyben kérte, hogy ne adjon katonai segélyt az országot kormányzó juntának. Azt mondta, hogy az ilyen segélyt az „igazságtalanság és a represszió” fokozására használják „a nép szervezetei ellen”, amelyek „a legalapvetőbb emberi jogaik tiszteletben tartásáért” küzdenek, (ami – mondani sem kell – aligha volt újdonság Washington számára).
Néhány hét múlva a misét tartó Romero érseket meggyilkolták. Ezért a gyilkosságért (számtalan más atrocitás között) általában a neonáci Roberto d’Aubuissont tartották felelősnek. D’Aubuisson az El Salvadort kormányzó ARENA párt „életfogytiglani vezetője” volt. E párt tagjainak, mint a jelenlegi salvadori elnöknek, Alfredo Cristianinak is, hűségi véresküt kellett neki tenniük.
Parasztok és városi szegények ezrei vettek részt egy emlékmisében tíz évvel később, sok külföldi püspökkel együtt, de az USA a távollétével hívta fel magára a figyelmet. A salvadori egyház formálisan javasolta Romero szentté avatását.
Mindezt alig említették abban az országban, amely pénzelte és kiképezte Romero gyilkosait. A New York Times, a „kiemelkedő újság” nem tett közzé szerkesztőségi cikket a gyilkosságról, amikor az megtörtént vagy a következő években, és nem közölt szerkesztőségi cikket vagy riportot a megemlékezésről sem.
1980. március 7.-én, két héttel a gyilkosság előtt, ostromállapotot hirdettek El Salvadorban, és erőteljes háborút indítottak a lakosság ellen (az USA folytatódó támogatásával és részvételével). Az első nagyobb támadás egy nagy vérengzés volt Rio Sumpulnál, a hondurasi és a salvadori hadsereg koordinált katonai művelete, amelyben legalább 600 embert mészároltak le. Csecsemőket szabdaltak darabokra machetákkal, és nőket kínoztak és fojtottak meg. Utána napokig találtak testrészeket a folyóban. Voltak ott egyházi megfigyelők, így az információ azonnal kikerült, de a mainstream USA média nem gondolta úgy, hogy arról érdemes beszámolni.
Ennek a háborúnak főként parasztok voltak az áldozatai, és velük szakszervezeti szervezők, diákok, papok és bárki, akit azzal gyanúsítottak, hogy a nép érdekeiért dolgozik. Carter utolsó évében, 1980-ban a halálos áldozatok száma elérte a mintegy tízezret, ami 1981-ben mintegy 13 ezerre nőtt, amint a reaganisták vették át a parancsnokságot.
1980 októberében az új érsek elítélte a biztonsági erők által folytatott „megsemmisítő háborút és népirtást a védtelen polgári lakosság ellen”. Két hónappal később ezeket az erőket a „a nép oldalán a felforgatás ellen teljesített hősies szolgálatukért” üdvözölte José Napoleón Duarte, az USA „mérsékelt” kedvence, akit a junta polgári elnökévé neveztek ki.
A „mérsékelt” Duarte szerepe az volt, hogy fügefalevelet nyújtson a katonai vezetőknek és biztosítsa számukra az USA finanszírozás folyamatos áramlását, miután a fegyveres erők megerőszakoltak és megöltek négy apácát az USA-ból. Ez keltett itt némi tiltakozást; salvadoriakat lemészárolni egy dolog, de amerikai apácákat erőszakolni és gyilkolni határozottan PR hiba. A média kerülgette és kisebbítette a történetet, követve a Carter-kormányzat és vizsgáló bizottsága vonalát.
Az érkező reaganisták, nevezetesen Alexander Haig külügyminiszter és Jeane Kirkpatrick ENSZ-követ sokkal tovább mentek, igazolni törekedtek az atrocitást. De néhány évvel később még érdemesnek ítélték egy kirakatper megtartását, mentegetve a gyilkos juntát és persze a finanszírozóját.
El Salvadorban a független újságokat, amelyek beszámolhattak volna ezekről az atrocitásokról, kipusztították. Ezek ugyan mainstreamek és tőkebarátok voltak, de a hadsereg ízléséhez képest túl fegyelmezetlenek. A problémával 1980-81-ben foglalkoztak, amikor az egyiknek a szerkesztőjét a biztonsági erők meggyilkolták, a másik pedig száműzésbe menekült. Mint rendesen, ezeket az eseményeket túlságosan jelentéktelennek ítélték, így néhány szónál többre nem voltak érdemesek az USA újságjaiban.
1989 novemberében a hadsereg meggyilkolt hat jezsuita papot, a szakácsukat és a lányát. Ugyanazon a héten legalább 28 salvadori polgárt öltek meg, köztük egy nagy szakszervezet vezetőjét, az egyetemi nőszervezet vezetőjét, egy indián mezőgazdasági szövetkezet kilenc tagját és tíz egyetemi hallgatót.
A távíróvezetékek továbbították Douglas Grant Mine AP-tudósító történetét, aki beszámolt arról, hogy a katonák behatoltak San Salvador, a főváros egyik munkás negyedébe, elfogtak hat férfit, a rend kedvéért adtak hozzájuk egy 14 éves fiút, falhoz állították és agyonlőtték őket. Mint Mine írta, „ők nem voltak papok vagy emberjogi kampányolók, így a haláluk nagyjából észrevétlen maradt” – mint a riportja is.
A jezsuitákat az Atlacatl zászlóalj ölte meg, egy elit egység, amelyet az Egyesült Államokban hoztak létre, képeztek ki és szereltek fel. 1981 márciusában alakították, amikor El Salvadorba küldtek az USA hadsereg különleges erőinek iskolájából 15 felkelés-elhárító szakértőt. A zászlóalj kezdettől fogva tömeggyilkosságra szakosodott. Egy US kiképző úgy írta le a katonáit, mint „különösen kegyetleneket…Mindig nehéz volt rávenni őket, hogy foglyokat ejtsenek, a fülek levágása helyett.”
1981 decemberében a zászlóalj részt vett egy műveletben, amelynek során több mint ezer polgárt öltek meg a gyilkolás, erőszak és égetés egy orgiájában. Később részese volt falvak bombázásának és polgári lakosok százai meggyilkolásának lőfegyverekkel, vízbe fojtással és más módszerekkel. Az áldozatok nagy többsége asszony, gyermek és öreg volt.
Az Atlacatl zászlóaljat az USA különleges erői képezték ki, kevéssel a jezsuiták meggyilkolása előtt. A zászlóalj fennállása alatt végig ez volt a minta. A legrosszabb mészárlásaik közül néhány akkor történt, amikor még frissek voltak az amerikai kiképzés után.
A „szárnyait bontogató demokráciában”, amilyen El Salvador volt, akár 13 éves tinédzsereket szedtek össze nyomornegyedekből és menekült-táborokból, és katonákká kényszerítették őket. A náci SS-től adoptált rituálékkal oltották be őket, beleértve a brutalizálást és az erőszakot, felkészítették őket gyilkosságokra, amelyek gyakran szexuális és sátánista felhangúak voltak.
A salvadori hadsereg kiképzési természetét leírta egy dezertőr, aki politikai menedéket kapott Texasban, 1990-ben, annak ellenére, hogy a Külügyminisztérium követelte a visszaküldését El Salvadorba. (A nevét a bíróság titokban tartotta, hogy megvédje őt a salvadori halálbrigádoktól.)
A dezertőr szerint a besorozottakat arra kényszerítették, hogy kutyákat és keselyűket öljenek meg elharapva a torkukat és kicsavarva a fejüket, és nézniük kellett, amint a katonák gyanúsítottakat kínoztak és öltek, letépve a körmeiket, levágva a fejüket, darabolva a testüket és játszva levágott karokkal.
Egy másik esetben az Atlacatl zászlóaljjal társult egyik halálbrigád egy tagja, César Vielman Joya Martínez részletezte US tanácsadók és a salvadori kormány részességét a halálbrigád tevékenységében. A Bush-kormányzat minden erőfeszítést megtett, hogy elhallgattassa és visszaküldje El Salvadorba, a valószínű halálba, emberjogi szervezetek kérései és kongresszusi tanúmeghallgatási igények ellenére. (A jezsuiták meggyilkolásának a koronatanúját hasonlóan kezelték.)
A salvadori katonai kiképzés eredményeit szemléltetően írja le az America jezsuita lapban Daniel Santiago El Salvadorban dolgozó katolikus pap. Beszél egy parasztasszonyról, aki egy napon arra tért haza, hogy három gyermeke, az anyja és a nővére az asztal körül ül, szemben a saját levágott fejével, kezével a fején „mintha mindegyik test a saját fejét simogatná”.
A gyilkosok a salvadori Nemzeti Gárdából nehéznek találták egy 18 hónapos baba fejét a helyén tartani, ezért a kezeit rászögezték. Egy vérrel töltött nagy műanyag kancsót ízlésesen az asztal közepére tettek.
Santiago atya szerint az ilyen hátborzongató jelenetek nem ritkák.
El Salvadorban a halálbrigádok nem egyszerűen megölik az embereket. Lefejezik őket és a fejüket lándzsákra tűzik, a táj jelölésére használják. A salvadori kincstári rendőrség nem csak kibelez embereket; a levágott nemi szerveiket a szájukba tömik. A Nemzeti Gárda nem csak megerőszakolja a nőket; a méhüket kimetszik a testükből és az arcukat takarják be vele. A gyermekeket nem elég nekik megölni; szöges dróton vonszolják őket, míg a húsuk leszakad a csontjukról, a szülőket kényszerítve, hogy nézzék ezt.
Santiago atya továbbá rámutat arra, hogy az ilyen erőszak nagyon fokozódott, amikor az egyház paraszttársaságokat és önsegítő csoportokat kezdett alakítani, hogy megkísérelje szervezni a szegényeket.
Az ilyen megközelítésünk El Salvadorban nagyjából sikeres volt. A népi szervezeteket megtizedelték, pontosan úgy, amint Romero érsek megjósolta. Tízezreket mészároltak le és több mint egy millióan elmenekültek. Ez az USA történelmének az egyik legmocskosabb epizódja, bár nagyon sok a versenytársa.
(Ford. Szende Gy.)