A tudomány díjazása nem más, mint a tudósoknak adott tisztességes bér, szociális biztonság, általános társadalmi tiszteletadás és a munkakörülményeik, kutatásaik finanszírozása és fejlesztése.
A Nobel-díj nyilvánvalóan fontos, hogy eljuttassuk a széles társadalom felé évente legalább egyszer a tudományos eredmények hírét, de ezt inkább gyakrabban és olyan közszolgálati tudományos műsorokra kellene bízni, mint anno a Delta volt. (Urambocsá, tudományos folyóiratokra, amit az emberek el tudnának olvasni!)
Nyilvánvalóan jó, hogy a Nobel-díj összegét jótékony célokra vagy akár további tudományos kutatásokra lehet áldozni, de ez is állami feladatnak kellene lennie.
És ne feledkezzünk el arról a tudományos társadalomról se, amely hozzájárul az adott díjazott munkájához, legyenek akár azok a neves professzorok alkalmazottai, vagy akár más professzorok, akik kitaposták a díjazott tudományos munka útját vagy éppen már kijártak más, előre nem láthatóan sikertelen ösvényeket, amelyeken a sikeresnek már nem kellett feleslegesen eltévednie. A tudományos eredmény nem csak tudás, intuíció és kreativitás, de óriási szerencse is. Ráadásul évente egy tudományterületen 1 díjat osztanak, néha megosztva 2-3 ember között. Ne mondjuk már, hogy évente csak ennyi siker történik a tudományok területén, ennél fogva aránytalan, akár csak az évente kapott Oscar-díj, amelyről a filmszakma legendái maradtak le, mert egy gálán csak egy jár és pont.
Sokkal súlyosabb probléma az, amit a politika – különösképp Magyarországon még erre rálapátol.
Mert hiába, hogy a fideszes ocsmány antikommunista propagandasajtó még pár hónapja mumust csinált Karikó Katalinból az ügynökmúltja miatt, most már dörgölőznek és közös „magyar sikerről” szónokolnak, miközben valójában nem a tudományos eredményt, nem Karikó Katalint, hanem csak önmagukat demózzák a közösségi médiában. Ez nem csak a kormányoldalra igaz. Az ellenzéki politikusok tömege könyveli el „közös magyar sikerként” Karikó Katalin Nobel-díjat, majd Krausz Ferenc újabb díjazásával már az újfasiszták is előhúzták a csodás intellektussal megáldott magyarság képét. (Pedig korábban oltás- és vírustagadók voltak). Majd jön a poénkodás a svédekkel, akik csak be akarnak kerülni a NATO-ba.
Ez a politikai motiváció nem csak rettentően hamis, de káros is. Mi közünk, nekünk, átlagos magyar embereknek egy világhírű tudós Nobel-díjához és kutatásához? Semmit nem tettünk hozzá. Mitől magyar siker? Miben járult hozzá a magyar nemzet a díjazott kutatók sikeréhez? Ha nagyon rá akarjuk erőltetni magunkat ezen díjra, hogy össztársadalmi jelleget kapjon, akkor elő lehetne hozakodni azzal a kártyával, hogy a kutatásokat a mi adónkból végezték, ami szintén nem igaz, mert ezek külföldi egyetemekre agyelszívott sikerek.
Ami külön hányinger és szégyen, hogy kormányzati politikusok úgy demózzák magukat a Nobel-díjas magyarokkal, hogy közben
– tudományellenes országot építenek;
– verik szét az oktatási rendszert;
– fizetőssé teszik a felsőoktatást;
– megölik azt a szociális biztonságot, amely lehetővé tenné a szülőknek, hogy egyetemista korukban is eltartsák diák gyermeküket;
– egy rendőrt neveznek ki az oktatás élére;
– kancellárokat (fideszes megbízottakat) neveznek ki egyetemek vezető testületeibe;
– vallásos babonákat terjesztenek és azokra építenek politikát;
– visszavetik az országot a középkorba gazdaságilag és kulturálisan is;
– Győzikéket és Tóthgabikat tesznek meg kulturális ikonná;
– összeesküvés-elméleteket terjesztenek – vagyis mindent megtesznek ami a Nobel-díj és a tudomány szellemével ellentétes.
Erre a narratívára pedig ráerősít a kamuellenzék is, amely szintén közös magyar sikerként örvend valaminek, ami nem az.
Akárcsak a magyar nép, amely ezt tétlenül nézve hagyja, közben pedig közös sikerként örül olyan sikernek, amelyhez nemhogy semmi köze, de inkább kerékkötője.
Azon kellene elgondolkozni, miért nem vagyunk képesek a Nobel-díjra érdemes tudományos eredményt idehaza kikutató laborokat létrehozni, ráadásul olyan országban, ahol igenis a szürkeállományra kellene alapozni a gazdaságot. Persze nemhogy laborokat nyitnak – tömegesen laborokat zárnak be. Elég csak az új Nemzeti Laborhálózat rémére gondolni, amely során olyan „központosítások”, magyarul megszorítások lesznek, ami több ezer dolgozó elbocsátásával és akadozó rendszerrel fog járni. Ugyan ezen laborok diagnosztikai, nem pedig kutató műhelyek, aki járatos a tudományban, tudja, hogy a kettő között nem feltétlenül kell különbségnek lenni, és csak kis innováció kell, hogy a kettő egymás mellett is tudjon működni. De inkább bezárják ezeket. De kit érdekel?! 40 ezer COVID halottól, a világ legrosszabb népességarányos COVID halálozási statisztikájától sem akadt ki senki.
Büszkeség helyett inkább szégyent kellene éreznünk. Az legalább vinne előre.