Hiány van eszmékből. Az értelem nem információkkal gondolkodik, hanem inkább eszmékkel, ahogy Fritjof Capra hangsúlyozta a La trama de la vida (Az élet hálója) című művében.
Ebben az óriási átmenetben/viharban, amelyet megélünk, szükség van világosságra és szervezésre, hogy felfogjuk, mi történik, és hogy megalkossuk a kiutakat. Amikor a valóság komplexebbé válik és az észlelés is sáros, amely a rendszerszintű viharok jellemvonása, a tekintet megtisztítása elkerülhetetlen és létfontosságú lépés.
Ezért ellátnak minket információszeméttel, mivel ez hozzájárul a zavartság növeléséhez. Ez ebben az értelemben azt jelenti, hogy a média rendszerszintű szerepet játszik abban, hogy elterelje a figyelmet azáltal, hogy a fontos és döntő dolgok olyan elbánást kapnak, mint a sokkal felületesebbek (egy autópályabaleset sokkal több lefedettséget kap, mint a klímaválság), valamint komoly témákat úgy kezelnek, mintha focimeccs lenne.
Ahogy tudjuk, vannak, akik szerint nincsenek nagy változások, és a rendszerszintű vihar csak egy múló válság, amely után minden a megszokott módon fog folytatódni. De idelenn élesítenünk kell érzékeinket, észlelni a hangokat és az alig észlelhető mozgásokat, mivel az életünk forog kockán, és minden rossz lépésnek katasztrofális következményei lehetnek. Nekünk nincs életbiztosításunk vagy testőreink, mint azoknak ott fenn.
Emmanuel Todd francia történész hazájának elnökválasztására egy nagyon érdekes elemzéssel reflektált. Először is, hogy több évtizede léteznek a stabil szociális erők táborai, amelyek meggyőzték őt, hogy a társadalom két félre szakadt, és hogy ez a megosztottság majdnem változatlan maradt. (goo.gl/p1i6WN).
Másodszor megkérdezi, hogy miért nem nőtt az elmúlt negyedszázadban a neoliberalizmus elutasítása (Európában) a növekvő munkanélküliség és az euró bukásának dacára sem. Analizálja a népességet, amely olyan szerkezeti elem, amelyet az elemzők igyekeznek minimalizálni. Franciaországban a népesség hat évvel öregebb, mint 1992-ben, és valójában „elvesztették szavazati jogukat”, mivel az euróból való kilépés csökkentené a nyugdíjukat.
A második kérdés, amelyen elmélkedik, az oktatási rétegződés. Ezzel zárja: „a felsőfokú oktatást végzett emberek tömeges oligarchiát alkotnak”, és hogy az elit a népesség 12%-áról 25%-ára nőtt, csupán 25 év alatt. A következtetés nyugtalanító: egy öregedő népesség párosulva egy főbb „oligarcha tömeggel” a népesség növekvő konformizmusához vezet, miközben a másik fele alul az 1992-es Maastrichti Szerződés óta lecsúszott.
Amikor Marx a Kommunista Kiáltványt írta, a lentiek és fentiek közötti arány kilenc volt az egyhez. Nem volt nyugdíj az időseknek és az egyetemeket is az elitnek tartották fenn. Instabil rendszer volt, amelyben a 90%-nak érdekében állt annak megdöntése.
A két változás, amelyet Todd említ (demográfia és felsőoktatás) alapvető mutációt jelent számunkra, akik át akarják alakítani a világot. Még az 1960-as egyetemisták, mint Che, is gazdagok voltak, akik hajlandóak voltak felhasználni tudásukat az elnyomottak javára. A rendszer tudja, hogyan fogja fel, hogy gyenge pontja az egyetemi ifjúság, ezért intézkedéseket tesz.
Számos országban a tanárok ezen a szinten már 30-szorosát keresik a minimálbérnek. A diákok olyan ösztöndíjakat kapnak, amelyek lehetővé teszik számukra meghosszabbítani a posztgraduális tanulmányaikat, amíg el nem érik a 40 éves kort, és utána törekedhetnek, hogy bekerülhessenek az egyetemi elitbe. A kollektív képzeletbeli társadalmi haladás áthalad a felsőoktatáson, amely jó részét képezi az egyén életének.
Három évtizede Immanuel Wallerstein azt írta (a Marx és az alulfejlettség című művében), hogy a kapitalizmusban a felsőbb osztály a világ népességének 1%-áról 20%-ára nőtt. Ez a szám már eléri a 25%-ot, amelyet Todd „tömegoligarchiának” nevez. Latin-Amerikában a számok talán némileg alacsonyabbak, de oda tartunk.
Lehetséges, hogy a „tökéletes uralom” felé tartunk: a társadalmak majdnem két egyenlő rész között oszlanak meg, azok között, akik szét akarják zúzni a rendszert, és akik félnek a változástól. Fél adag konformista, valamint a másik fél, amelyet szétzúzott a negyedik világháború. Felettük 1% uralja az államhatalmat, az anyagi javakat és a képviseleti demokráciát.
„Amilyen mértékben a felső csoport méretei nőnek, amilyen mértékben ezt a felső csoportot egyenlőbbé tesszük a politikai jogok terén, lehetségessé válik többet kivonni a lentiektől,” – írja Wallerstein a „Liberalizmus után” című művében (168. oldal). Majd hozzáteszi: „egy félig szabad, félig rabszolga ország csakugyan sokáig fennmaradhat.”
Ezen változások következményei néhány „stratégiai” következtetéshez kell vezessenek minket.
Elsőként, a demokrácia abban a szektorban érződik, amely nem akarja destabilizálni a rendszert, míg a másik fele nincs képviselve. A felső fél érzi, hogy képviseleti demokrácia van, de ez börtön a lenti fél számára.
Kettő: a népesség kitagadott fele számára a kapitalizmus jelenlegi modellje egy elnyomó valóság, mivel a központi szociális politika célja semlegesíteni és megosztani azokat, akiknek fel kell lázadniuk a rendszer ellen.
A balközép pártok összegyűjtik a népesség felének vágyait és félelmeit, amely csak kozmetikai változásokat akar, és amelynek végrehajtó politikai gyakorlata, hogy öt vagy hat évente szavaz és olyan rendezvényeken vesz részt, ahol megtapsolhatják politikai főnökeiket.
A lenti fél nem bízhat a politikai rendszerben, amely „demokratikus diktatúraként” funkcionál. „Egy politikai struktúra a fenti fél totális szabadságával lehet az elképzelhető legelnyomóbb forma az alsó fél számára,” – folytatja Wallerstein.
Azok, akik – Fanon szavai szerint – a nemlét zónájában vannak, ellenállnak és más világokat teremtenek a túlélés puszta szüksége miatt. De őket az a fantázia bombázza, amely szerint megváltoztathatják sorsukat a rendszer szétzúzása nélkül.
Írta: Raúl Zibechi
Eredetileg megjelent spanyol nyelven a La Jornada-ban.