Ez az extravagáns profithajhászás eredménye, amely olyan héják és farkasok generációját nemzette, amely képtelen termelni bármit is pusztításon és halálon kívül.
A válság folytatódik, felfedvén minden normalitás előtt elfedett titkot. Ebbe beletartoznak az uralkodó osztály stratégiai tervei, ahogy látják a világot, a legfontosabb hazárdírozások, amelyeket azért folytatnak, hogy ők legyenek az uralkodó osztály. Nagyvonalakban az a központi céljuk, hogy maguk alá rendeljenek minden mást, beleértve a gazdasági megújulás kapitalista modelljét.
Valaki azt gondolja, hogy a válság csupán egy átmeneti folyamat, amely után minden folytatódni fog, többé-kevésbé. Nem így van. A válság nem csak felszínre került, hanem maga a folyamat, amelyekben a hatalmasok átalakítják a világot. Ez azért van, mert a válságot ők provokálták ki, hogy eltüntessék hatalmuk korlátait: alapvetően a népi, bennszülött, fekete és mesztic szektorokat a kontinensről.
Másfelől, a válságok spektruma (válságok csoportjáról van szó, amely magában foglalja a klímaválságot, környezeti válságot, egészségügyi válságot és azt, amely mindent besző, a nyugati civilizáció válságát) a többé-kevésbé mély társadalmi változásokat jelenti, a világ hatalmainak és pólusainak kapcsolatát minden egyes régióban és országban. Fontosnak tartom, hogy kifejtsek három szempontot, amelyek nem merítik ki a válsághoz kapcsolódó legújabb fejleményeket, de szerintem, amelyek leginkább befolyásolják az antiszemita mozgalmak stratégiáit.
Elsőként, amit mi gazdaságnak nevezünk, alapvető változásokat szenvedett el. A Thomas Piketty egyenlőtlenségi tanulmányai alapján Pavlina Cserneva közgazdász által szerkesztett, alábbi táblázat bemutatja, hogyan működött a rendszer 1970-től fogva, kiteljesedve a 2008-as válságban.
A táblázat összefoglalja az Egyesült Államok 60 évnyi gazdaságát 1949-től napjainkig. Leírja, hogy a jövedelemnövekedés hány százalékát birtokolja a leggazdagabb 10% (piros), és mennyi marad a maradék 90%-nak (kék). Például, az 50-es években a leggazdagabb 10% birtokolta a bevételek 20-25%-át. Egy „normális” kapitalista gazdaság így működik, beleértve az emberi munka gyümölcseinek kisajátítását, amelyet Marx értéktöbbletnek nevezett. Ez a bővített termelés általi tőkefelhalmozás.
1970-nel kezdődve fontos változás kezdődik, amely 1980-ban válik nagyon feltűnővé: a leggazdagabb 10% elkezdte kisajátítani a javak 80%-át és a 90%-nak alig 20% maradt meg. Ez a periódus a pénzügyi tőke hegemóniájával esik egybe, amelyet David Harvey a „tulajdontalanság felhalmozásának” nevezett.
De valami rendkívüli történt 2001 óta. A gazdagok számára még maradt új bevétel, és 2008 óta annak egy részét is megkaparintották, amelyet a 90% javakként és megtakarításként birtokolt. Hogy nevezzük ezt a felhalmozást? Ez egy olyan rendszer, amely több nem képes újratermelni a kapitalista viszonyokat, mivel rablásból áll. A kapitalizmus értéktöbbletet termel és javakat halmoz fel (azoktól megfosztás által), de ezeket a kapitalista viszonyokat a bérmunkára, nem a rabszolgamunkára terjeszti ki (Ezt a megvilágítást Gustavo Estevától sajátítottam el, aki ezeket a Zapatista Iskolai tartózkodása alatt dolgozta ki).
Valószínűleg a kapitalizmusnál egy sokkal rosszabb rendszerbe lépünk be, egy rablógazdaságba, amely működésében inkább a drogcsempész maffiákhoz hasonlít, mint a 20. századi üzleti modellekhez. Az is valószínű, hogy ezt az uralkodó osztály nem így tervezte, sokkal inkább az extravagáns profithajhászás eredménye a pénzügyi periódusban és a tulajdontalanság felhalmozásának periódusában, amely olyan héják és farkasok generációját nemzette, amely képtelen termelni bármit is pusztításon és halálon kívül.
Másodsorban, ahogy ez a rendszer működik, azt sugallja, hogy azok ott fenn már eldöntötték, hogy minden emberség feláldozása árán is megmentik önmagukat. Néha érzelmileg teljesen elszakadnak más emberi lényektől és demográfiai hekatombát tartanak (sokak lemészárlását), ahogy a táblázat is mutatja. Mindent akarnak.
Hasonlóképpen, a rendszer működéséből adódóan sokkal jobb megnevezés a „negyedik világháború” (ahogy Subcomandante Marcos nevezte), mint a „tulajdontalanság felhalmozása”, mivel a cél az egész emberiség. Úgy tűnik, az uralkodó osztály eldöntötte, hogy a technológiai fejlettség jelen fokán osztozni tud a bérmunkával, amely javakat állít elő, és soha többé nem függ a szegény fogyasztóitól. Eltekintve attól a ténytől, hogy ez egy arrogancia által előidézett delirium, magától értetődőnek tűnik, hogy azok ott fenn a világ irányításának módjait nem a régi érdekek szerint keresik, hanem inkább olyan körzeteket hoznak létre (egész kontinenseken), ahol abszolút káosz uralkodik (amerre a Közel-Kelet is tart) és ahol abszolút biztonság van (mint az Egyesült Államok bizonyos részein és Európában, és minden ország gazdag kerületeiben).
Összefoglalva, lemondanak az „egy” társadalom elméletéről, egy olyan eszméről amelyet a koncentrálás területeinek képével helyettesítenek.
Harmadsorban, ennek óriási politikai visszahatása van az alsóbb rétegekre. A demokrácia csekély fegyver, amelyet a geopolitikai ellenségre vethetünk, amikor azt nem alkalmazzák a baráti rezsimekre (Szaúd-Arábia). De ez többé nem az a rendszer, amely néha garantált némi hitelességet. Ugyanez elmondható a nemzetállamokról: aligha jelentenek akadályt a nemzeti szuverenitás megsértése Szíria megtámadása esetén.
Nincs más út számunkra, csakhogy szervezzük a világot a saját terünkben/területünkön, az egészségünkért, oktatásunkért, élelmünkért, függetlenségünkért, a döntési és végrehajtási hatalmunkért; más szóval, az önvédelmi intézményeinkért, az állami intézményektől való függés nélkül.
(Raul Zibechi uruguayi újságíró, politikai teoretikus és aktivista. A cikk megjelent eredetileg spanyol nyelven a La Jornada-ban.)
Fordítás: A MI IDŐNK