Amikor a láthatóság minimális, mert hatalmas viharok eltakarják a valóság észlelését, az a helyénvaló, ha valaki megnöveli távlatait, hogy felmászik csúcsokra, hogy szélesebb megfigyelő pont után kutasson azért, hogy észrevegye a kontextust, amelyben mozgunk.
Ezekben az időkben, amikor a világ számos ellentmondáson és érdekeltségen megy keresztül, sürgős stimulálni az érzékeket, hogy messzire és belülre láthassunk.
A zavarodottság korában, amelyben az erkölcsök zátonyra futottak, az alapvető referenciapontok eltűnnek, és valami olyasmi lép életbe, hogy „jöhet bármi”, amely lehetővé tesz bármely ügy támogatását, amely a nagyobb ellenséggel szemben megy, túl minden alapelv és érték figyelembe vételén. A rövidebb utak zsákutcákba vezetnek, mint Putyin és Lenin közé egyenlőségjelet tenni, hogy valami divatos példát használjunk.
A szíriai orosz beavatkozás egy neokolonialista tett, amely Oroszországot a történelem ugyanazon oldalára helyezi, ahol az Egyesült Államok, Franciaország és Anglia található. Jó, felszabadult gyarmatosítás nem létezik. Ugyanúgy, ahogy az orosz intervenciót is ugyanazzal az érvvel, a régióban az Iszlám Állam és a birodalmi offenzíva megállításával igazolták, ez semmivel sem több, mint egy akció, amely szimmetrikus ahhoz, amit mások ugyanazzal a módszerrel és ugyanolyan indokokkal elítélnek.
A kérdés, amelyet központinak tekintek ez: Miért emelték fel a latin-amerikaiak hangjukat Putyint támogatva? Nyilvánvaló, hogy sokan a jobb világba vetett reményeiket olyan nagyhatalmak intervencióiba fektetik, mint Kína és Oroszország, azzal a reménnyel, hogy megállítják vagy megdöntik a jelenleg uralkodó hatalmat. Érthető a kizsákmányolás szemszögéből, mit művel Washington a régiónkban. De ez stratégiai hiba és erkölcsi deviancia. Szeretném megvilágítani ezt a különlegesen kritikus helyzetet egy történeli dokumentummal: levél Maurice Thorez-nek (a Francia Kommunista párt egykori főtitkára), amelyet 1956 októberében írt Aimé Césaire. A szöveg a történelem egyik szegletében született, a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. Kongresszusa után kicsivel, ahol a sztálinizmus bűneit elítélték; és ugyanabban a hónapban, amikor a magyar nép felkelt az oroszpárti bürokratikus rezsim ellen (amelyben ezrek haltak meg), és Egyiptom gyarmati megtámadásakor a Szuezi-csatorna államosítása miatt.
Césaire megtagadta a pártot a szégyenteljes kongresszus miatt, amely során a vezetés képtelen volt a minimális önkritikára, mivel mielőtt a bűnök felszínre kerültek, azokat valójában támogatta. Martinique-on született, mint Frantz Fanon, ahol középiskolai tanár volt. Költő volt és a fekete mozgalom megalapítója az 1930-as években. 1950-ben írta az Értekezések a kolonializmusról-t, amelynek nagy hatása volt a fekete közösségekre. Thoreznek írt levele Immanuel Wallerstein szavaival élve: „a dokumentum, amely legjobban elmagyarázta és kifejezte a globális kommunista mozgalom elszakadását a különböző nemzeti felszabadító mozgalmaktól” (in Discurso sobre el colonialismo, Akal, p. 8).
Három kérdést találok a levelében, amely megvilágítja a baloldali értékek válságát, amelyen keresztülemgyünk.
Az első a sztálinizmussal való szakítás akaratának hiánya. Césaire ellene fordult az erkölcsi relativizmusnak, amely megpróbálja kiűzni a sztálinizmus bűncselekményeit „néhány mechanikus frázissal.” Ez olyan, mint korbács hasítása, amelyet újra és újra elismételnek, mondván, hogy Sztálin „követett el hibákat.” Milliók meggyilkolása nem hiba, még akkor sem, ha vélhetőleg igaz ügy nevében öl. A baloldal nagyobbik része nem teszi komolyan és önkritikusan mérlegre a sztálinizmust, amely ahogy ezeken az oldalakon írva van, messze túlmutat Sztálin alakján. Ami életet ad a sztálinizmusnak, az egy társadalmi modell, amely az az Állami burzsoáziától eredő Állam és a bürokrácia köré összpontosul, amely ellenőrzi a termelési eszközöket. Továbbra is olyan szocializmusra fogad, amely a termelőeszközök központosításának régi és lejárt modelljét ismételgeti.
A második, ahogy nem lehet kezelni az elnyomottak harcát, ahogy Césaire mondja: „egy sokkal fontosabb egész részeként,” mivel a „problémáink egyedülállóak, amelyet nem lehet más problémákhoz leredukálni.” A rasszizmus elleni harc – mondja – „sokkal másabb természetű, mint a francia munkások francia kapitalizmus elleni harca,” – és nem lehet rá úgy tekinteni, mint „ennek a harcnak a darabkájára.”
Ezen a ponton az antikolonialista, antipatriarchális küzdelem ugyanazon rostokat érinti. „Ezek az erők elenyésznek szervezetekben, amelyek nem a sajátjuk, nem nekik csinálták, nem ők csinálták, és nem olyan célokra adaptálódnak, amelyet csak ők határozhatnak meg.” Még ma is vannak azok, akik nem fogják fel, hogy a nőknek saját térre van szükségük, mint minden elnyomott népnek.
Césaire azt állítja, hogy ez arról szól, hogy „ne keverjük össze a szövetséget az alárendeltséggel,” ami nagyon gyakran előfordul, amikor a baloldal pártjai a különféle alsóbb csoportok követeléseinek „asszimilációját” keresik egy egyszerű ügyért, a szent és sérthetetlen egységért, amely nem tesz mást, csak homogenizálja a különbségeket, ezáltal új elnyomást vezet be.
A harmadik kérdés, amelyre Césaire levele rávilágít, erősen időszerű, és kapcsolódik az univerzalizmushoz: más szóval, a nem-eurocentrikus általánosságok megalkotásához, amelyben a totalitást nem varrják a változatosság nyakába. „Két módon lehet elveszni: főleg a falakkal történő szegregációval vagy az „univerzálisba” való feloldódásban.”
Még mindig messze vagyunk, hogy megteremtsük „minden résztvevő univerzális letétét”, amely feltételezi „minden résztvevő elmélyülését és együtt élését,” ahogy Césaire írta hat évtizeddel ezelőtt.
Akik a létező, kizáró és uralkodó hatalommal szimmetrikus hatalomra fogadnak, de baloldalról; azok, akik ellenzik a jenkik rossz bombáit az oroszok jó bombáival, a sztálinizmus által kijelölt utat követik kisöpörve a múltat és a különbségeket ahelyett, hogy valami másért dolgoznának, egy „világért, amelybe sok világ belefér.”
Raúl Zibechi
2015. október 16.
Eredetileg megjelent spanyol nyelven a La Jornadaban.