Az Európai Unió energiaszektora jó példája annak, mit művelt a piaci fundamentalizmus az energiahálózatokkal világszerte. Az olcsó földgáz végével a kiskereskedelmi fogyasztók és üzletek fizetik meg az árát annak, hogy a kormányaik felölelték ezt a bóvli teóriát.
ATHÉN – Az ablakommal szembeni hegyen lévő szélturbinák lapátjai manapság különösen energetikusak lettek. A múlt éjjeli vihar elmúlt, de az erős szelek továbbra is extra kilowattokkal járulnak hozzá az elektromos hálózathoz zéró járulékos költséggel (vagy marginális költséggel a közgazdászok nyelvén). De az embereknek kell kifizetniük ezeket a kilowattokat, akik küzdenek, hogy kijöjjenek hó végére a borzalmas megélhetési válság során, mivel ezeket a legdrágább cseppfolyós földgázzal termelik meg, amelyet Texasból szállítanak Görögország partjaira. Ennek az abszurditásnak, amely jóval túlmutat Görögországon és Európán, azonnal véget kell vetni.
Ez az abszurditás abból a téveszméből ered, amely azt állítja, hogy az államok versenyképes és ezzel hatékony elektromos piacot tudnak szimulálni. Mivel egyetlen egy elektromos kábel lép be otthonainkba és üzleteinkbe, a dolgok piacra hagyása egy tökéletes monopóliumhoz vezetne – ez olyan végkifejlet, amit senki sem akar. De a kormányok azt állítják, hogy szimulálni képesek egy versenyképes piacot, hogy helyettesítsék a közszolgáltatást, amely áramot termel és oszt el. Nem képesek.
Az Európai Unió energiaszektora jó példája annak, mit művelt a piaci fundamentalizmus az energiahálózatokkal világszerte. Az EU kötelezte a tagállamait, hogy osszák meg az elektromos hálózatukat az energia termelő erőművektől és privatizálják az erőműveket, hogy új cégeket hozzanak létre, amelyek egymással versenyeznek az áram szolgáltatásáért egy új cég számára, amely a hálózat birtokosa. Ez a vállalat – cserébe – bérbe adja a kábeleit más gazdavállalatoknak, amelyek a villanyáramot nagyban megveszik és versengenek egymással az otthonok és a cégek kiskereskedelmi üzletéért. A termelők közti versengés minimalizálná a nagybani árat, miközben a kiskereskedők közti versengés biztosítaná, hogy a végső fogyasztók javára válnak az alacsony árak és a magas színvonalú szolgáltatások.
Sajnos ezek közül egyik sem működött elméletben, nemhogy gyakorlatban.
A szimulált piac szembesült a kényszerű ellentmondásokkal: hogy minimális mennyiségű villanyáramot biztosítsanak a hálózaton belül minden időpillanatban, és hogy átcsatornázzák a beruházásokat a zöld energiába. Erre a piaci fundamentalizmus által javasolt megoldás kettős volt: egy másik piacot teremteni az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának engedélyeztetése számára, valamint bevezetni a határköltségű árképzést, amely azt jelenti, hogy minden kilowatt nagybani árának meg kell egyeznie a legdrágább kilowattéval.
A kibocsátás-engedély piac célja az volt, hogy motiválja az energiatermelőket, hogy a kevésbé szennyező üzemanyagokra váltsanak. Fixált adó nélkül egy tonna szén-dioxid kibocsátásának költségét a piac határozta meg. Elméletben minél több iparág hagyatkozott olyan borzalmas üzemanyagokra, mint a lignit, annál nagyobb volt a kereslet az EU által kibocsátott emissziós engedélyekre. Ez felhajtotta volna az árat és erősítette volna a szándékot, hogy váltsanak először földgázra, végül pedig megújulókra.
A határköltség árképzését azért találták ki, hogy biztosítsák a villanyellátás minimális szintjét, megakadályozva az alacsony költségű termelőket, hogy alákínáljanak a nagyköltségű energiavállalatoknak. Az árak az alacsony költségű termelők számára elég profitot hagytak volna, valamint érdeket, hogy beinvesztáljanak olcsóbb, kevésbé szennyező energiaforrásokba.
Hogy lássuk, mi járt a szabályozók fejében, vegyünk egy vízerőművet és egy lignit égetésűt. A fix költsége a vízerőmű építésének nagyobb, de a marginális költség zéró: ha egyszer a víz megforgatja a turbinát, a következő kilowatt az erőmű számára már semmibe nem kerül, a lignitégető erőművet sokkal olcsóbb megépíteni, de a marginális költsége pozitív, tükrözve a költséges lignit fixált mennyiségét megtermelt kilowattonként.
Azért, hogy a vízerőmű által megtermelt minden kilowatt árának fixálásával az nem lett kevesebb, mint a lignit használatával előállított kilowattok marginális költsége, az EU zsíros profittal akarta jutalmazni a vízerőmű vállalatot, amely – a szabályozók reményei szerint – befektethető további megújuló energia kapacitásba. Közben a lignittel fűtött erőműnek alig lenne profitja (mivel az ár épp csak fedezné a marginális költségeket), és a növekvő engedély számlák kellenének a vásárláshoz, hogy szennyezhessenek.
De a valóság koránt sem volt annyira megbocsátó, mint az elmélet. Ahogy a világjárvány csapást mért a globális ellátási láncokra, a földgáz ára nőtt, mielőtt megháromszorozódott volna, miután Oroszország megtámadta Ukrajnát. Hirtelen a legszennyezőbb üzemanyag (lignit) vált a legdrágábbá, motiválva a még több hosszútávú befektetést a fosszilis üzemanyagokba és infrastruktúrába a cseppfolyós földgáz számára. A marginális költségű árképzés segített az energiavállalatoknak hatalmas díjat begyűjteni a kiskereskedelmi fogyasztóktól, akik rájöttek, hogy sokkal többet fizetnek, mint a villanyáram átlagos árát. Nem meglepő, hogy az államok, amelyek nem láttak hasznot – sem maguk, sem a környezet számára – a fejük fölött forgó lapátokból, amelyek elrontották a látképet, a szélturbinák ellen fordultak.
A földgázárak emelkedése megmutatta azon endémiás hibákat, amelyek előfordulnak, ha a szimulált piacot beágyazzák egy természetes monopóliumba. Láttunk mindent: Hogy a termelők milyen könnyen lepaktálnak egymással, hogy rögzítsék a nagybani árat. Ahogy az obszcén profitjuk – különösképp a megújulókból – a zöld átállás ellen fordította a polgárokat. Ahogy a szimulált piac rezsimje akadályozta a közbeszerzést, amely enyhítette volna a szegény országok energiaköltségeit. Ahogy a kiskereskedelmi energiapiac kaszinó lett, ahol a vállalatok spekulálnak a jövőbeni energiaárakkal, profitálva a jó időkben és állami segélycsomagokat követelve, amikor a tétjeiket rossz lapra teszik.
Itt az ideje leszámolni a szimulált elektromos piacokkal. Amire ehelyett szükségünk van, az az állami energiahálózat, amelyben a villanyárak tükrözik az átlag költségeket plusz némi haszonkulcsot. Szénadó kell, amelyből kárpótolni kell a szegényebb polgárokat. Egy nagyszabású Manhattan Project-szerű beruházás kell a jövő zöld technológiáiba (mint a zöld hidrogén és a nagyszabású tengerparti szélerőmű farmok). És végül, olyan önkormányzati tulajdonú helyi hálózatok kellenek létező megújulókból (nap, szél és akkumulátorok), amelyek a közösségeket tulajdonosokká, menedzserekké és kedvezményezettekké teszik azon energiát illetően, amelyre szükségük van.
Írta: Janisz Varufakisz, a görög baloldali Sziriza egykori pénzügyminisztere
forrás: Project Syndicate