A hidegháború utáni éra bővelkedik a felkelések és az államközi konfliktusok példáiban, amelyekben elmosódik a határ a katonai erők, a milíciák, lázadó csoportok, gerillák és civilek között, teljesen megnehezítve a politikatudósok és biztonsági elemzők dolgát.
Kifejezések széles skálája jelent meg, mint az Erőszakos Nem-Állami Szereplő (VNSA = like violent non-state actor) és a negyedik generációs hadviselés (4GW), hogy leírják ennek az állandóan változó háborúnak a természetét és az erőszak decentralizációját, a haszontalanság változó szintjein. A 4GW elméletének erőssége – ha bárki is nevezhetné így – abban rejlik, hogy szándékoltan homályos és rugalmas, lehetővé téve az akadémikusok számára, hogy az ír válságot és a ruandai polgárháborút egy lapon említsék.
Jelenleg, még ezen jelenkori paraméterek között, a dél-mexikói, chiapasi konfliktus szembeszáll ezzel a könnyed osztályozással, és talán ebből az okból, páratlanul alulreprezentált a konfliktusok tanulmányaiban és hasonló területeken. Sajnálatosan a bennszülött és őslakos lakosság jogainak kormányok általi megsértése mindennapos szerte a világon, de Chiapasban, a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg (EZLN) figyelemre méltó sikere, hogy kiharcolt némi autonómiát a tartományai felett és rávilágított, hogy a mexikói társadalmat sújtó egyenlőtlenség különleges figyelmet érdemel. A zapatisták, egy libertáriánus marxista csoport, amely számos bennszülött népet képvisel, a források elosztásának strukturális egyenlőtlenségeinek hosszú történelme és azon chiapasi vidék szegényeinek marginalizációja ellen kelt fel, amely az ENSZ Humán Fejlődési Indexe szerint a legalacsonyabb mexikói állam, ahol a népesség 75%-a él a globális nyomorküszöb alatt (azaz kevesebb mint napi 1,25 amerikai dollárból).
Az 1950-es és 60-as években a mexikói kormány bennszülöttek (elsősorban maja közösségek) és parasztok ezreit telepítette át korábban európaiak által birtokolt földekre, a Lacandon Dzsungelbe. Ez összekapcsolva az állam más területeiről, csakúgy, mint Guatemalából folytonosan beáramló migránsokkal, fokozódó ökológiai feszültséget helyezett a régióra, lehetetlenné téve a növekvő populáció igényeinek kielégítését. Továbbá az elit mezőgazdasági termelők olyan földreformról rendelkeztek, amely tovább gazdagította saját magukat. Az átlag földjavadalom kereskedelmi termelésre Chiapasban kb. 20 hektár, összehasonlítva azzal a kettővel, amely a saját létüket fenntartó farmereknek jár, és az uralkodó Intézményesített Forradalmi Párt (PRI) transzport szektor és piaci ellenőrzése feletti kontrollja miatt a kistermelők mezőgazdasági termékeinek árai ritkán tükrözik azok valódi értékét.
Thomas Homer-Dixon, a Torontoi Egyetem Béke és Konfliktus Tanulmányok Trudeaui Központjának igazgatója úgy írja le mint Chiapas „mélyen intézményesített gazdasági marginalizációjának helyzetét”, amelyet aktívan újra megerősít a kormányzati korrupció és a nagyvállalati patronálás. 1990-től az állami mezőgazdasági termelők több mint 87%-ának nem volt hozzáférése a közösségi vagy magánhitelekhez, és Salinas elnök gazdasági liberalizációs politikája – beleértve a farmer támogatások megnyirbálását és a mezőgazdaság magántőkésítését – a chiapasi szerkezeti egyenlőtlenségeket csúcspontra emelték. A mezőgazdasági kistermelők, a tőkeigényes vállalatok által súlyosan elnyomva, arra kényszerültek, hogy a pusztán házi fogyasztásra szánt termelés felé forduljanak. Parasztok ezreinek, akik képtelenek voltak megfelelő földet találni az új gazdasági környezetben, el kellett hagyniuk a mezőgazdaságot és ehelyett idénymunkásokként dolgozni a latifundiumokon.
A legitimált nehézségeK felhalmozódása és csúcspontja megteremtette az EZLN és karizmatikus vezetője, Subcomandante Marcos támogatását. 1994. január elsejének reggelén, azon a napon, amikor az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) életbe lépett, a zapatisták megragadták a világ figyelmét átvéve közép- és kelet-Chiapas hat városának ellenőrzését, kiszabadítva a politikai foglyokat a korábbi gyarmati település, San Cristobal de Las Casas városában, és felégetve számos kormányzati épületet. A NAFTÁ-t a „bennszülött népek halálos ítéletének” bélyegezve és hadat üzenve az illegitim mexikói államnak, Subcomandante Marcos 3000 fegyverest vezetett a lázadásba, amely 12 napig tartott, mikor a katonai erők erőszakkal elnyomták a felkelést és a nagyrabecsült felszabadítási teológus, Samuel Ruiz nehézkes tűzszünetről egyeztetett. A zapatisták kezdeti katonai veresége csak a kezdete volt egy sokkal nagyobb társadalmi-politikai forradalomnak, amely már úton volt Chiapasban.
1996 februárjában a zapatisták és a mexikói kormány közti patthelyzet megtört a San Andrési Egyezmény aláírásával, kiterjesztette az ország bennszülött lakosságának földhöz és politikai autonómiához való jogait. Akárhogy is, a PRI, akkoriban Ernest Zedillo elnök alatt, megszegte a szerződést és elmulasztotta az egyezményt kézzel fogható tettekre váltani. A zapatisták ekkor megszakítottak minden párbeszédet a kormánnyal, és megalakították a kormányzatuk saját, alternatív formáit. Manapság öt autonóm caracol (helyi megye) létezik Chiapasban, amelyekben a zaaptisták felügyelik a közösségüket, függetlenek a kormányzati támogatástól vagy beavatkozástól. Ezek a zárt caracolok saját iskolákat, egészségügyi klinikákat és önellátó farmokat működtetnek, hozzátéve, hogy horizontális szervezeti struktúrát gyakorolnak, amelyet Jó Kormányzati Tanácsoknak hívnak, amely tagsága rotációs rendszerben működik, kéthetente cserélve a tagságát, biztosítva a közvetlen demokrácia teljes körű formáját.
A mexikói állam megdöntésére szerveződő forradalmi csoportból helyi civil ellenállássá fejlődő ellenállási mozgalom, az EZLN számos módon képviseli a libertáriánus marxizmus idilli megnyilvánulását, és például szolgál ahhoz a potenciális sikerhez, amely elérhető egy rendszer külső felforgatásával, mintsem annak körbeárkolt, hátrányos paraméterei között. Kétségtelen, hogy Chiapas még mindig fertőzött az endémiás nyomor által, de a zapatisták – kinyilatkoztatásuk által, hogy alulról jövő demokráciát akarnak – sokkal inkább ráhangolódtak a helyi közösségeik problémáira, mint a kormány bürokratái, és a caracolok már alapvető eredményeket értek el a nemi egyenlőség, oktatás és az élelmezés területein. Emlékeztetni kell, hogy a fejlődés sokkal több, mint anyagi; míg Salinas gazdasági liberalizációja kétségtelenül növelte Mexikó GDP-jét, és stimulálta a magánszektor erős növekedését, az egyenlőtlenség jelentősen növekedett a kormányzata alatt, hogy ne is szóljunk az állandósult politikai és társadalmi egyenlőtlenségekről.
A zapatisták bizonyosan reményt adnak a történelmileg marginalizált nép számára, mind otthon, mind külföldön. 12 évnyi periódus után, amelyet pompamentes gazdasági növekedés és széleskörű választási csalások jellemeztek, amely során a jobboldali Nemzeti Tett Párt többséget szerzett a törvényhozásban, a PRI 2012 óta háttérbe szorult a hatalomból. Enrique Peña Nieto, a jelenlegi elnök sokkal méltányosabb agrárreformot hirdet, valamint az őslakosok jogainak nagyobb védelmét, de gyakorlatban a folyamat nem létezik, amelyet beárnyékol még a mexikói kormány elhibázott Drogok Elleni Háborúja és a szeptemberben, Igualában elrabolt 43 egyetemi diák. Közben Chiapas tovább szenved az ország legsúlyosabb igazságtalanságaitól. Az EZLN által nem ellenőrzött területeken a helyi elit kizsákmányolja a parasztok munkáját saját előrelépése érdekében, és a paramilitáris alakulatok gyakorta zaklatják vagy kisemmizik az őslakos közösségeket, azzal vádolva őket, hogy támogatják a zapatistákat. A legjelentősebb incidens során egy paramilitáris csoport, amely Mascara Roja néven ismert, 47 fegyvertelen embert gyilkolt meg Acteal kisvárosában, 1997 decemberében, előidézve a mexikói állam részvételének nemzetközi elítélését a paramilitáris erőszakban, majdnem összeomlasztva az Európai Bizottsággal kötött szabadkereskedelmi egyezményt.
Ezeket a szisztematikus egyenlőtlenségeket és az elnyomás intézményesített formáit kell tekintetbe venni az EZLN vívmányainak tisztességes elemzésekor. Habár a látszólag legyőzhetetlen erők elleni népi cselekvés potenciális erejének dacára számos más szociális mozgalmat inspirált szerte a világon, a zapatista sikertörténet lapjaiban még mindig a helyi szintre korlátozódik. Ez természetesen része annak, ami a zapatistákat olyan tisztává és egyedivé teszi a felkelők között. A közvetlen demokrácia, a kölcsönös segítség, a társadalmi igazságosság ideájának ez a kompromisszum nélküli kinyilatkoztatása lehetővé tette a csoport adottságainak racionális alkalmazását a kisfokú hadműveleteik és a vezetőik által. Mindazonáltal Emiliano Zapata 1910-es parasztfelkeléséhez hasonlóan, amely a zapatistákat inspirálta, reményt kelt, hogy a chiapasi zapatista felkelés szélesebb mexikói népi forradalommá érik, amely végre kizsigereli az ország társadalmi, gazdasági és politikai marginalizációjának hosszú történelmét.
Írta: Benjamin Aloi
forrás: http://www.europazapatista.org/