Aki a 60-as és 70-es években csatlakozott a mozgalomhoz, gyakran hallotta a szólást: „Olyannak lenni, mint Che.” Ehhez kapcsolódott egy erkölcs, egy viselkedés, egyfajta kollektív cselekvés felvállalása, amelyet ez a személyiség inspirált, hogy – élete árán is – iránytű legyen egy generáció számára.
„Olyannak lenni, mint Che”, vált a mottójává annak, hogy nem várták el az aktivistáktól, hogy pontról pontra kövessék valaki példáját, aki kikerülhetetlen példává vált. Ez valami más volt; nem követendő modell, hanem inkább erkölcsi inspiráció, amely számos lemondást jelentett Che életének képében és hasonlóságán.
Lemondani a kényelemről, az anyagi javakról, beleértve a forradalom során elnyert hatalmat, kockáztatni az életed, ezek voltak örökségének központi értékei, amelyet „Gueavarizmusnak” nevezünk. Egy jó ideig ezek voltak a tengelyek a baloldali harcosok jó része számára, legalábbis Latin-Amerikában.
A baloldalt legyőzték egy rövid periódusban, amelyet a 70-es évek államcsínyei és a valódi szocializmus egy évtizeddel későbbi bukása közé helyezhetünk. Nem jött ki karcolatlanul a nagy vereségekből. Ahogy a Párizsi Kommün bukása is vízválasztó volt, Georges Haupt szerint, amely ahhoz a korhoz vezette a baloldaliakat, amikor új tételeket vettek programjaikba (a pártkérdés központi helyet foglalt el), a latin-amerikai forradalmi mozgalmak legyőzése is úgy tűnt, hogy törést okoz a baloldaliak között a 21. század kezdetén.
Még túl korai teljes elemzést adni erről a fordulatról, mivel még a kezdetén vagyunk, és nincs elégséges kritikai távolságunk, de mindenek felett önkritikánk. Bár képesek vagyunk feltevéseket kifejleszteni, amelyek közelebb hozzák ezeket a bukásokat a jelenlegi viszonyokhoz, amelyeket megtapasztalunk.
Az első, amiről nem beszélünk, az az idő visszaforgatása, hogy megismételjük a régi hibákat, amelyekből sok volt. Az élcsapatság volt a legnyilvánvalóbb, társulva számos önkéntességgel, amely meggátolta a valóság megértését, hogy a valóság, amelyet át akartunk alakítani, nagyon különbözött attól, amit tanítottak, amely ahhoz vezetett, hogy alábecsültük az uralkodó osztályok hatalmát, és mindenek felett azt hittük, hogy forradalmi helyzet volt.
De az élcsapatság nem ismerte el ezt egykönnyen. Szilárdan gyökerezett a baloldal kultúrájában, és bár legyőzték a gerilla verzióját, úgy tűnik mutálódott, és életben maradt az úgy nevezett társadalmi mozgalmakban, ahogy a pártokban is, amelyek tudni vélték, mit akar a népesség anélkül, hogy meg akarták volna hallgatni. A kormányok és a haladó vezetők nagy része jó példái az élcsapatság kitartásának, anélkül, hogy kihirdetett élcsapat lett volna.
A másodiknak a módszerhez van köze, a fegyveres harchoz. A tény, hogy 60-as és 70-es évek generációja súlyos hibákat vétett az erőszak használatában és azzal visszaélve, nem azt jelenti, hogy mindent ki kell dobnunk. Emlékszünk rá, legalábbis Uruguayban így tanították: „a tett tudatot generál,” amely garantálta a majdnem mágikus képességet a fegyveres élcsapat számára, hogy tömegakciót generáljon pusztán az aktivitásával, mintha a nép mechanikus reflexekkel tudna cselekedni anélkül, hogy megszervezné vagy kiképezné önmagát.
A fegyveres szervezetek szintén tarthatatlan atrocitásokat követtek el, erőszakot használva nem csak az ellenségük ellen, hanem gyakran saját népük ellen és azon elvtársaik ellen, akik politikai különbséget mutattak a szervezeteiken belül. Roque Dalton és Comandanta Ana María meggyilkolása El Salvadorban a két legsúlyosabb bűntett a lázadók táborában.
Bár ez nem azt jelenti, hogy nem kell megvédeni magunkat. Nem kerülhetünk a másik szélsőségre, hogy megbízunk a rendszer fegyveres erejében (amelyre Bolívia alelnöke rámutat), vagy megfosztjuk az elnyomó erőket osztályjellegüktől. Az EZLN, a chilei Mapuche nép, a kolumbiai Bennszülött Nasa Gárda és a perui Amazóniai Baguai Bennszülöttek példái mutatják, hogy szükséges és lehetséges kollektív közösségi önvédelmet szervezni.
A harmadik kérdés a leginkább politikus és etikus. Che hagyatékán belül és annak a generációnak a gyakorlatán belül a hatalom foglalja el a központi helyet, valami, amit nem tagadhatunk és nem is kell tagadnunk. De a hatalom meghódítása a nép javát szolgálta; soha és soha egyvalaki javát, sem egy csoportét vagy pártét, amely magához ragadta az államhatalmat.
Nyílt vita folyik erről a témáról, többek között a szovjet és kínai pártok hatalmi gyakorlatának negatív egyenlegére tekintettel. De a forradalmi hatalmak 20. században elkövetett hibáin és borzalmain túl, még azon túl is, hogy megragadták-e az államhatalmat azért, hogy megváltoztassák a világot, szükséges emlékezni, hogy a hatalmat a társadalom átalakításának eszközének tekintették, soha sem öncélúnak.
Sokat lehetne rágódni ezen a problémán, de tekintettel a brutális korrupcióra, amely rárakódott néhány haladó kormányra és pártra (különösképp Brazíliában és Venezuelában), ez megkérdőjelezi, hogy néhányan mernének tagadni.
A baloldal, amelyre szükség van a 21. században nem tehet mást, csak segíthet bemutatni a múlt forradalmi küzdelmének történelmét. Szükséges magunkévá tenni a mondást: „Olyannak lenni, mint Che,” de az élcsapatságba esés nélkül. Ennek a szellemnek jó frissítése lehetne: „mindent mindenkinek, semmit nekünk.” Ugyanezt mondhatná az „engedelmeskedve parancsolni”, amely fontos ellenszernek tűnik az élcsapatság ellen.
Van valami alapvető, amit nem lenne jó elszalasztani. Hogy azt a fajta aktivistát, akire a 21. századi baloldalnak szüksége van, az „önfeláldozás szándéka” alapján kell megformálni (Benjamin). Világos, hogy ez a szólás végzetesnek tűnik a jelenlegi periódusban, de nem tudunk elérni semmit anélkül, hogy leszámolnánk azzal a borzasztó fantáziával, hogy képesek vagyunk öt (vagy négy) évenkénti szavazással megváltoztatni a világot és a maradék időt csak úgy eltölteni.
Raúl Zibechi
Eredetileg megjelent spanyol nyelven a La Jornadában
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.